Ha kell egy csapat

A sors mifelénk nagy ritkán összeterel hasonló képességű embereket. Gondoljunk az Aranycsapatra, arra a tíz-tizenöt magyar labdarúgóra, akik a múlt század közepén világraszólót alkotott, vagy a „marslakókra”, Szilárd Leóra, Teller Edére és tudóstársaikra, akik kicsit előbb, Magyarországról indulva, a szélrózsa minden irányában szétszóródva, a maguk „szakmájában” szintén zsenik voltak. Genetika, csoda, véletlen? Talán a közös cél felismerése, fizikai, szellemi kényszere vezette őket egymás közelébe.

Ám a rosszak éppúgy egymásra találtak, mint a jók.

Az ország jelenlegi vezetésére rövid másfél évtized alatt összeállt csapat felismerte a hasonszőrű társak képességeit, és a serdülőkori, sokszor talán csak félig komoly esélylatolgatások lassan filozófiává, ideológiává értek, amelynek középpontjában a pénz állt és áll. A kollégiumban kötött véd- és dacszövetség már komolyabb témákról szólt, mint hogy ki feküdjön a felső ágyon. Felismerték, hogy hatalmas vagyonok hevernek az országban szanaszét szinte gazdátlanul, és kevéske rafinériával becserkészhetők. Míg a porondon felbukkanó vetélytársaik még a klasszikus, de pitiáner, a történelemkönyvekből kiollózott, a rendszerváltások utáni szabvány teendőkkel bíbelődtek (holmi demokratikus rend kialakítása, a régi rendszer kádereinek eltávolítása, utcanév-változtatások stb.), ők már a hatalom, gazdaság és közigazgatás olyan mértékű átalakításán gondolkodtak és dolgoztak, ami vagyonok megszerzését és gyarapítását célozta, és a gondjaikra bízott tízmillió ember jövőjével törődni egyre kevesebb idő maradt.

A csoport egyre vonzóbb lett, és a bennlévők egyre keményebben összezártak. Torzsalkodásaik, mosolyt fakasztó konfliktusaik máig is aprópénz a népnek. A kör bővült, az újak méltóbbak akartak lenni elődeiknél, és a pénzt is jobban szerették. A ma sokat emlegetett autokrata vezető az őt körülvevők tevékenysége, ötletei nélkül kevésbé lenne hatékony.

Ennyi hazugság kitalálásához sok ember kell. Mára az állam testének a hajszálereiben is jelen vannak. Nincs a közéletben (a gazdaságtól a művészetekig) olyan terület, amire ha szemet vetettek, birtokba ne kaparintottak volna, vállalva a nyilvánvaló törvénytelenségeket is. Döntéseik mellé mindig csatoltak ravasz magyarázatokat, a mindenkori valódi téma okozta sokk következményei elől elegáns hazugságokkal, elterelő félmondatokkal sikerült és a mai napig sikerül egérutat nyerniük.

A hivatásos hangulatcsináló agitátorok pedig – szerepeljenek akár a tévében, akár a házak falán mint plakát, akár az újságokban vagy gyűléseken hús-vér szónokként – a kényelmetlen kérdésekre máris harsogják a szöveget: „Az ország jobban teljesít.” Aki nem hiszi, járjon utána.

Gerencsér Emil, Budapest