Geszti Péternek rosszkedvünk nyarán heppi a napirendje

Hogyan jött a Gesztivál ötlete? A marketinges Geszti azt mondta: az MC Gesztenye nevű termék egy új változata most megint piacképes lenne?

Legalábbis nem találta eleve reménytelennek a projektet. Ennél azonban fontosabb, hogy én magam, Geszti Péter most jobban szeretnék zenész lenni, mint bármi más. Úgy éreztem, hogy számomra ma ez a legjobb lehetőség.

Mert éppen olyan a világ körülöttünk, amilyen?

Igen, olyan ma itt a világ, hogy zenésznek lenni nem csak könnyedebb és kényelmesebb, de őszintébb dolog is lehet: a zenében még lehet úgy mozogni, ahogyan én szeretnék. Ha elkezdek valamit, igyekszem igényesen dolgozni, minden tőlem telhetőt megtenni a sikerért. De olyasmit sohasem tudtam igazán jól végigvinni, amit nem szívesen csináltam. Tény, hogy ebben a mostani döntésemben benne van az is, hogy más dolgoktól elment a kedvem.

Új zenekaroddal a Gringo Sztárral kapcsolatban úgy nyilatkoztál, hogy ez boldogsághormon tartalmú zenét fog játszani. Ez kicsit amolyan „csakazértis” kiállásának tűnik, amikor annyi körülöttünk a rosszkedv. Azt halljuk az ország első számú politikusától is, hogy vége a jóléti államnak. Körbenézve mintha azt látnánk: a rosszulléti állam ideje jött el.

Az a popkultúra, amit én mindig is műveltem, sohasem akart misszionárius pózba merevedni, üzengetni, küldetést teljesíteni. Közben viszont hiszek abban, hogy a kereskedelmi médiumok világában sem kizárt, hogy olyasmit hozzon létre az ember, ami sokakhoz eljut, miközben minőséget képvisel. Ez nem olyan könnyű, mint amilyennek kinéz. Kemény munka kell hozzá. Azt gondolom, hogy ilyesmit szerencsésebb pillanatokban képes vagyok előállítani. És most ez okoz örömöt.

Közben nem ismeretlen gesztus tőled a dafke jókedv: mintha kicsit te lennél a dalodban szereplő ugrabugráló mintamókus, akinek heppi a napirend, napi a hepiend, mert könnyű ma minta lenni. Könnyű ma minta lenni? Könnyű jókedvet árasztanod?

Nem. Most ez a legnehezebb. Én is itt élek. Éppen, ahogy jöttem erre a beszélgetésre, azt hallottam a rádióban, hogy egy új felmérés megerősíttette: megint mi magyarok vagyunk a világ legpesszimistább népe. Érthető: nincs pénz. A pénz elfogyott és vele elfogyott a türelem. Még nagyobb baj, hogy azt érzem, a gondolat is elfogyott, miközben a jókedv is elfogyott. Számomra a képlet úgy néz ki: ha tudok olyasmit csinálni, aminek az emberek ma is örülnek, akkor az a dolgom, hogy csináljam. Legalábbis meg kell próbálnom, különösen ha nekem is van hozzá kedvem és az üzleti ambícióimnak sem mond ellent. Az én dalaim egyébként sohasem sugároztak valami tét nélküli, ostoba, agyatlan műjókedvet. Más kérdés, hogy a pozitív gondolkodásmód híve voltam, és az is maradok. Ez nagy különbség: aki a refrén, a habos felszín alá akar menni a szövegeimben – uram bocsá' elolvassa őket –, akár gondolatokat is találhat.

Egy interjúban a zenekar létrehozásáról úgy nyilatkoztál, hogy miatta le kellett mondanod olyan projektekről, amelyek befogadóbb közegben tudtak megvalósulni. Milyen projektekről?

