Gy., a nagy magyar besúgó akkor is jelentett, amikor már senki nem kérte tőle

– A Gy.-nek nevezett ügynök beszervezésének alapja egy 1944-es ügy volt, feljelentett egy ruszin származású vasutast, akit aztán a települést akkor uraló nyilasok megöltek. Ezt veszik elő később többször is, plusz az 1956-os munkástanácsi tagságot. Gy. meggyőződéses nyilas volt?

– Az ellene indított népbírósági eljárásból az derül ki, hogy 1944-ben valószínűleg szimpatizált a nyilasokkal. Ennek mértéke a forrásokból nem derül ki. Éppen ennyire bizonytalan az 1956-os történésekhez fűződő viszonya, mert bár munkástanácstaggá is választották, sosem írta le magát „ötvenhatosként”. Azonban élettörténetéből kiderül, hogy a politikai aktivitás mindig fontos lehetett a számára, még akkor is, ha élete végén po­­li­­ti­­kai­­lag passzívnak tűnhetett a külvilág szemében.

– Vagyis sem nagyon nyilas, sem nagyon ötvenhatos nem volt, inkább egy ember, akit „megfogtak”, és aki egyszer csak megérezte a feljelentések révén átélhető hatalom édes ízét?

– Valóban: a feljelentés és később a folyamatos besúgás lehetősége vonzó lehetett számára, hiszen ezzel egyfajta álruhába bújt királyként befolyásolhatta környezetének életét. Így segíthetett néha annak, akit kedvelt, illetve bemárthatta, akire valamiért haragudott. Volt rá példa, hogy a feladata ellenére valakit mentegetett azzal, hogy „politikailag passzív”.

Skrupulusai nem voltak, az apósát, aki régi szocdem volt, szintén megfigyelte. Ennek a titkos hatalomnak az imádata magyarázza, miért írta tovább a je­­len­­té­­seit akkor is, amikor már nem is nagyon kérték ezt tőle. Ideológiát is gyártott magának.

A feljelentésekben általában a „hétköznapi emberek” hangjának a közvetítőjeként tiszteli magát, ők mintegy rajta keresztül fejezik ki a véleményüket néhány számukra nem tetsző ügyben, legyen az a háború alatti erőszak vagy az, hogy a falu kocsmájában vizezik a bort.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Ezek az A4-es kockás füzetlapba írt feljelentések tényleg élet-­halál urává tették volna Gy.-t– Miért hagyta a titkosszolgálat, hogy Gy. az orruknál fogva vezesse, használja őket, cserébe azért, hogy ők meg a besúgót használják?

– Ez azért korlátozott befolyásolási lehetőséget jelentett az ügynök számára, akinek a szavahihetőségét más besúgókon keresztül sokszor ellenőrizték is. A hatásáról annyi mondható, hogy bár a település életének egészét nem tudta irányítani, de a vele hasonló társadalmi helyzetben lévők mindennapjait befolyásolni tudta. Ám ha túl magas pozícióban lévő emberről írt rosszat, azzal a hálózat többnyire nem foglalkozott. A kisember tehát leginkább a kisembereknek tudott ártani, ha a saját szintjén túl akart megmondóember, álruhás király lenni, akkor ezeket a passzusait a jelentéseinek félredobták, ezzel érzékeltetve vele, hogy hol van a helye.

– A besúgás átalakította Gy. viszonyát a rendszerhez– Hiszen nyi­­las­­gya­­nús múltja, gyenge, de mégis létező ötvenhatossága legalábbis azt mutatja, hogy nagy támogatója Kádáréknak azért nem lehetett.

– Nehéz a személyiség átalakulását a jelentések szövegéből rekonstruálni, de az biztos: saját fontosságának tudatát erősítette, hogy rendszeresen, évtizedeken át jelentett. A folyamatosan végzett ügynöki munka megerősítette a lojalitását, pedig korábban, a beszervezése előtt valóban nem számított a rendszer hívének. Azt lehet mondani, hogy a rendszer használta és formálta őt, de formálta saját magát is, az idő a szocia­­lizmusban sem állt meg, az ügynöki szolgálatban eltöltött 34 év, és talán a rendszer leválthatatlanságának tudata mindennél erősebben hatott Gy.-re.

