Horn, Németh és a határnyitás

Kiváló kollégám, Aczél Endre behatóan méltatta Horn Gyula életművét. A jeles írás svájci–magyar pályatársunknak, Oplatka Andrásnak tulajdonítja – s implicite bírálja – a véleményt, hogy valójában nem Horn, hanem Németh Miklós érdeme volt a határnyitás, „s ha a németek neki [Oplatkának] hisznek, ám higgyenek”.

Oplatka a Zürcher Zeitungnál tanult elfogulatlansággal és évek munkájával járt utána a döntés történetének, kötete szerintem alapmű. Ám a lényeg: mi történt a határnyitás körül a valóságban?

Két éve volt szerencsém az Elbeszélt történelem című interjúkötetet írni és szerkeszteni, amelyben érintett külföldi személyiségek mondták el, hogyan látták a kelet-közép-európai demokratikus átmenetet. Magam javarészt a korszak német kulcstanúit szólaltattam meg, és többüknek feltettem éppen ezt a kérdést: Horn vagy Németh döntött? Az egybehangzó vélemény úgy szólt, hogy Németh és köre, ám a közszereplést óhajtó és abban járatosabb Horn nevéhez fűződik a lépés, mivel a tévében ő jelentette be.

Néhány idézet. Alexander Arnot, az NSZK akkori budapesti nagykövete: „Németh volt a meghatározó személyiség – s általában nem a külügyminiszterek irányítják a kormányokat.” Georg Paul Hefty, a Frankfurter Allgemeine Zeitung szemleírója: „Az, hogy a németek számára Horn a határnyitó, olyan adottsággal függött össze, ami benne megvolt, Némethből viszont hiányzott. Horn a vasfüggöny átvágásával lett híressé már ’89 kora nyarán – pedig ez nem is az ő illetékességébe tartozott, hanem Horváth István belügyminiszterébe, aki nem merte a világ színe előtt vállalni a nyitást. Horn merte. Ugyanígy szeptemberben: a döntés felelőssége Németh miniszterelnöké volt, s még az sem biztos, hogy Horn a határnyitás élharcosai közé tartozott, de ő merte vállalni a bejelentést.” Horst Teltschik, Kohl kancellár helyettes kabinetfőnöke: „Mindig a kormányfőé a vezető szerep – akkor is, ha szerény ember... Tapasztalataim szerint Németh rendkívül tisztességes, igen komoly politikus volt, és nem showman. Nem is írt könyvet, míg Horn azonnal megírta a magáét, és be is mutatta Németországban. Gyakran járt nálunk – Németh nem tette ezt.”

Egyébként nem kis szerepet játszott német kollégája, Hans-Dietrich Genscher, aki versenyben volt az események irányítójának szerepéért Kohl kancellárral. Ám ’89 júniusában infarktust kapott, majd a drámai hónapokban Berchtesgadenben lábadozott. Mint egyik beszélgetésünkkor elmondta, onnan is tartotta a kapcsolatot Hornnal, emberei a Bundeswehr gépén Salzburgból repkedtek Budapestre és vissza, hogy hozzák-vigyék az üzeneteket. Párhuzamosan persze Kohl Teltschik és Arnot révén intézkedett – tehetjük hozzá.

Végül hadd idézzek egy interjúból, amelyet 1995 nyarán Németh Miklóssal készítettem a Pester Lloyd számára. Kérdés: „Miért nem ön, hanem külügyminisztere jelentette be a határnyitást?” Válasz: „Nem kívántam ebből presztízskérdést csinálni. Arról volt szó, hogy Németországban Genscher jelenti be, s akkor Magyarországon a partnerének kell. A nyitásról természetesen nem Horn döntött, hanem a kormány tagjainak vezetésem alatt összeült szűkebb csoportja. Úgy szólt, hogy a határt világosan, egyértelműen meg kell nyitni. Voltak ugyanis más javaslatok, Horn részéről is.”

Mindezek felidézésével semmiképp nem kívánom Horn Gyula vitathatatlan történelmi érdemeit kisebbíteni. Kiváló tehetségű politikus volt, hivatása szabályait követte. Rá őszinte tisztelettel emlékezve mégis eszünkbe juthatnak társai, akikről már nem esik szó. Ami éppoly szomorú, mint Horn Gyula utolsó évei.

Heltai András