Gyula más

Hiába kerestem, Balog Gyula hajléktalan, egykori minisztériumi szakértő eltűnt. Már egy hete csörgettem mobilját a legváltozatosabb időpontokban. Az üzenetrögzítő monoton géphangja csak azt jelezte, hogy a készülék átmenetileg ki van kapcsolva. Eleinte azt hittem, lemerült az aksija, pár nap múlva már némi pénzzavarra gondoltam, aztán aggódni kezdtem, hátha baja esett. Bárkivel történhet baleset; egy volt alkoholista is ki van téve veszélyeknek, még akkor is, ha évtizedek óta nem iszik. Végül a Város Mindenkié Csoportnál kerestem, ahol gyanakodva kifaggattak: ki vagyok, mit akarok Gyulától, de miután eldicsekszem az általa megadott telefonszámmal, amely egyezett az általuk ismerttel, enyhült a szigor. Útba igazítottak, menjek a metró Dózsa György úti aluljárójába, délután négytől mindennap ott árulja az újságot, évek óta abból él.

A huzatos aluljáróban másfél órája várok rá, ám nem látom feltűnni a hosszú hajú, szakállas embert. Lassan már hazaindulok, de azért megkérdem a csokrait elpakolni készülő, jókedvű virágárus asszonyt, hogy nem látta-e az én emberemet, állítólag megbízhatóan mindig itt van. Gondolkodás nélkül jön a válasz, Gyula bi­zony Bécsbe utazott, magyarázatként hozzáteszi, tudja, egy hajléktalankonferenciára hívták meg. Majd átkiált a zöldségesnek, aki visszaszól: holnap délután már itt lesz, üzenetet szívesen átvesz, hagytak már itt levelet a minisztériumból, de osztályfőnöki órára szóló meghívót is. Szóval megtaláltam azt, akinek egy hajléktalanok elhelyezéséről szóló heves vitában egy polgármester emelt hangon azt kiabálta: Gyula, maga ne hasonlítsa magát a többiekhez, mert maga más! Értse meg, maga más!

Amikor végre találkozunk, és a feketét megrendelem, ő „lónyálat” kér. Ananászlére gondol, diétásra. Megvakarja a szakállát, rágyújt, majd felderül az arca a sztoritól, hogy milyen nehezen találtam meg. Járt már Amerikában, tanulmányozta a tengerentúli hajléktalanellátást, ugyanezt tette Írországban is. Ahol jól mennek a dolgok, ott az állam, az egyház vagy civilszervezetek mindenütt életben tartják a lecsúszott ember reményét, hogy egyszer fedelet szerezhet. Lipcse és Bécs is ezt teszi, utóbbi tele van sok, pici szobás hajléktalanszállóval. A bérleti díját a rászoruló az önkormányzat segítségével fizeti ki, mert csak így tud visszakapaszkodni. Ez a társadalomnak legalább annyira érdeke, mint neki magának. Persze, a sógoroknál járva kikapcsolta a mobilját, mert a fogadott hívások költségeit nem bírja fizetni. Elég sokan keresik, hajléktalankollégák, szociális munkások, újságírók. Azt mondja, a Kürt utcai központban szokott nyilatkozni, de most kivételt tesz. A Dózsa György úti aluljáró melletti kávézó teraszán ülünk, mert innen azonnal vissza tud menni dolgozni, hisz az ausztriai kirándulás ideje alatt csak költött, gyorsan be kell hozni a kiesést, ha enni akar.

