Holokauszttagadók

Volt a nürnbergi per, ahol a náci főbűnösöket halálra ítélték és kivégezték. Ezzel egy időben, sőt ezt megelőzően törvényt ültek a nácik által korábban megszállt országokban – így Magyarországon is – a zsidóirtásban közvetlenül részes emberek fölött. Másfél évtizeddel később Adolf Eichmann jeruzsálemi pere soha nem hallott részleteket tárt föl a holokausztról. Csaknem ugyanez mondható el az NSZK-beli Auschwitz-perről is. Mindezek ismeretében épelméjű embernek nemigen volt indíttatása arra, hogy kétségbe vonja a hitleri Sonderkommandók működését, a haláltáborokat, a gázkamrákat és egyáltalán: egy nép (népcsoport, vallási vagy éppenséggel „faji” közösség) iparszerű megsemmisítését, illetve annak kísérletét.

Történetünknek az a különös fűszere, hogy az ötvenes–hatvanas évek Európájában szélsőjobboldali, újnáci, rasszista mozgalmak nemigen léteztek, következésképp fel sem merült, hogy létezik egy sárkányfog, amelynek a vetése majd egy szép napon kikel. Olyannyira nem volt ez „téma”, hogy azok a szélsőbaloldali, olykor terrorista mozgalmak (Vörös Hadsereg Frakció az NSZK-ban, Vörös Brigádok Olaszországban), amelyek a hatvanas évek végétől kínos rendszerességgel hallattak magukról, egyáltalán nem foglalkoztak a holokauszttal.

Jobb híján azt kell mondanom: nemzedékváltásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az ilyen-olyan újnáci mozgalmak megjelenjenek a politika színpadán, és – merítve a búvópatakként funkcionáló antiszemita szellemi „forrásokból” – nyilvánosan kétségbe vonják azt, ami őelőttük szégyenletes evidenciának számított.

Ebből adódóan a holokauszttagadás elleni törvénykezés nem más, mint a nácizmus újjászületése, illetve a neonácizmus elleni önvédelem markáns formája. Ami azonban – tekintettel az elfogadott törvények általános megfogalmazásaira – nyilvánvaló összefüggésben van egy másik tünetegyüttessel, nevezetesen: a rasszizmus és az idegengyűlölet európai újjáéledésével. Paradoxonnak tűnik, de így van: a gyűlöletkeltés, gyűlöletbeszéd elleni törvényi fellépés védelmet nyújt minden nemzeti, vallási, faji kisebbségnek – nemcsak a zsidóságnak. Hanem például a mohamedánnak is, Nyugat-Európában.

Ám most ezzel nem kívánunk foglalkozni. Ha az ember végigtekint az internetes vitafórumok beírásain, jól érzékeli, mekkorára nőtt az a vírus, amelyet hajdanán kicsinynek hittünk. A „zsidó világ-összeesküvés” nyomaira lel az ember lépten-nyomon. Hatmillió európai zsidót nem is irtottak ki, a szám közönséges hamisítvány – állítják. És Auschwitzban „maximum” egymillió ember pusztult el, az is egészségügyi okokból. Gázkamrák nem is léteztek. Mindent azok találtak ki, akik „bizniszt” csinálnak maguknak a zsidók mondvacsinált szenvedéseiből.

Ez a hazugságok legprimitívebb formája. Jóval komplikáltabbak, szofisztikáltabbak az elterelő hadműveletek. Na jó... – így kezdődik a történet. De mi történt a 20. században más népekkel, amelyekről szó nem esik? Mi történt az örményekkel Törökországban vagy a tutszikkal Ruandában? Mi végre ez a „zsidó kivételezettség”?! Aztán mi a helyzet a szövetséges hatalmak második világháborús atrocitásaival? Mi Drezdával, ahol félmillió embert (valójában legfeljebb húszezret) pusztítottak el az angol–amerikai bombák; mi Hirosimával és Nagaszakival? Mi az Egyesült Államokban internált százezer japánnal?