– Valóban korszakjelző, hogy mikor mi érdekelte a szolgálatot. 1956 után a szocdemek után kellett szaglásznia Gy.-nek, aztán a volt csendőrök jöttek, később viszont a hétköznapi élet ügyeiről jelentett, a munkaidőről, a nyugdíjkorhatárról szóló közvélekedést szondázta. Ez a sok törmelékinformáció alakította valamiképpen a politikát?

– A hangulatjelentésekből összefoglalók születtek, ezért az előbbieket többnyire le sem gépelték, Gy. feljelentései is kéziratban kerültek az állambiztonsági aktákba, vagyis csak elvétve kerülhettek át más fórumokra. Hiszen olyanra is akadt példa, hogy mikor az ügynöknek már nem volt miről beszámolnia, akkor a napi sajtóból vett cikkeket formálta át jelentéssé. A titkosszolgálatok anyagai azonban a nagypolitikát valószínűleg csak mérsékelten befolyásolták, az állambiztonság nem volt mindenható, pedig a jelentések szerzői – köztük Gy. is – gyakran éppen erre törekedtek. Például amikor gazdaságtalan működésre hivatkozva bezárták a helyi bányát, Gy. a közvéleményre hivatkozva igyekezett presszionálni a felsőbbséget.

– De minek kellett olyan ügyekben is jelentéseket kérni, mint mondjuk az 1959-es genfi külügyminiszteri értekezlet– Nem mindegy, hogy Pista bácsi mit gondolt erről, már ha gondolt bármit is?

– A tartótisztek is gyakran kerültek bajba, törniük kellett a fejüket, hogy miről is kérjenek jelentést, ezért

párszor az újságból vették a témáikat. Az évtizedek alatt teleírt aktákból és a szövegek mellé írt kommentárokból látszik, hogy néha az ügynök és a tartótiszt legfontosabb közös célja az volt, hogy elkészüljön a jelentés,

amely aztán bekerült az aktába.

– A rendszer végül is tervgazdaság volt.

– Az állandóan változó célok és a gyakran változó célpontok gyakran groteszk helyzeteket szültek. Ezért kellett például Gy.-nek arról is írnia, hogy a föld alatt csillére várva mit gondolnak De Gaulle-ról vagy a külügyminiszteri értekezletről a bányászok, miközben lehet, hogy az egész beszélgetést csak kitalálta, és a feladatának megfelelően jelentette.

– Úgy tűnik, Gy. nem járt nagyon jól a besúgással, panaszkodott is, hogy nem kap segítséget alacsony rokkantnyugdíjának kiegészítéséhez. Ingyen dolgozott?

– Igen.

Nem kapott térítést a munkájáért, és abban sem nagyon segítettek neki, hogy nyugdíjazása után több jövedelme legyen.  Apróbb dolgokat tudott kijárni a családjának, mint pél­­dául kislányának az óvodai elhelyezését. A hálózat mindenhatósága mítosz,

ami elsősorban a rendszerváltás körüli „aktalázból” fakad, mindenki azt hitte, róla is született jelentés, hogy mindenkit, tehát őt is megfigyelték, és elterjedt az a tévhit, hogy a rendszer az állambiztonság nélkül nem is tudta volna fenntartani hatalmát.

– Ezer és ezer ilyen Gy. működhetett a szocializmus idején. Van valami, ami összeköti őket, ami megmagyarázza a tetteiket?

– Gy. története egyedi, ugyanakkor bárkivel megtörténhetett volna mindaz, ami vele. Elsősorban egyéni döntéseinek motivációit és alternatíváit akartam érthetőbbé tenni. Ugyanis számtalanszor dönthetett volna másképp, mint ahogy döntött. Még egy ilyen szörnyű évszázadban is fennállt időnként a lehetőség az egyéni döntésekre. Itt nem az állami erőszak elleni védekezésre gondolok, mert ott sok választási lehetőség nem volt, legjobb esetben csak az elmenekülés. Nem, én Gy. személyében a sok-sok „szemlélő”, kisember, ahogy a történeti irodalomban hívjuk, „bystander” döntési lehetőségeire gondolok,

azokra az emberekre, akik csupán megfigyelői voltak a dolgoknak, együtt sodródtak az eseményekkel, szolgálták az éppen hatalmon levők logikáját, és sosem gondoltak arra, hogy nekik is van felelősségük. Ez jóval érdekesebb téma,

mint amennyire jelen van a kollektív emlékezetben.