Gyülevész, civil hadak
Nemrégiben kapott nagyobb nyilvánosságot a hír, hogy szélsőjobboldali szervezetek az ország több pontján is félkatonai kiképzőtáborokat szerveztek. BUJÁK ATTILA annak nézett utána, milyen múlttal rendelkeznek hazánkban a paramilitáris szervezetek, „forradalmi milíciák”, régi és új gárdák.
Ungváry Krisztián történész, az elmúlt század kutatója szerint a nyilasoknak s elődpártjainak létezett „választási szárnya” és illegális erőszakszervezete is, amely külsőségeiben, kiképzési módszereiben megdöbbentően a Magyar Gárdára hajaz. És szerveződtek rendvédelmi alakulatok is (például a budai hegyekben), amelyek szocdem- és zsidóverésre, „erőfelmérésre”, „sportra” szakosodtak. Fegyvereik persze voltak. 1935 és 1941 között egymást érték a botrányok: a rendőrség újabb és újabb fegyveres összeesküvéseket leplezett le. Hogy a „készlethez” hogy jutottak hozzá, nehezen kutatható. Dokumentumok ugyanis nem maradtak. „Szerezték.” „Vették.” Az efféle ügyletekbe Szálasi nem folyt bele. A vezér „morális tisztaságára” szigorúan ügyeltek. De a németeken kívül a vezérkar szimpatizánsai is segíthettek.
A korszak eldorádója volt a féllegális szervezeteknek, szabadcsapatoknak, „ligáknak”, bajtársi egyleteknek. Jellemző adalék – Ormos Mária professzor szerint –, hogy 1918 táján még a semleges Svájcban is hemzsegtek a felfegyverzett civil alakulatok. Franciaország kivételével ugyanis szinte minden szomszédos államtól féltek.
A „klasszikus fejlődés” színtere a porig alázott vesztes, Németország volt, ahol a tömegesen leszerelő fiatal tisztek legálisan szervezhették szabadcsapataikat. Nem egy későbbi náci nagyság, gauleiter kezdte pályáját mondjuk az „alsó-sziléziai lengyel–német határvillongások” hőseként. Az antant békediktátuma százezerben korlátozta a hadsereg létszámát, bizonyos fegyvernemeket eleve betiltva, a fiatal tiszteket jövőjüktől, egzisztenciájuktól fosztva meg.
S míg kezdetben a matróz- és katonatanácsok tagjai a forradalom kovászai voltak, amikor tömegesen levetették a mundért, most azok maradtak különítményesek, akik továbbra is vonzódtak „a fegyveres romantikához”, a „rendhez”, s kíméletlenül felléptek a „forradalmi anarchia” ellen. Gyökeresen megváltozott a különítményesek szociális összetétele.
A Kapp-puccs kivitelezői, Rosa Luxemburg, Karl Liebknech gyilkosai közülük kerültek ki.
A magyar modell is hasonló: már a Károlyi-kormány idején tömegesen szerveződtek az önkéntes milíciák, néha csupán egy-egy faluban, kisvárosban.
– Alkalmanként olyan „magasztos célokat” követve, hogy tejet rekviráljanak, mert a városban nem volt – mondja Ormos Mária.
Ennél sokkal jelentősebb szervezet volt a Horthy parancsnoksága alatt gyülekező szegedi Nemzeti Hadsereg, amelyhez lazább szállal olyan öntörvényű „kommandós alakulatok” is csapódtak, mint Prónay Pál csapata (aki korábban indult Budapestre, majd románokba ütközve a Dunántúl felé vette az irányt), a Kecskemét környékén szervezkedő Héjjas-féle tiszti társaság vagy Ostenburg egysége. Horthy utóbb számos riválisával összekülönbözött. Ostenburg részt vett IV. Károly oldalán a királypuccsban, Prónay saját szakállára kiáltotta ki a Lajtabánságot.
De a baloldalon is akadt zűrzavar.
A tanácskormánynak például két rivális „fenyítőszerve” is volt. Szamuely Lenin-fiúin kívül ott volt még a Cserny József cipészsegéd által szervezett kétszáz fős kivégzőbrigád a Batthyány-palotában. Ők lettek a vörösterror legvadabb exponensei. Egy ideig még a tanácskormány is betiltotta őket.
