Ha csak a sárgák maradnak

- Az autonómok, az MSZOSZ és az Együttműködési Fórum összeállásával azért még nem született óriás, és nem is születhetett. Nehéz megérteni, miért, de a szakszervezeti tagok száma ma nem több félmilliónál. Ezt hogyan hozták össze húsz év alatt?

– Ebbe sok minden besegített. A kilencvenes évek eleje például, amikor a szocialista mamutcégek privatizálásával és feldarabolásával a munkavállalók száma felére csökkent. A vegyiparban 120-180 ezer ember dolgozott, abból mára vagy nyolcvanezer maradt. Az is gyakori volt, hogy a HR-feladatokat ellátó magyarok elkezdtek gazsulálni az új, külföldi tulajdonosnak, és ott tettek be a szakszervezeteknek, ahol csak tudtak. Ilyesmi ma is van: idetelepül mondjuk egy ázsiai cég, amelynek aztán a magyar vezetése lihegve igyekszik kigyomlálni minket az altalajból. A zöldmezős beruházásoknál amúgy is szívesen felejtették el a szakszervezeteket, sőt a dolgozók se érzékelték, hogy mekkora baj lehet a hiányukból. Van munka, a többi nem fontos. Aztán mindig kiderült, hogy a „többi”, a jogvédelem mennyire fontos.

- Ennyire gyorsan kint találták magukat a hidegben?

– Nem akarok igazságtalan lenni. Az is előfordult, hogy a szakszervezetet bevonták a privatizációba, és ezért például a villamosenergia-iparban nagyon jó, erős kollektív szerződés van. Sok olyan nyugati cég is jött, ahol a szociális párbeszéd, az egyeztetés hagyományos, és ezt nálunk is folytatta. Francia, német vállalatokról beszélek. Máshol viszont „sárga”, azaz, művi, felülről kreált szakszervezetek alakultak, amelyeket igazából a tulajdonos teremt, és az ő emberei vezetik. Kifinomult technikája van ennek, de erről ne kérdezzen, mert eszem ágában sincs tippeket adni. A bot másik vége az elitista szakszervezetek világa. Nagyobb cégeknél megkötött és persze működő alkuk rendszere ez, ahol senki sem jár rosszul. Csakhogy a kapun kívül, más cégeknél ez már nem érvényes.

- És a hatalom? Az Antall-kormány politikai ellenfélként kezelte a SZOT-ból alakult MSZOSZ-t, pártállami maradványként. De tán kedvezni is akart a bejövő tőkének.

– Hát... hallottam, hogy egy vállalkozót azzal csábítottak ide, hogy a régión belül nálunk a leggyengébb a munkáltatói képviselet. Ez jó? Antallék megpróbálták feldarabolni, meggyengíteni a szakszervezeteket. A tagoknak például újra kellett nyilatkozniuk a tagságról, volt is nagy létszámvesztés. Bevezették az üzemi tanácsokat, amelyek konkurenciát jelentettek. Ebben a ciklusban volt a társadalombiztosítási választás is, és a kormány abban reménykedett, hogy az MSZOSZ meg a többi szakszervezet komoly vereséget szenved, de a fordítottja történt. Ez egy üzenet volt, hogy a szakszervezeteket hagyják békén, és valóban, innentől a kormány vissza is fogta magát.

- Az MSZOSZ pedig 1994-ben sürgősen választási megállapodást kötött a szocialistákkal. Jól tette? A szakszervezeteknek valóban mindig jobb egy baloldali kormány alatt? Valóban igaz, hogy az érdekképviselet mindig baloldali?

– A helyzet érdekes. Az tény, hogy a Horn-kormány idején, meg 2002–2010 között is az érdekérvényesítési képességünk sokkal jobb volt, mint a valós tagságon alapuló erő. Ezért sokan ellustultak. Nem kell itt ugrálni, gyerekek, mondták, majd a miniszter vagy az államtitkár úrral lerendezzük ezt vagy azt a dolgot. Így is lett, és az eredményt az Országos Érdekegyeztető Tanács legalizálta, ahol emellett azért folyt egy kemény hivatalos egyeztetés is. Ma OÉRT nincsen, az új munka törvénykönyve korábbi jogokat vesz el, a munkavállalók nagyon komoly pozícióvesztésben vannak, ugyanazért a pénzért sokkal többet kell dolgozni. A szakszervezetek jogait megnyirbálták, a sztrájkjog korlátozott, ezért aztán egyre többen érzik azt, hogy nagyobb szükség van ránk, mint valaha.

