Heller Ágnes: az életforma forradalma kell

Egyik írásában úgy fogalmazott: 1968 felejthetetlen év volt az ön számára.

Az első olyan esztendő volt ’56 után, amikor – ha szkepszissel is, de – reménykedni kezdtünk. Januárban bevezették az új gazdasági mechanizmust. Próbált valahogyan utat engedni a piacnak a gazdaság.

Ahogyan írta: „Amikor felfedeztem, hogy a szimpla fekete az egyik eszpresszóban 10 fillérrel drágább, mint a másikban, ujjongtam. Íme, itt a verseny!”

De tudtuk: ez még önmagában semmi – politikai változás nélkül.

Lukács György akkoriban úgy gondolta: a gazdasági reform maga után vonhatja a politikai reformot.

Igen, ebben bíztunk. Leginkább a prágai tavasz idején véltük úgy: Magyarország és Csehszlovákia politikailag talán szinkronizálódhat. Legalábbis ebbe az irányba mutatott a mi új gazdasági mechanizmusunk, a cseheknél pedig a sajtócenzúra eltörlése. Valóban hittem, hogy a rendszer megreformálható. Kicsit hasonlóan vélekedtem, mint Bibó István ’56-ban: szabad választás lesz, egyfajta „kombinált rendszer” jön létre, a parlamenti pártok mellett valamiféle tanácsi szisztéma alakul ki. Azt is gondoltam akkor: nem szükséges erőszakosan, forradalommal megdönteni a rendszert, az lassanként magától összedől, és szépen „átúszunk” egy demokratikusabb világba. Ennek az „ideálnak” a prágai bevonulás vetett véget augusztus 21-én, és csak 1989 mutatta meg: mégsem volt teljesen abszurd az elképzelés.

Rainer M. János történész szerint a kommunista rendszer története során talán 1968-ban volt legközelebb ahhoz, hogy elmozduljon egy nyitott társadalom és egy annak megfelelő politikai rendszer felé. Ezt a nyitási esélyt veszítettük el ’68 augusztusában?

Igen. Nem volt nagy eltérés ’56 és ’68 céljaiban, de a hozzájuk vezető két út nagyon is különbözött. Másrészt 1968-ban az is kiderült: egyik sem járható. A Szovjetunió nem engedhette meg az „alternatív szocialista” kísérleteket, ezzel ugyanis saját legitimitását kérdőjelezte volna meg. Ebben az összes kommunista párt összefogott, szövetséget kötött. Végül befulladt az új gazdasági mechanizmus, a demokratikus reformok reménye szertefoszlott.

Amikor a Varsói Szerződés erői 1968. augusztus 21-ére virradóra megszállták Csehszlovákiát, a korculai nyári egyetem résztvevői – köztük ön és a budapesti iskolabeli filozófustársa, Márkus György – manifesztumban ítélték el a szovjet beavatkozást. Miután hazatértek, fegyelmit kaptak, útlevelüket bevonták.

Aztán nem telt el öt év, és kirúgtak az állásomból, a Szociológiai Intézetből. Nemcsak engem persze.

Visszamenőleg a korculai tiltakozás miatt?

Igen. Megvárták Lukács György halálát. Amíg élt, nem mertek elbocsátani minket. Tudták: ő mellénk állna, és akkor nem tudják kisajátítani a lukácsi örökséget. Márpedig az MSZMP szerette volna maga mellé állítani őt, a párt „díszkatonájának” megtenni. Sűrű időszak volt.

Franciaországban, Németországban és Amerikában viszont elindult az „új baloldal” mozgalma. Sokak szerint ez radikálisan átrendezte a háború utáni Nyugat-Európát és Amerikát.

Kétségtelen: semmi sem maradt olyan, amilyen volt. Egy nagyon heterogén mozgalom részmozgalmai voltak ezek: a nők vagy a homoszexuálisok egyenlőségéért vívott küzdelem, vagy a francia diáklázadás, amelyhez a munkások is csatlakoztak, Amerikában a vietnami háború-ellenes megmozdulások, illetve a feketék polgárjogáért folytatott harc. De a hippik, a szexuális forradalom, a kommunális életforma is mind új baloldali „találmányok” voltak.

Vehetjük úgy: modernizáló mozgalom volt?

