Hazai hadiállapot

– Denevérek ők, szárnyas vérszívók. Ilyen kormányzati felhangok kísérték a bankok elszámoltatásáról szóló plenáris vitát. A világ kultúrállamaiban nemigen szokás vádbeszédre emlékeztető törvényeket alkotni.

– A törvény erősen választási ízű lett, miközben szerte a világban szintén tapasztalható bankellenes hangulat. Még az Egyesült Államokban is, ahol behívták az idős Alan Greenspant kongresszusi meghallgatásra, amit arrafelé „grillingnek”, „sütögetésnek” hívnak. A magyar kormány ezt lovagolta meg. És mivel ebben a pillanatban a Jobbik izmosabb ellenfélnek tűnik az ernyedt baloldalnál, csak ilyen törvény születhetett.

– Nem mintha a bankellenesség idegen lenne a Fidesztől. 2010-ben „átmeneti válságadóval” indítottak. De az átmenet kissé kitolódott. Ma is tart.

– Régóta nem válságadóról van szó, ez 2011 tavaszán is látszott. A válságadó olyan, mint a drog. Elég belekóstolni, nem lehet többé kijönni belőle. Persze lehetett volna úgy is csinálni, hogy megállapodunk. Megígérjük, hogy egy idő után, mondjuk öt év múlva kivezetjük. A bankok többsége látatlanban aláírta volna. És megint más, ha ők a bűnbakok, és háborút folytatnak ellenük.

– Azt a pénzt rajtuk kívül máshonnan is be lehetne szedni. Autógyártól, Közgéptől, máshonnan.

– Ennyit? Én nem nagyon hiszem. Háromszázalékos a hiány a költségvetésben, nagyjából négyszázötvenmilliárd, amit valahonnan elő kell kaparni. Ráadásul ennek a logikának demonstratív vonalvezetése van. A bankokat szinte mindenki utálja, a legtöbben nem értik a működésüket, azt sem hiszik, hogy veszteségesek. A bank romlott, szívtelen (az új törvény szelleméből következően csalárd) szervezet, hatalmas székháza van, amelyet őr vigyáz. Helyes is, ha a kormány jól megtáncoltatja őket.

– Ott tartunk, hogy azok jártak rosszabbul, akik elővigyázatosak, puritánok voltak. Nem vettek fel hitelt, nem verték el a más pénzét, nem őrjöngtek, nem siránkoztak.

– Ez a veszély kezdettől fönnállt. A kormányzat első pillanatban eldöntötte: a devizában eladósodott felső középosztály szavazóbázisának a törzse, nem hagyhatja, hogy vesztes legyen. Kevésbé tekintik partnerüknek azokat (például az elővigyázatosabb, takarékosabb önkormányzatokat), akik nem markoltak fel hitelt, akik a józan ész törvényei szerint (konzervatív mentalitással) éltek. Világos az üzenet: aki megfontoltan és felelősen jár el, a végén veszíteni fog. A kormányzat utólag eldöntötte, ez a bankok morális és anyagi felelőssége lesz.

– Mégis a bank „a vágy titokzatos tárgya”. Visszatérő politikai mánia, hogy akkor egészséges a magyar banki szerkezet, ha legalább ötven százalékban hazai tulajdonba kerül. Mi az előnye annak, ha a bank magyar?

– Az MKB kézbevételével ez létrejött. De hogy ne bújjak ki a válasz alól: nyilván arról van szó, hogy magyar irányítású bankkal „szót lehet érteni”. Be lehet rendelni a főnököt, el lehet vele beszélgetni a VIP-páholyban. Ez akár igaz is lehet. Ugyanakkor, ha egy bank – legyen bármilyen tulajdonban – rosszul érzi magát, mert vegzálják és veszteséges, ugyanúgy visszafogottan hitelez, mint bármelyik leányvállalat. Végső esetben „lefagyasztja magát”, aminek fő formája, hogy nem emel tőkét, nem hitelez, ellenben leépít, bezár, elbocsát. A folyamat nem tegnap indult, még csak nem is 2010-ben. És még koránt sincs vége.

– Gondolom, a következmények érdekesek igazán.

– Amelyek hosszú távúak. Azoknak, akik most azon gondolkodnak, hogy a válságból kikecmeregve melyik piacra lépjenek be, a büntető törvénykezés, a demonstratív „elszámoltatás” abszolút negatív üzenet. Az induló növekedési hullám is intenzívebb lehetne, ha lenne hozzá – Széchenyi nyomán – hitel.

– De miért panaszkodunk, amikor látunk kedvező folyamatokat is? Benne vagyunk a háromszázalékos növekedési eldorádóban. Nem is értem, miért most várhatók erőteljes megszorítások, bocsánat: „kiigazítások”. Bár Varga miniszter – átmeneti bizonytalankodás után – erősen cáfolja ezt is.