- Vagyis balra tolódnak? Abból, amit mondott, logikusan ez következne.

– Nézze, ezt sose vizsgáltuk, de az országot járva azt látom, hogy a szakszervezet ugyanolyan, mint az ország. Vagyis vegyes. Mindenféle pártérzelmű ember van benne, meg olyan is, aki nem szereti a politikát. Az biztos, hogy a szakszervezet mindig baloldali értékeket képvisel, mert a szolidaritás fogalma hagyományosan baloldali. A szokványos politikai felosztásnak még sincs már értelme. Az MSZOSZ nyilvánosan levette magáról a baloldali bélyeget. Az IndustriAll nevű vegyipari, vasas és textilipari világszervezet – amelynek a létrehozásában tavaly én is részt vettem – ötvenmillió dolgozót képvisel, és attól lett igazán erős, hogy beléptek a keresztény szakszervezetek is. Addig világnézetük szerint is külön voltak, de a mai világban már a közös erő számít.

- Lenne itt egy jó kérdés, hogy tudniillik az összefogásra miért vártak húsz évet, de van ennél jobb is. Az, hogy mivel magyarázható az utolsó három év lényegileg némán tűrt, példátlan visszaszorulása? Bocsánat a szóért: miért kussoltak eddig? Miért hagyták, hogy a kormány egy-két baráti, politikailag nézve „sárga” szerepbe kerülő szakszervezettel komázzon csak?

– A szakszervezetek egy része nem kussolt. 2011. október 1-jén hatvanezer fős tüntetés volt a Kossuth téren. De az tény, hogy a szakszervezetek meggyengültek. A rendvédelemben vagy a köztisztviselői pályákon lényegében kiszorították őket a munkahelyekről. Ami az ipart illeti, a válság miatt megrendült a munkahelyek biztonsága, és a megfélemlítés mindenütt tapasztalható. Márpedig a szakszervezetek nem a vezetőkből állnak, hanem a tagságból. És ha a dolgozó fél nem mer segítséget kérni, azt sem akarja, hogy a szakszervezet ugráljon, mert abból esetleg még nagyobb baj lesz, akkor két-három megbízott nem fogja tudni megváltoztatni a világot.

- Az emberek azt érzik, hogy figyelik őket?

– Ott vannak a munkahelyeken a kamerák, egyes helyeken már a mosdókban is. Látható, hogy a szakszervezeti tisztségviselő kivel tárgyal. De ez az utcára is igaz. Egy demonstrációra nem könnyű állami alkalmazottat mozgósítani. Vannak olyan tüntetések, ahova a családtag jön el, helyettesíteni az apát, a fiút vagy a testvért, akinek az állása kerülhet veszélybe.

- Mekkora az igazi súlya a mostani összeállásnak? Mire lesznek ezentúl képesek, amire eddig nem voltak?

– A három szövetkező teljes mértékben lefedi a versenyszférát és a közszférának is egy jelentős részét. Ez bőven kiadja a félmilliós szakszervezeti tagság kétharmadát. A mi célunk az, hogy létrejöjjön egy olyan képviselet, amely a mindenkori hatalom és a mindenkori munkaadó számára megkerülhetetlen. Ennek az erőnek a birtokában küldhetünk üzeneteket a politikai és a gazdasági szereplőknek. Az üzenet szólhat arról, hogy a mai munka törvénykönyve elfogadhatatlan, mint ahogy a sztrájkkorlátozás is. Biztos lesz olyan politikus, aki viszont azt mondja, hogy a törvénykönyv jó, és kuss. De lehetnek más, elfogadó reakciók is. Akárhogy is: erőt fogunk mutatni. Mert nagy baj van. Ez a huszonnegyedik óra utolsó perce. Ha nem változtatunk, nemsokára csak „sárga” szakszervezetek lesznek, és jogok sehol.