Abszolút. Amit ma posztmodernnek nevezünk, az ’68-cal kezdődött. Minden átalakult: a politika, a gyermeknevelés, a szexuális szokások, a hivatali viselkedés, az öltözködés, az iskolák és az egyetemek szerkezete, a tanrendek, a művészet státusa. Hogy liberálisabb, felszabadultabb lett az élet – ez mind ’68-nak köszönhető. De nincs jó rossz nélkül. Jó, hogy a diákok azóta beleszólhatnak az egyetem ügyeibe, ám sajnos az oktatás színvonalának a süllyedése is akkor kezdődött. Ami pedig a legnegatívabb oldala volt 1968-nak: a kábítószer elterjedt az ifjúság és a művészek körében is. Az új baloldal tulajdonképpen a globalizáció első jele volt. Azért volt „új”, mert – szemben a régi baloldallal – nem az volt a célja, hogy megszerezze a hatalmat.

Hogyan ítélték meg az új baloldalt a Budapesti Iskola tagjai?

Eltérően. Vajda Mihály és én örömmel fogadtuk. De például Márkus György nagy kétségekkel nézte, afféle „romantikus” mozgalomnak tartotta.

És Lukács?

Pozitív forradalomnak vélte. Szerette, hogy a lányok rövid szoknyát kezdtek hordani. És azt mondta: lehetetlen, hogy „a hosszú ruhák visszajönnek”, mert az embereket már nem lehet manipulálni.

Ugyanakkor ön azt írta egy visszaemlékezésében: az új baloldali események akkor még nem hatottak a Kádár-rendszer baloldali ellenzékére. Példaként hozta fel: Dalos Györgyöt és Pór Györgyöt mint maoistákat állították bíróság elé ’68-ban.

Pórék maoista mozgalma tökéletes „őrülmény” volt. Szuperdogmatikus. Hogy úgy mondjam: Kádárt balról bírálták. Mivel házi őrizetbe kerültek, védelmükben férjem, Fehér Ferenc írta meg a levelet – Lukács nevében – Kádár Jánosnak. Azt mondtam Ferinek: „Persze hogy a védelmükre kell kelni, de azért borzalmasak ezek az eszmék!” Erre Feri Adyt idézte: „Ma még tán egymást összetévesztjük, holnap egy leszünk, észre sem vesszük.” És igaza volt.

Amennyiben?

Észre sem vettük, s mindnyájan liberálisok lettünk. Amúgy az új baloldal külső hullámai – az a bizonyos „eksztázis héttől tízig” – csak később érték el hazánkat. De begyűrűztek, és hatottak az ifjúságra, a művészekre. Példaként említhetők az alternatív színházak, képzőművészeti csoportok vagy a magyar rockzene is. Persze mindennek volt politikai vonatkozása – anélkül, hogy kimondtuk volna. Amikor az Illés-együttes azt énekelte: „hódító katonának én nem állok, testvéreim gyilkosává én sohasem válok”, akkor mi a prágai tavaszra s annak leverésére is asszociálhatunk. De visszatérve 1968 eszméihez: valóban úgy találtam, hogy azok az én eszméimnek felelnek meg. Vagyis ahhoz, hogy másként éljünk, nem politikai forradalom kell, hanem az életforma forradalma. Naiv az ember.

Mi volt benne a naivitás?

Hogy az ilyesmi sokáig tart. Akik annak idején elutasították a fogyasztói társadalom „bőségkultúráját”, mára a legkiválóbb fogyasztóivá váltak.

Orbán Viktor tavalyi tusnádfürdői beszédében arra a következtetésre jutott: lezárult a régi európai politika, amely 1968-ban vette kezdetét. Hozzátette: a ’68-as korszellem mára okafogyottá vált. Ön szerint?

Valószínűleg igaza van annyiban, hogy a ’68-as célokból a legtöbb már megvalósult. És ami megvalósult, azért többé nem kell harcolni. Nem újdonság. Másfelől az egykori új baloldali mozgalomnak ma már semmiféle eredményét nem tekintjük baloldalinak. Egyszerűen természetesnek vesszük őket.

Honi balos értelmiségiek mostanában egyre többször bírálják a mai magyar politikai baloldalt: nincs eszméje, nem találta meg történeti gyökereit, így viszont a jövője is kétséges.

Miért beszélünk csupán a magyar baloldalról? Az egész európai baloldalt az „eszmegyengeség” jellemzi. Nézze meg, mindenütt győz a jobboldal, és épp ezért. Nekik nincs szükségük új eszmére. A „haza”, a „család” mind régiek, s élnek tovább. A baloldalnak azonban mindig új eszmékkel kell előjönnie, ilyen volt az „új baloldal” vagy a „jóléti állam”. De nem féltem a baloldalt: bizonyosan erőre kap majd, s kialakítja magának az új eszméit. Hiszen egy modern demokráciának a pluralizmus a lényege.