Hitler és Roosevelt

Bokor László írása

Hitler és Roosevelt felívelő, majd hanyatló ívei azon a bizonyos életpálya-koordinátán csakugyan mutatnak átfedéseket, hiszen egyazon történelmi pillanatban (1933 márciusában) jöttek és lettek országuk első emberévé, hogy 12 év után (1945 áprilisában) egy időben távozzanak – ki-ki a maga módján. Egyébként „karriergrafikonjuk” hasonlatosságához tartozhat más nemzetiségű származásuk is. Schicklgruber-Hitler Braunauban, egy Inn-parti osztrák városban született, Roosevelt pedig atyai ágon Hollandiában, anyain Britanniában gyökerezett. Egyikük német lett, a másik amerikai.

Amikor mindketten elfoglalják országuk (államszövetségük) legfőbb posztját, még tart a világválság. Német földön hat-, odaát tizenötmillió a munkanélküli. Évek kellenek, amíg a nyomorenyhítő akciók, hitelügyletek és közmunkák révén valamit enyhül a szorítás. Roosevelt törvényt fogadtat el a farmerek védelmére, hogy általuk biztosítsa az élelmiszer-termelést, később az iparfejlesztésben találja meg a felfutás lehetőségeit. Tény: egy év múlva a brit részvények árfolyama már a duplájára nő.

Ami közös a két országban: az út- és vasútépítés, a népautó- és a rádiógyártás. Ami eltérő: Hitlert rövidesen kegyeibe fogadja a Ruhr-vidék és a finánctőke – a bankok attól kezdve tankokat finanszíroznak –, a Radio Berlin pedig megkezdi a világuralomra termett „fajtiszta németség” történelmi hivatásának sulykolását.

Mintha csak erre reagálna a maga meghitt, családias hangnemében Roosevelt, aki Beszélgetések a kandalló mellett címmel egy rádióműsor állandó vendége lesz, a soknemzetiségű „olvasztótégely, Amerika” jövőjét tervezgetve. Hitlerrel ellentétben – akinek nincsenek külhoni tapasztalatai – ő ismeri a világot. Egyszer azt is elmeséli, hogyan volt módja már gyermekként beleszagolni a császári Németország levegőjébe. Szülei ugyanis 1891-ben a Bad Nauheim-i iskolába íratták be, később pedig barátaival bekerekezi az egész országot. A paralízisnek még semmi nyoma.

A tinédzser Roosevelt akkor egy megnyerő és kedélyes országot lát a bicikli nyergéből, és véleménye csak az első világháború idején kezd megváltozni. Később Amerikában is nagy érdeklődéssel bújja a weimari korszak lapjait, sőt a Mein Kampfot is elolvassa, megállapítva, hogy az angol fordító sokat tompított a szövegen. Amikor a nácizmus bibliája kezd megvalósulni, távolról is megérzi a diktatúra kísérőmuzsikájának hangnemét. A népi karakterbe bújtatott idealizmust és romantikát, az erő és erőszak felhangjait, a rend-fegyelem-lelkesedés gyorsuló ritmusát. Hozzátartozik ehhez, hogy Hitler nem győzi csepülni a tengerentúli angolszász hagyományvilágot, az erőegyensúlyra, politikai rugalmasságra, közös döntéshozatalra való törekvést, és túlélt formációnak nevezi a liberalizmust, a demokráciát.

Az elnök kész arra, hogy minderről személyesen is elvitatkozzon Hitlerrel, küld is neki egy meleg hangú, német nyelvű meghívót. A Führer persze nem kér az ilyesmiből. Magyarázkodik, elfoglaltságaira hivatkozik, és Hjalmar Schachtot, régi bizalmasát küldi maga helyett, aki visszatérve azzal áltatja, hogy az amerikai elnök szimpatizál törekvéseivel. (Gyorsan kiderül ennek ellenkezője, és Schachtot eltanácsolják a politizálástól. Szerencséjére, mert idővel ez menti meg őt Nürnbergben.)

A két nagy ember ettől kezdve állandó figyeltetésben részesíti egymást. Még nem a kémszervezeteké a főszerep, még beérik a diplomácia csatornáival. Mindketten rátermett követet küldenek a másikhoz. William Dodd, aki az USA-t képviseli, Lipcsében végzett történész, Hitler emberét pedig a Wall Streeten is jól ismerik: Hans Luther nemcsak a Birodalmi Bankot dirigálta jó ideig, de a kancelláriát is.

És jönnek az önkéntes tanácsadók: 1935 nyarán, Svájcból jövet, Thomas Mann kér kihallgatást, óva intve az elnököt Hitler körmönfont cselfogásaitól. Csapda a következő év nagy sporteseménye, a berlini olimpia is. Ha Amerika bojkottálná, Roosevelt magára haragítaná republikánus ellenfeleit, ha viszont elküldi sportolóit, óhatatlanul felértékeli a Harmadik Birodalom nagy show-műsorát. De nem történik semmi rendkívüli. A csillagos-sávos lobogó sokszor jelez amerikai győzelmet a berlini stadionban, és jelzi odahaza az övét is, hiszen elnöksége második ciklusát tölti már Franklin Delano Roosevelt.

1937. október 5-én, egy időben intéznek szózatot nemzeteikhez. Hitler ekkor nevezi először – megszokott és elkoptatott jelszavai közt – dekadens népkeveréknek Amerikát, az elnök pedig híres „karanténbeszédében” védőövezetet sürget a világ kilencven százaléka számára az egytized törvénytelenségi járványa elől. A stílus mindkét részről keményedik. (Érdekes egybeesése egyébként kettejük egészségügyi krónikájának, hogy a beszédek után Rooseveltet izombántalmak verik le lábáról, Hitlert pedig ideg-összeroppanással kezelik egy hónapon át.)