Mi van a palesztinokkal, Izrael áldozataival? Nem kevésbé, sőt leginkább: „Sztálin több embert gyilkolt meg, mint Hitler!” Ki bünteti azokat, akik tagadják ezeket a bűnöket, ki citálja bíróság elé Sztálin „ukrajnai holokausztjának” (a Juscsenko-rezsim találmánya), a Baltikumban végrehajtott tömeges megtorlásoknak az áldozatait?

A kérdések jogosak, de semmi relevanciájuk nincs arra nézve, mi történt a zsidósággal a nácik kezén. Egyfelől egyik bűn nem menti a másikat; másfelől a holokauszttagadók a legkisebb mértékben sincsenek elfoglalva örményekkel, tutszikkal, lettekkel, észtekkel, ukránokkal, japánokkal, csak azért hozzák fel ezeknek a népcsoportoknak a szenvedéseit, hogy egyfajta „véralgebrába” merülve relativizálják a holokauszt egyediségét.

De a gondolkodásnak van egy egészen más iskolája is. Az az alaptézise, hogy a szólás szabadsága nemcsak a legalapvetőbb, hanem a leginkább védelmezendő egyetemes érték is, következésképp minden korlátozás, amely a holokauszttagadást sújtja, elvi értelemben elutasítandó. A magyar liberálisoktól az angolokon át az amerikaiakig szenvedélyes gondolkodók egész sora van amellett, hogy a holokauszttagadást nem rendőrségen és bíróságon kell „leküzdeni”, hanem az iskolában, az egyetemen és – nem utolsósorban – a médiában. Ezek az emberek irtóznak minden „poroszos” megoldástól, ami annyit jelent, hogy egy igazi liberálistól genetikusan idegen „a bizalom jó, az ellenőrzés még jobb” típusú rendszer.

A bizalom valóban jó. De nekem történetesen a személyes élettapasztalatom azt sugallja, hogy a holokauszttagadók racionális vitában egyáltalán nem győzhetők meg, és minden szabadsággal, amit egy liberális rendszer a számukra nyújt, visszaélnek. Akik a világ bonyolult dolgaira egyszerű válaszokat keresnek, tudatlanságuk, félműveltségük, hiszékenységük vagy félrevezetettségük után mindig eltalálnak „a zsidókhoz”. A holokauszttagadók zöme szimpla antiszemita, bigott idióta, aki sztaniolba öltöztetett érvekkel, puszta gyávaságból nem hajlandó bevallani, hogy neki egyetlen dologgal van baja – hogy tudniillik Hitler nem „fejezte be” a munkát, kénytelen volt életben hagyni a cselekvési rádiuszán kívül élő zsidók millióit.

Visszatérve végül a holokausztellenes törvénykezéshez. Mindösszesen két olyan ország van, amelyik – történelmi okoknál fogva – egyformán ítélte büntetendőnek a holokauszt és a „kommunizmus által elkövetett bűnök” tagadását: Csehország és Lengyelország. Magyarországon a Fidesz ugyane mellett volt, bár sem amott, sem itt nem találkozni olyan esetekkel, hogy bárki kétségbe vonta volna „a kommunizmus” bűneit, a gulágokat, a koncepciós pereket, a tömeges tisztogatásokat, a deportálásokat, kitelepítéseket stb.

Ezzel az egésszel csak az a baj, hogy miközben a zsidóság kiirtása a legteljesebb módon konkretizálható, és egyedisége kétségbe nem vonható módon okadatolható, „a kommunizmusról” mint olyanról bajos egynemű képet festeni. Ami az ázsiai, magukat kommunistának nevező rendszerekben történt – osztályellenségnek minősített emberek tömeges elpusztítása például –, nehezen rokonítható azzal, ami a Sztálin ellenőrzése alatt élő, pláne a posztsztálinista Európában zajlott. Hogy kegyetlen, olykor embertelen volt, igaz. De szervezett népirtás mint olyan nem valósult meg. A kommunizmus/nácizmus közötti „egyensúlykeresésnek” csakis napi politikai okai vannak.