Hogy mi van?
Azt állítja Kumin Ferenc,
a külföldi kommunikációért felelős helyettes államtitkár (Heller Ágneshez írt nyílt levelében), hogy nem elfogadható a filozófusnak egy svéd tévériportban tett nyilatkozata, amely szerint Orbán Viktor a barátait jelölte a legfőbb állami posztokra. Kumin szerint a köztársasági elnököt és a parlament elnökét az Országgyűlés tagjai, az Országos Bírói Hivatal elnökét pedig a köztársasági elnök jelöli.
Ezzel szemben a tény az,
hogy bár formálisan így van, gyakorlatilag azonban mégsem. Igaz, erről nincs dokumentum vagy egyéb bizonyíték, ám köztudott, hogy az ennél jelentéktelenebb személyi döntéseket is Orbán hozza meg, lásd a Fidesz parlamenti képviselőjelöltjeinek kiválasztását felcsúti vizitjük után. Sőt, Áder János elődjét, Schmitt Pált még a formára sem adva nevezte meg államfőjelöltnek bulgáriai nyaralásáról hazaüzenve. De ha véletlenül mégsem úgy volna, ahogy Heller Ágnes mondta, akkor Orbánnak kellett volna elsőként és nyilvánosan tiltakoznia, hogy még véletlenül se választhassák közeli barátait a meghatározó állami, közhatalmi tisztségekbe. Mert a demokrácia nem lehet barátokrácia.
Azt is állítja Kumin Ferenc
(arról, hogy Heller szerint a lakosság passzív, és nem mer fellépni a kormánnyal szemben), hogy „a legáltalánosabb, közhangulatot tükröző indikátor Magyarországon a GKI fogyasztói bizalmi indexe, amely 2012 közepe óta emelkedő trendet mutat, és közel 30 ponttal erősödött”.
Ezzel szemben a tény az,
hogy a GKI indexe csak 2013 eleje, tehát nyilvánvalóan a rezsicsökkentés bevezetése óta mutat emelkedő trendet, de azóta sem 30, hanem csak 20 ponttal erősödött, és még így is 10 ponttal elmarad a 2010 őszén mért adattól. Ráadásul ez az index csak a gazdasági várakozásokat tükrözi, a lakosság általános közhangulatát nem, holott a közvélemény-kutatások szerint ma is többen akarnak kormányváltást, mint amennyien az Orbán-kormány hivatalban maradását. A Kumin Ferenc nevű fogyasztó bizalmi indexe persze ettől még jobban teljesíthet, mint a többieké.
Azt állítja a Magyar Nemzetben
Szabó Anna (méghozzá cikkének címében), hogy „ráfizettünk az EU-ra”. Szerinte „az uniós támogatások csak törtrészt adnak vissza abból, amivel a csatlakozás megrövidítette a gazdaságot.”
Ezzel szemben a tény az,
hogy az uniós csatlakozás nem rövidítette meg a gazdaságot, éppen ellenkezőleg. A Magyar Nemzet cikkével ellentétben pedig Magyarország nem azért adósodott el, mert a versenyképesebb európai áruk letarolták a magyar piacot, vagy mert a külföldi tőkebefektetők hitelből ruháztak be nálunk, és a hasznukat adósságtörlesztésre fordították. Ezen az alapon a világon a bezárkózó gazdaságok fejlődnek gyorsabban, nem pedig azok, amelyek bekapcsolódnak a nemzetközi piaci versenybe, holott természetesen a versenyzők a gyorsabbak. És akkor még az évi legalább ezermilliárd forintot kitevő, a magyar beruházások több mint 90 százalékát adó uniós támogatásokról nem is beszéltünk. De ha a Magyar Nemzet mégis mindenkinél jobban számol, akkor bizony kezdődhet a visszaszámlálás: mikor lépünk ki az unióból?
Azt állítja Orbán Viktor
(október 23-i ünnepi beszédében), hogy „mi, magyarok a 20. század során háromszor ráztuk le magunkról a kommunista önkényt”.
Ezzel szemben a tény az,
hogy egyszer sem ráztuk le, legföljebb ráztuk. A Tanácsköztársaság nem azért bukott meg, mert a magyar nép elkergette a kommunistákat, hanem elsősorban azért, mert a román hadsereg előrenyomulása már Budapest elfoglalásával fenyegetett. 1956-ban a forradalom győzött ugyan (és megalakult a kommunista Nagy Imre kormánya), de aztán az akkor mégiscsak lerázhatatlan kommunista önkény a szovjet csapatok segítségével vérbe fojtotta. És 1989–90-ben sem a magyarok rázták le magukról a kommunista rendszert, hanem az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetőinek megállapodása nyomán Gorbacsov engedett szabad utat a szovjet érdekszférához tartozó országok elszakadásának. Vagyis mind a háromszor a külföldi erők és hatalmak döntöttek. De Orbán mára lerázta őket, visszamenőleges hatállyal, háromszor is.