Valójában persze Bécsbe nem kirándulni ment. Veszített egy pályázaton, amelyen vele együtt több százan indultak. Ebben olyan módszerek versenyeztek, amelyek oldják a társadalom viszolygását vagy, mondjuk ki, undorát az ápolatlan, gyakran részeg, kukában turkáló hajléktalanoktól. Balog Gyula kipróbált módszerrel jelentkezett, hisz itthon a középiskolák osztályfőnöki óráin már régóta szervez hajléktalan-szerepjátékokat. A diákok egyik fele játssza az utcán fetrengő embert, a másik a rendőrt, akinek a szabály szerint kötelessége hátracsavarni a szerencsétlenek kezét, és kirakni őket a közterületekről, mert a játékban ugyancsak szereplő politikus szerint mindezt a társadalom rosszul tolerálja. Azt mondja: két óra után néhány gyereknek mintha könny csillogna a szemében, de ezt nem szabad észrevenni. A módszert Bécsben nem díjazták, mert ott ma az a „trendi”, ha a gazdagok segítik a szegényeket. Hogy a szegények segítenek önmagukon, az arrafelé még nem divat. De a pályázat elvesztéséért kárpótolja, hogy saját felmérése szerint órái után a diákok közel hetven százaléka másként látja az utcán alvó embereket. Ahova pedig egyszer meghívják órát tartani, oda rendre vissza kell mennie. Ez legalább olyan jó érzés, mint ha megnyerte volna a bécsi fődíjat, amely – még kimondani is borzongató – egyéves munkaviszony lett volna.

Apró köhécseléssel jelzi: hasznosan tölthette volna el azt az egy évet. Befejezhetné regényét Mátyás királyról, akinek seregei a történetben keresnek egy csendes szigetet az óceánon, ahová csak magyarok mehetnének, és kiírnák: ez a Béke szigete... De írhatott volna arról a „szőke kisfiúról”, aki harmincöt évesen – húsz év folyamatos ivást követően – szakított az alkohollal. Eközben tönkrement a családi élete, az egzisztenciája, leromlott a fizikai állapota, szellemileg leépült. Aki aznap lett hajléktalan, amikor hosszú idő után kijózanodott. Azóta tudja: az élet „gödrébe” könnyű beleesni, de kimászni csak lassan, fokozatosan sikerülhet. És ezen az úton vissza is lehet csúszni. Ma már bevallja, ez a nehéz sorsú kisfiú ő maga, aki hajdanán korszerű számítógépeket árult, és a Balaton volt a szerelme.

– Téved, aki azt hiszi, hogy a „jól szituált” ember nem csúszhat le – mondja. – Nézzék csak meg az aluljárókat, van ott egykori egyetemi tanár, elvált politikus, tönkrement vállalkozó is. Szerencsére néhány helyen, így Kőbányán és a Józsefvárosban segítenek nekik, üresen lévő szociális lakást kaphatnak, amelynek az ajtaját maguk mögött bezárva, pihenhetnek. De Ferencvárosban – hiába minden erőfeszítés – ledózerolják a hajléktalanok viskóit, pedig azokban gyereket nevelő családok is vannak. Kevesen tudják, hogy a korábban sokkal összetartóbb romák között nem akadt hajléktalan, mert befogadták egymást a legzsúfoltabb lakásokba is. Mára ők is „elmagyarosodtak”, nem segítenek a rászorulóknak.

A sokadik cigaretta után előkerül a politika. Csak legyint, amikor szóba kerül a kormányzati karrierje, „ta­­pasztalati” szakértői múltja. A 2010-es váltás után néhány hétig – kis túlzással – a híd alól járt dolgozni a minisztériumba. (Később a hajléktalanoknak fenntartott Dózsa-szállóban bérelt szobát.)

Tényleg csak rövid ideig tartott, amíg az Orbán-kormány komolyan gondolta, hogy nem rendvédelmi eszközökkel oldja meg az aluljárók harmincezres népének gondjait. Ennek érdekében írattak vele tanulmányokat, elküldték nyilatkozgatni, de miután mindenütt kimondta a véleményét, kirúgták. „Nézze, Balog úr, csalódtunk magában.” De azt nem mondták, miért.

Már nem dolgozott a minisztériumban, amikor összeszorult gyomorral olvasta az aluljárók „megtisztításáról” szóló törvényt, amelyet utóbb az Alkotmánybíróság megsemmisített. De nem esett letargiába, amikor a diszkriminatívnak tartott jogszabályt végül az alaptörvénynek nevezett alkotmányba emelték be, mert – elnyom egy újabb csikket – kell még egy törvény is ahhoz, hogy valóban büntetni lehessen az életet a közterületen.

– Ha pedig azt a törvényt el akarják fogadni, akkor harmincezer hajléktalan ember vonul majd a Parlament elé. Ezt leírhatja – böki oda.

Aztán elindul újságot árulni, megkeresni a napi betevőrevalót.