Megint eltelik egy év. 1938. november 10-én, a „kristályéjszakát” követő hajnalon számjeltávirat érkezik a berlini amerikai követhez: „A színjátéknak vége, azonnal vegyen jegyet egy német hajóra!” Megkapja aztán a washingtoni német követ is a jelentéstételre hazarendelő utasítást (a viszonosságra ügyelni kell), de később csendben mindketten visszatérnek állomáshelyükre; a hadüzenetig még három év van hátra.

1940. november 4-én a náci hírszerzés jelenti az amerikai fővárosból: „Az elnök mozgásképtelen. Egy tolókocsihoz kötött ember újraválasztásának nincs semmi esélye!” Hitlerben feltámad a remény. Sztálinnál is jobban féli Rooseveltet, mert tudja, milyen erős Amerika. Hátha most kegyes lesz hozzá a sors, és egy éretlen jenki- vagy fajgyűlölő délit ültet a Fehér Házba! Mindenkit elzavar maga mellől, s egy teljes éjszakán át rója szabályos négyszögekben a Sasfészek süppedő perzsaszőnyegeit.

Roosevelt is félrevonul. Most nem tudná elviselni a választási zenebonát. A családi nyaraló ebédlőjében rendezgeti bélyeggyűjteményét. Testőreinek meghagyja, hogy senkit ne engedjenek be. Néhány óra múlva a család mégis rátör: „Daddy, harmadszorra is te győztél!” És durrannak a pezsgőspalackok.

Egy hónap múlva ismét különös egybeesése következik a helyszíneknek. Hitler a Kriegsmarine zászlóshajón hallgatja admirálisai jelentését a megszállt Európából összegyűjthető flottaegységekről – s ezzel egy időben a karibi vizeken úszik a Tuscaloosa cirkáló. A fedélzetén Roosevelt bizalmasával, Harrimannel pecázik, s közben a kölcsönbérleti szerződést finomítgatják. Churchill futárgépet meneszt utánuk: „Kellenek a fegyverek, a hajók, a gépkocsik, de egyelőre fizetni nem tudunk!” Az elnök bólint, és a konvoj felszedi a horgonyt. Pearl Harbor után már csapatszállító hajók és repülők vegyülnek közéjük. Most már fegyvertársi minőségükben indulnak az ázsiai szigetek, az afrikai sivatagok és a brit kézen maradt európai támaszpontok felé. Ez már totális háború, szárazföldön, levegőben, vízen és a tenger alatt is. Amerika megjelenése a küzdőtereken lassan átrendezi az erőviszonyokat.

Az idegfeszültségben telt háborús évek felőrlik Hitler és Roosevelt maradék egészségét is. 1944-ben a Fehér Ház főorvosa bizalmasan közli Trumannel, hogy az elnök agyi artériáinak elmeszesedése egyre több gondot okoz. Erre vezethető vissza kézremegése is. Lefogyott, átesett egy fertőzésen, egyik reggelen pedig ezt súgja McIntire doktor fülébe: „Olykor már bőrömön érzem a túlpart hűvösét.” Ugyanez játszódik le Berlinben, ahol a führeri halálfélelemhez a július 20-i merénylet szolgáltatja a nyomatékot. Itt Bormann, a pártbéli helyettes készül az utódlásra, odaát Truman, de még neki is várnia kell: a nagybeteg Rooseveltet negyedszerre is elnökké választják.

Jaltában az ülések közti időt már ágyban tölti, s amikor hazatér, először hagyja magát tolókocsiban fotografálni. 1945. március 1-jén, 63. születésnapján a parlament két háza előtt már ülve mondja el beszédét, amely közeli győzelmet és az Államok új virágkorát ígéri. (Tud már a führeri Nero-tervről, amely a vereséggel együtt a teljes német infrastruktúra elpusztítására szóló parancsot tartalmazta. A tervnek még a gondolatába is beleborzong, hiszen az ő nagyrabecsülése megmaradt a hagyományos német kultúra és értekei iránt.)

Most napfényre vágyik, pihenésre, energiával való feltöltődésre. Georgiában még a volánhoz is odaül, hogy 36-os, kézi vezérlésű Ford kabriolettjével autótúrát tegyen. Egy hegyi pihenőn a közeli Jefferson-évfordulóra készíti jegyzeteit, később az Egyesült Nemzetek Szervezete alakuló ülésén elmondandó beszédének vázlatát javítgatja: „Itt vagyunk együtt, San Franciscóban – így fogja kezdeni –, az Úr 1945-ös évének április 25-éjén...” Este szállásán fogadja egy régi-régi, még első világháborús kedvesének, Lucy Rutherfordnak a látogatását. Másnap – 12-én reggel – egy portréfestő keresi fel, de ő türelmet kér, olyan fejfájás gyötri. Nem sokkal 12 óra után megáll a szíve.

A halálhírt Göbbels lelkesen közli a kancellária bunkerlakóival, de a Führer már csak legyint. 29-én lezajlik a történelem legkülönösebb nászceremóniája, ami után nem sokkal az egybekeltek öngyilkosságba menekülnek.

Ha hiszünk abban, hogy a holtak egy idő után megbékélnek, sőt beszédbe is elegyednek egymással, akkor elképzelhetjük, amint Franklin Delano Roosevelt a mennyei Fehér Házból kapcsolást kér a pokolba vezető forró dróton.