Hazugságkultusz

Senki sem várja el egy kormányszóvivőtől, hogy saját munkaadójának politikáját vagy akár csak egyes intézkedéseit bírálja, netán kétségbe vonja üdvös hatásukat. Hiszen vállalt feladata mindennek épp az ellenkezője; a kabinet lépéseinek pozitív magyarázata, az eredmények bemutatása – s persze a hibák és kudarcok tapintatos kezelése. Utóbbi kötelezettség jegyében a realitás óvatos átfestése, a kikezdhetetlen tények „sajátos” átértelmezése is megszokott, végtére minden kormány arra törekszik, hogy jobb színben tüntesse fel tevékenységét a valóságosnál. A számok és események egyoldalú beállításának, félrevezető értelmezésének, a rezsim számára kedvezőtlen fejlemények letagadásának, vagyis a mégoly elszánt hazudozásnak azonban vannak korlátai. Majdnem azt mondtuk: józan korlátai. Mert nyilvánvaló, hogy bizonyos keretek között a torzító tájékoztatás a hatalmon lévők létszükséglete; nem volt, nincs és valószínűleg nem is lesz a világon olyan kormány, amelyik a kínosan teljes igazsággal próbálja megnyerni magának a választókat.

De ez a realista belátás semmiképp sem igazolhatja a kormányzati retorika végletes elszakadását a való világ tényeitől. Amikor az Orbán-kormány képviseletében Giró-Szász András kijelenti a Népszabadságnak adott múlt hét végi interjúban, miszerint az IMF-tárgyalások elhúzódásának „egyetlenegy oka lehet”, mégpedig az, hogy „túl jók vagyunk a számaink alapján”, akkor olyan orbitális szemérmetlenséggel lép túl az igazságon, ami már a nyilvánvalóan elfogult propaganda legtágabban felfogott értelmében sem tolerálható. A számaink ugyanis – már amennyiben a gazdaság állapotát érdemben megmutató adatokról beszélünk – katasztrofálisan rosszak. Belőlük pontosan kirajzolódik a mérvadó hazai és nemzetközi elem­zések, statisztikai jelentések által igazolt keserű helyzetkép. A kormány már erre az évre is gazdasági növekedést prognosztizáló számai nem teljesültek, a világ országainak versenyképességi listáján tizenkét hellyel kerültünk hátrébb, a mezőgazdaság és az ipar teljesítménye visszaesett, ezen belül az építő- és feldolgozó ágazat a leginkább, s értelemszerűen zuhant a beruházások volumene is. A nemzeti össztermék a két egymást követő negyedévben pregnánsan csökkent, Magyarország tehát hivatalosan is recesszióba süllyedt. És az infláció elérte a hat százalékot – a legmagasabbat az unióban.

A jövő évi növekedést pedig 1,6 százalékos, egyetlen elemző által sem visszaigazolt növekedésre alapozta az a tavasszal lényegében már elfogadott büdzsé, amelyet épp a napokban kénytelen átírni a kormány, mert a tervszámok máris irreálisnak bizonyultak: mintegy hatszázmilliárdot kellene előteremteni a vállalt hiánycél teljesítéséhez, és ennek forrásai egyelőre nem láthatók. Matolcsy György mindenesetre beterjeszt egy olyan törvénymódosítást, amely lehetővé teszi számára, hogy a külföldi pénznemben fennálló államadósságot ezután tetszőleges átváltási kulccsal számolja el; vagyis a nemzetközi árfolyammozgást figyelmen kívül hagyhatja. Ám ezzel a közgazdasági képtelenséggel a kabinet legfeljebb saját magát verheti át, a piacot semmiképp.

A mindezt nem csupán eltagadó, hanem kifejezetten az ellenkezőjét hazudó kormányzati „szóvivés” tehát nem vezethet el a radikális gátlástalanságig. Mindig van egy határvonal, amit tilos átlépni, mert az adott helyzetben az ország megtévesztésének kísérlete bűnös felelőtlenség: az állam polgárainak joguk van tudni, mire számíthatnak saját életvitelükben, milyen változásokra kell felkészülniük, miféle esélyeik maradnak a romló körülmények között. Az alapjában hamis, illúziókeltő állítások viszont megfosztják őket a tisztánlátás, tehát végső soron az egyéni védekezés relatív lehetőségétől is. Igaz, ha a maguk tapasztalatai egyértelműen és huzamosan eltérnek a hivatalos információktól, előbb-utóbb úgyis levonják a következtetést, hogy a kormány, amelynek bizalmat szavaztak, egyszerűen becsapja őket. Csakhogy félő: ezt a felismerést hiába követi a négyévenkénti szabad választás – már ha szabad lesz egyáltalán –, hiába élünk majd a kurzusváltás demokratikus garanciájával, mert látjuk, a társadalom egyetlen cikluson belül is úgy elnyomorodhat, hogy jelentős tömegek viszonyain a politikai változás akár még évtizedeken át sem képes javítani. Az Orbán-kormánynak mindössze két év leforgása alatt „sikerült” olyan mértékű gazdasági és társadalompolitikai mélypontra jutnia, ahonnan a konszolidáció iszonyúan nehéz lesz; nem utolsósorban azért, mert a kétharmados parlamenti többséggel lerombolt jogállam úgynevezett sarkalatos törvényei megakadályozzák a hathatós változást.

Ezért a hazugság kultuszára épített Fidesz-rendszert csak a demokratikus erők legszélesebb összefogása lehet képes legyőzni, majd felszámolni. És ez nem odázható el 2014 utánra, a következő választásig; noha olykor úgy tűnik, a demokratikus pártok némelyike inkább erre az opcióra játszik, mintsem a már elodázhatatlan együttműködésre. Holott ez alapjában elhibázott stratégia – Orbánék „túl jó számai” mellett még egy ciklus alatt végképp tönkremegy az ország.