– Kétségtelen, a Széll Kálmán-terv kettőben van erre utaló passzus is. Csökkentendő az adósságrátát és a hiányt. Ennek a legésszerűbb módja a háromszázalékos vagy azt meghaladó növekedés, legalább 2018-ig.

– De annyi nem lesz, főképp nem 2018-ig.

– Az idén sem lesz háromnál több, és ha jövőre összejön a kettő, boldogok lehetünk. Tegyük hozzá, épp most tetőzik az uniós források lehívása. Ilyen pénzszüret egyhamar nem lesz. A megtakarítások sem nőnek kellő ütemben. A termelést szolgáló beruházások (amiből növekedés lesz, nem csak stadion) sem gyarapodnak. A három-három és fél százalék vágyálom.

– Ha viszont ez az ütem nem tartható, a kiadási oldalból fognak lefaragni. De honnan?

– Szokás szerint onnan, ahol a legkisebb a társadalmi ellenállás. Az oktatásból, az egészségügyből, vagy ha nincs választási év, a nyugdíjakból. Az állami beruházások egyike sem olyan, hogy pánikszerűen kellene őket megvalósítani.

– Az állami apparátus pár év alatt gyanúsan meghízott.

– Mindenki fogyasztással kezdi, hizlalással végzi. De én sem emlékszem olyasmire, hogy 144 államtitkár lett volna. Erről ritkán beszélnek. Ha gond van, a nyugdíjakon kezdik.

– Az ellenzéki horrorvíziók a nyugdíjak megadóztatásáról szólnak. Az kicsit durva lenne.

– Pedig ha komolyan akarnak az egyensúlyon javítani, pusztán kiadáscsökkentő módszerekkel nem megy. Az egyik lehetőség, hogy bevezetnek ilyen-olyan kisadókat, a másik, ha az adózást kiterjesztik azokra a csoportokra is, amelyek eddig nem adóztak.

– „Folytatjuk” – mondta a miniszterelnök a győzelme után. De tartalmilag nem fejtette ki. Mit folytatnak?

– Szerintem ugyanazt a rögtönzésekre épülő gazdaságpolitikát, amely az első két év válságkezelő retorikájának megfelelt. 2010-ben úgy gondoltam, ez pár hónapig elmehet, aztán berendezkednek, megnyugszanak, konstatálják, hogy nincsenek ellenzékben. Remek alkalom arra, hogy kiegyensúlyozott építkezésbe fogjanak.

– Lázár János még frakcióvezetőként meghirdette az úgynevezett konszolidációt.

– Ezzel szemben úgy látom, hogy az ötletszerű működési mód, a zaklatott hadiállapot tartalommá változott.

– Most érkezett az Egyesült Államokból. Nyilván jobban látja, hogy ha Magyarország a nemzetközi közbeszédben ilyen gyakran van műsoron, akkor baj lehet.

– Mindig arról álmodoztam, hogy olyan unalmas, csöndes országban éljek, amely félévente bukkan fel a nemzetközi hírekben.

– De ha a jelenlegi vagy a volt amerikai elnök kiejti Magyarország nevét, az nem túl szerencsés.

– Sőt. Még nagyobb a baj, ha nem a Magyarország iránt hagyományosan kritikus orgánumok fogalmaznak meg bírálatokat, mint a Washington Post vagy a Spiegel, hanem a teljes sajtókör. Amit a kormány kettős mérceként értelmez, az igazán a gazdaságban jelentkezik. A bizalom törékeny holmi. Bizalmi viszony esetén nem zárjuk az ajtót, ha kimegyünk. Ha az ember gyanús közegbe kerül, nyilván óvatos. Pláne, ha pénzről van szó.

– A bizalmi szint ezek szerint alacsony?

– Rendkívül alacsony. Ma olyan cégek kopogtatnak nálunk, amelyeket adókedvezményekkel kenyerezünk le. Ez nem jó. Komoly nemzetközi súlyú vállalat nem kér és nem is ad kedvezményeket. Piaci erejére alapoz. Ahogy a privát életben mondják: áldozzon rám, ha én vagyok a zsánere. Sajnos nem tudok olyan helyre menni a világban, ahol ne kérdezgetnének: csakugyan visszamegy „arra a helyre”? Elképedve hallgatom. Pedig a gazdaságban a lélektani elemek felülírhatják a reálmutatókat is. Senki sem jön hozzánk nyaralni, befektetni csupán azért, mert három százalék alá vittük a hiányt, és kivettek minket a túlzottdeficit-eljárásból.