Győzike és Bíró Ica lebeg a forróságban

Általában Debrecenből indulok a főváros felé. Kamilla gyakran késik, de tűröm kisebb szeszélyeit, meg azután az vesse rá az első követ, aki ilyen hosszú úton képes betartani a menetrendet – hát japánok vagyunk mink, vagy micsoda? Kamilla afféle keletmagyar körjárat, 540 kilométert tesz meg kábé hat óra alatt. A Keletiből indul, Miskolc, Tokaj, Nyíregyháza felé, majd fordul, és a Debrecen–Szolnok-vonalon tér vissza a fővárosba, a Nyugatiba.

Van időm. A pályaudvaron végignézem a könyvárus standját: füzetes szerelem, kemény fedelű misztikum, nyuszis kifestő, a Harmadik Birodalom dicsőítése. Hallgatom a szüntelenül szóló géphangot: az utastájékoztató és a szolgálati közlemény reménytelenül összekeveredik, és tucatszor is elhangzik egy rejtélyes mondat: „A hetes vágányon a gép a szerelvényre jár.”

Végül elmélyedek a menetrendben, és megtudom, hogy Kamilla nincs egyedül, a Keletiből a Nyugatiba tartó keletmagyar körjáratok a hazai flóra ékei: Dália, Jázmin, Rózsa, Tulipán, míg az ellenvonatok nevét az ornitológia ihlette: Holló, Páva, Rigó, Kócsag, Vércse. (Turul egyelőre sehol, de várjuk ki a végét.)

Kamilla első osztályán csupán négyen tartózkodnak. Egy anya gyermekével – utóbbi egy hajó formájú és méretű kocsiban foglal helyet, eltorlaszolván a széksorokat elválasztó folyosót. A kalauz a babacirkálóhoz érve habozik, mit tegyen, hiszen oda kellene jutnia a vagon végében ülőkhöz, jegykezelés végett. Vajon felszólítsa-e az anyát, hogy vigye odébb a babát, vagy hagyja, hiszen ez itt mégiscsak magyar anya magyar gyerekkel, azok ketten meg kínaiak. Sötét öltöny, csíkos nyakkendő.

A laptopra merednek, és szünet nélkül karattyolnak. Az egyik a mobiljába, a másikon fülhallgató – skype-ol éppen.

A kalauz odaszól: „Kérem a menetjegyeket! – majd emeli a hangját: – Legyenek szívesek!” Végül elbődül: „Hé!”
A kínaiak felnéznek az Excell-táblázatokból és a tőzsdei árfolyamokból valahol Püspökladány környékén, és látván a helyzetet, végigkocognak a folyosón. A babatorlasz fölött nyújtják a jegyet a kalauznak, aki ellenőrzi, visszaadja, majd biccent: mehetnek vissza a dolgukra. Az öltönyösök elügetnek, a kalauz az anyához fordul: „Na, így kell ezekkel beszélni.” Mosolyognak, bólogatnak, értik egymást, hát igen, ezekkel így. Búcsúzóul a kalauz azt mondja a gyereknek: „Cö-cö-c.”

A következő kocsiban ízületes nyugdíjasok. Hajdúszoboszlón szálltak föl, turnusvég a gyógyfürdőben, botok, járókeretek, rántott csirkés szendvicsek, frissen fodrászolt ősz hajak. Mindannyian keresztrejtvényt fejtenek. Mint valami kezelés utáni lazító csoportterápia. Amíg végigmegyek közöttük, négyen kérnek, hogy vegyek le a csomagtartóból ezt-azt, én meg tornászom a bőröndökkel szolgálatkészen és némi önelégültséggel, elvégre olyan régen hallottam, hogy „legyen szíves, fiatalember”...

A nyugdíjasoknál működik a légkondicionálás, a következő kocsiban, ahová a jegyem szól, nem. A forró bádogdobozban verejtékszag. Az utasok újságokkal legyezgetik magukat. A többség bulvár, Győzike és Bíró Ica lebeg a forróságban, de a Népszabadság és a Magyar Nemzet is munkába áll, egy ütemre kavarják a forró levegőt. 35 fokban beáll a politikai olvadás. Átmegyek a dohányzóba; ott hűvös van, de büdös. Ez a választék.
A kocsi egyik felében zsúfoltság. Kultúra. Egy nő Orwell 1984-ét olvassa, a másik vaskos könyvet angolul, a címlapon dombornyomott vámpír. Öt-hat laptop, ketten fantasyjátékkal szórakoznak; egy sisakos varázsló éppen kettészel lézerkardjával egy páncélos szörnyet, jön a bele kifele három dimenzióban. A többség filmet néz DVD-ről – mozgó mozi, egy perc sem vész kárba, Karcagtól Ceglédig egy film, onnan Pestig még egy fél.
A kocsi üres felében egyetlen népes család. Romák. Jól öltözöttek, hangosak, csikkről csikkre gyújtanak. Két lány tart velük, tizenhat-tizenhét évesek, egy-egy csecsemővel.

A kalauz többször is elhalad mellettük, szúrós szemmel nézi őket, de hát nincs miért rájuk szólni: jegyük rendben, dohányoznak a dohányzóban. Meg aztán mégiscsak magyarul ordítanak, legalább nem kínaiul. Úgyhogy csak csöndre inti őket. Azért tudják már, hogy mi a pálya: ez egy csöndes járat!

Terebélyes mátriárkaféleség vezényli a famíliát, minden állomásnál elmondja: ez már Kőbánya-Kispest, a fiatalok lehurrogják – hol van az még! Ez csak Szolnok. A nő a szívéhez kap: „Szolnok? Hát én itt voltam! Itt volt a gazdagság!” A család ámul: „Gazdagság? Hol? Mikor? Sose! Mit dumál, mama?” A mátriárkát elfogja a düh: „Te csak ne ugassá’ le engemet! Az volt! Állami gazdagság!”

Az egyik fiatal nyihog, majd’ leesik az ülésről: „Gazdaság! Elkavarta, mama! Állami gazdaság! Ja, az volt. Csóri hely.”

Az öregasszony felugrik: „Mit tudsz ahhoz! Gazdagság volt! Itt volt az Imre is meg a Józsi meg én! Dolgoztunk mind! Igenis gazdagság! Állami!”
Hallották a háborgást a kocsi túlvégében elkülönülve olvasók, számítógépezők is, hullámzott a nagy-nagy jókedv fel-alá, együtt mulatott a többség meg a kisebbség a vaskos dohányfüstben: „Gazdagság? Állami? Hát ez állati!” – és nevettek a lamentáló öregasszonyon egészen Albertirsáig, onnan meg már nem volt messze Budapest.

A Nyugatiban azután kiszálltunk, és egy pillanatig ott voltunk a csarnok peronján mind, az aznapi keletmagyar társasút résztvevői: kismamák, ízületes nyugdíjasok, öltönyös kínaiak, romák, olvadozó újságolvasók, agyonfüstölt laptopfüggők meg a kalauz. Azután eloszlottunk.