Hogy mi van?

Bolgár György sorozata

Azt állítja Orbán Viktor
(a bevándorlással foglalkozó, tervezett nemzeti konzultáció kérdéseihez csatolt levelében), hogy „nem fogjuk hagyni, hogy a megélhetési bevándorlók veszélyeztessék a magyar emberek munkahelyeit és megélhetését”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy nem veszélyeztetik. Tavaly 42 ezren kértek ugyan menedéket nálunk, ám néhány napon belül a 70-80 százalékuk el is hagyta az országot Nyugat felé, és végül összesen 535-en kaptak menekültstátust Magyarországon. Ha ötszázan veszélyeztetik a magyar emberek munkahelyét és megélhetését, akkor valóban nagy a baj. Nagy lenne.

Azt állítja a miniszterelnök
(ugyanott), hogy „mi, magyarok 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy akár így határoztak, akár nem, az biztos, hogy a kormány nem beszélt meg a magyarokkal semmit. Kétharmados parlamenti többségével megbeszélés nélkül mindent keresztülvert, amit csak akart, az új alkotmánytól az oroszokkal titokban előkészített paksi szerződésig és a vasárnapi zárva tartásig. Még csak azt se mondhatjuk, hogy Orbán rendőri módszereket alkalmazott, és először ütött, aztán kérdezett. Legföljebb előre megadta a választ, aztán nemzetileg konzultált.

Azt állítja továbbá Orbán Viktor
(ugyanebben a levélben), hogy az év eleji párizsi terrorcselekmény „megmutatta, hogy Brüsszel és az Európai Unió nem képes megfelelő módon kezelni a bevándorlás kérdését”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy a Charlie Hebdo merénylői nem bevándorlók voltak, hanem algériai bevándorlók francia állampolgárságú gyerekei, akik Franciaországban születtek 35, illetve 33 évvel ezelőtt. Az algériai bevándorlás egyébként a franciák ügye volt, nem az unióé, mint ahogy a Charlie Hebdo-merényletnek sincs semmi köze a Magyarországra érkező koszovóiakhoz, szírekhez vagy afgánokhoz. Csak Orbánhoz, a mindenben illetékes elvtárshoz.

Azt is állítja Orbán Viktor
(azon a budapesti konferencián, amelyen a négy éve elfogadott Alaptörvényt értékelték), hogy az új alkotmány ellenfelei Brüsszel elé „cibálták” Magyarország Alaptörvényét, „ahogy elődeik korábban a kommunista alkotmánnyal házaltak Moszkvában, de mi többször is elmondtuk: Brüsszel nem Moszkva”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy 2011. március 15-én azt mondta: „Eskünkhöz híven nem tűrtük el 48-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk. Nem tűrtük el 56-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak. Most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk.” Vagyis eszerint Brüsszel mégis Moszkva. Most pedig mégsem? Mit szól ehhez barátunk, Putyin?

Azt is állítja a miniszterelnök
(ugyanott), hogy a 2010-es választások idején a kormány nem árult zsákbamacskát: „A második forduló előtt teljes egyértelműséggel tettük világossá, hogy ha megkapjuk a kétharmados felhatalmazást, akkor megalkotjuk Magyarország új alkotmányát.”

Ezzel szemben a tény az,
hogy nem tették világossá, és nem szerepelt semmiféle programjukban. 2009-ben és 2010-ben is legföljebb csak homályosan utalgattak arra, hogy változtatnának rajta. Maga Orbán például úgy nyilatkozott, hogy tiszteletben tartja az alkotmányt, de nem tiszteli, Navracsics Tibor viszont egy osztrák lapnak három nappal a választások előtt kifejezetten tagadta, hogy új alkotmányt terveznek. Aztán a zsákból kiszabadult a macska.

Azt állítja a kormányfő
(szintén a konferencián), hogy az Alaptörvény megalkotásakor „a Lippmann-féle alkotmányos megközelítést fogadtuk el”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy Walter Lippmann nem alkotmányjogász volt, hanem a modern amerikai újságírás atyja, és legföljebb amatőr filozófusként értekezett egy keveset az alkotmányról (a Public Philosophy című könyvében). Amennyiben mégis, akkor azt hangsúlyozta, hogy egy alkotmányos rendszerben mindenkit törvényes szerződések köteleznek. Enélkül nincs szabadság, csak önkény van, és a hatalom csak akkor lehet legitim, ha szerződések szabályozzák. Hogy aztán milyen lenne Lippmann alkotmányos megközelítése a rohammunkában, kétharmados diktátummal elfogadott magyar Alaptörvényhez vagy ahhoz, hogy a magyar nemzet tagjait visszamenőleges hatályú törvényekkel fosztották meg korábbi szerződéseiktől, arra szerintem Orbán egyáltalán nem kíváncsi. Viszont a Lippmann névvel valamiért jólesik neki takarózni. Lehet, hogy hűvös szelek fújnak?