Most az általános hangulat olyan, amiről én azt szoktam mondani: becsukódott az ország, mint egy bicska. Miközben kiürültek a pénztárcák és rossz a kedvünk, elkoptak a szakmák, elkoptak a teljesítmények is. Valami ilyesmiről szól a Pálinka Sunrise című új dalom, amiben a refrén: egyszer élünk, egyszer nem. Nagyszabású projektekbe mostanában nem lehet belekezdeni, de még azokat sem könnyű a víz felett tartani, amelyek már évek óta sikeresen folytatódnak. Ilyen például az @rc plakátkiállítás is: idén például elmarad a hagyományos kiállítás, mert nincs miből finanszírozni. Az @rc is vésztartalékos üzemmódban van, kisebb pályázatokat szervez. A reklámpiacon, az egész médiában is azt tapasztalom, hogy a megrendelők a korábbi szolgáltatásoknak csak a töredékét igénylik. Egyetlen szempont maradt: az ár. A minőség mindenhol háttérbe szorult, miközben elharapózott a korrupció. Egy nagyvállalkozó ismerősöm ezt úgy fogalmazta meg: hozzá már nem a termékért jönnek, hanem azért, hogy jól járjanak, nála mindenki árengedményt akar vásárolni. Minőségellenes korszakba jutottunk. Ezen mindenkinek nehéz túltennie magát, aki szeretne egy jó ételt enni, jó színházi előadást látni, aki az orvosnál minőségi ellátást akar. Én most ezért is választottam, hogy visszatérek egy egyszerűbb, könnyebben megvalósítható műfajhoz, a popzenéhez.

Cikázol a műfajok között, magyar-történelem szakos tanárként hol marketingszakember vagy, hol popénekes. Úgy látszik, mintha cikáznál a társadalmi csoportok között is. Wikipédia oldalad egyik kategóriája a zsidó származású magyaroké, tudjuk, hogy adtál kampánytanácsokat az SZDSZ-nek is. Ennél viszont sikeresebbek nemzeti projektjeid: akár a Magyarország című dalszöveg, akár a Nemzeti Vágta. Ennek legújabb híre, hogy megvették tőled a fogathajtó, CBA-s Lázár testvérek, akikkel nemrég nagy kokárdában adtál közös komatálat hírességeknek. Hogyan is van ez?

Igen, készítettem országgyűlési kampányt, nagyon érdekes élmény maradt. Vakmerő dolog volt a részemről bevállalni, szakmai értelemben is és – mint utóbb kiderült – politikai szempontból is. Rávilágított viszont arra, hogy nekem nincsen keresnivalóm a politikai térben, mert nem vagyok hajlandó utólag felelősséget vállalni mások nem teljesített ígéreteiért. Én ebből végleg kiszálltam. Közben megakadt viszont a szemem azon, hogy rengeteg olyan közkincsünk van, amire nem is gondolunk. Vagy azért mert a Kádár-korszak leabálta őket, vagy az elmúlt 21 évben amortizálódtak. Ezeket a közkincseket pedig kulturális értelemben újra birtokba kellene venni.

Gondolom, ennek egyik aktusa a Nemzeti Vágta is.

Így van. Mert azt gondolom, hogy Magyarországnak szüksége van olyan országimázsra, amely meghatározható, egyértelmű, vonzó címkékre épül. A Nemzeti Vágtával azt próbáltam megmutatni, hogy milyen érték az ötszáz éves huszárság hagyománya, amely másutt nem létezik. Világszerte ismert és a mi sajátunk, csak a miénk, miközben a francia hadseregben máig is vannak Bercsényi Huszárok, ez egy helikopteres deszant-egység neve. Ebből az ismertségből igenis olyan tőkét kell kovácsolnunk, amely mindannyiunké. Közben azt is be akartam bizonyítani, hogy ellentmondásmentesen össze lehet kötni a két nagy politikai oldal által kisajátított és elkoptatott dimenziókat: a modernitást és a hagyományt. Mert amelyik ország ezt a kettőt nem tudja összekötni, az sikertelen marad. Minden sikeres országban a kettő együttesére épül a nemzeti kultúra, és erre épülnek egész iparágak, köztük a turizmus.

A Nemzeti Vágta persze üzleti vállalkozás is.

Persze. Kísérlet arra is, hogy a kulturális tartalom és az üzleti modell ne zárja ki egymást. Mert attól, hogy valami kulturális tartalmakat, nemzeti hagyományokat hordoz, vállalkozásként is el kell tartania magát. Ha erre nem alkalmas, akkor csak közpénzből lehet működtetni, tehát megint a napi politika martaléka lesz. Számomra aztán az elmúlt három év egyik legszörnyűbb jelensége volt, hogy a világgazdaság krízisére rakódó saját válságunk kirántotta a talajt egy csomó jól működő kezdeményezés alól is. Így jutottunk el a Nemzeti Vágta tulajdonjogának az átruházáshoz is: ez volt az egyetlen reális lehetőség arra, hogy a márka túléljen.

Azért az nem lenne semmi, ha valaki rád bízná végre az országmarketinget.

Vállalnám is. Legalábbis a turisztikai-gazdasági részét.

Lehet, hogy mindnyájan jól járnánk vele. Míg eljön az ideje, most sok sikert egy kisebb nagyvállalkozáshoz: jó gesztiválozást!