Gálvölgyi János: Milyen ország az, ahol egy TV-műsor változtat rendszert?

Napközben műsort vezet, esténként színházban játszik, és ötvenhárom éve folyamatos mozgásban van. Gálvölgyi János színművésszel a Klubrádió büféjében beszélgettünk komikus és drámai szerepekről, elismerésekről, televíziós múltjáról, a Heti Hetes 2020 adásról. A humorista azt is elárulta a 168-nak, kikért képes rajongani, és miben változott a legtöbbet karrierje kezdete óta. 

Köztudott, hogy Önnek fontos a pontosság. Mit szólt volna, hogyha most elkések?

Vártam volna. Persze nagyon pikírten viselkedtem volna Önnel az első öt, tíz, húsz, talán negyven percben. Ha én megtisztelem Önt, akkor maga is tiszteljen meg a pontossággal.

Mi dühíti a legjobban a pontatlanságban?

Ez tulajdonképpen nálunk családon belüli szokás. Én is megtanultam pontos lenni, és a lányaimat is megtanítottam erre. Szerintem sokat késni lehet, a mai közlekedési viszonyok mellett fél, akár egy órát is. Öt percet nem lehet késni, mert ha valaki öt percet tud késni, akár ennyivel korábban is megérkezhet.

Azt is említette többször, hogy nem egy barátkozós típus. Ez hogyan összeegyeztethető a színészi pályával járó pezsgéssel?

Kivel kellene nekem barátkoznom? Premier banketten öt percnél tovább engem soha senki nem látott még. Ki nem állhatom.

Miért?

Nem érzem jól magam abban a helyzetben. Vadidegen emberek másznak rá az emberre. Gratulálnak, tudom, hogy a nagy részük nem őszintén. Folyik a nyál a fejemről a kéretlen csókok után. Ezt a hangulatot nem tudom elviselni. Egy színházi előadás nekem olyan, mintha végigfutottam volna a maratont. Szeretnék utána leülni, és nyugalomban végiggondolni az egészet.

Előfordult, hogy megszólták ezért akár a kollégái, akár a rajongói?

Ha elő is fordult, mélyen nem érdekel. Félre ne értsen, nem azért mondom ezt, mert olyan iszonyatosan nagy művésznek tartom magam. Egyszerűen örülök, ha egy előadás után leülhetek és kifújhatom magam. A premiernél meg pláne. Kizárt dolog, hogy hetekig tartó kemény munka után nekiálljak barátkozni.

2017-ben Kadarkai Endre műsorában azt mondta, szégyelli magát, amikor kimegy a színpadra mutogatni magát. Ezt a kijelentést azonban nem magyarázta meg. Hogyan értette?

Mint Gálvölgyi János, a magánember, szégyellem magam. Amikor viszont már a szerepben átszellemülve állok ki az emberek elé, az más. Sokan nem értik a mai napig, de mindig szoktam egy úgynevezett alapot kenni a képemre, mert az elválaszt. Olyankor már nem a Gálvölgyi János, hanem az adott színészi szerep látható. Van egy önálló estem, ott is mindig lefestem magam, mert az elválaszt engem a hétköznapi »gálvölgyiségtől«. Valójában borzasztó szemérmes és szégyenlős vagyok. Magának nem tudnék itt most elmondani egy verset négyszemközt, mert szégyellem magam.

Azt is említette, hogy ezzel szemben a Népstadionban egy tömeg előtt bármire képes lenne. Biztosan szégyenlősségről van itt szó?

Nem szeretem, ha nagyon közel ülnek hozzám és látnom kell azt, ha valaki esetleg látványosan unja, amit mondok. Egy nagy tömeg esetében a hatásgyakorlásom is sokkal erőteljesebb. Olyankor úgy érzem, hogy most aztán megmutatom. Három embernek mit mutassak meg? Persze ha filmeznénk vagy forgatnánk, akkor a kamerának könnyedén elmondanék egy verset.

A kamera előtt nem szégyenlős?

A kamera előtti szereplés egy más típusú tudatosságot kíván, ennyi év után ezt is megtanultam.

Tulajdonképpen Ön nem szereti látni az egyéni reakciókat?

Inkább érezni akarom.

Fotó: Merész Márton / 168.hu

A nagyközönség számára talán leginkább a komikus szerepei miatt ismert. Ez zavarta Önt valaha?

Már az is nagy dolog, hogy az embert egyáltalán megismerik. De szerintem nem létezik ilyen, hogy komikus színész.

Én a tömeg szempontjából kérdeztem.

A közönség a televízióból ismer engem, de nem a színházi munkáim alapján. Kevesen tudják azt, hogy egyáltalán színházban dolgozom, pláne, hogy esténként miket játszom.

Rengeteg díjat kapott a pályafutása során. Melyik számít inkább, hogy megismerik az utcán, vagy ezek az elismerések?

Fiatal színészként nagyon szerettem volna Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész lenni. Miután harmadszorra sem kaptam meg az előterjesztésem után, a főrendezőm és főiskolai tanárom, Kazimir Károly felhívott telefonon, és emlékeztetett, Kabos Gyula sem kapott ilyen elismerést. Azt mondta nekem: »maga Kabos Gyula akarjon lenni, és ne Jászai Mari-díjas«. Fontos és érvényes mondat. Örülök, mert az élet nagyon szeretett, rengeteg elismerést kaptam az érdemes művészségtől a Jászai Mari-díjon át a Kossuth-díjig, de alapvetően az ember nem azért lesz színész, mert díjnyertes akar lenni. Ezek plusz ajándékok, amikor megsimogatják az ember fejét. Hazudik, aki azt mondja, egyáltalán nem számít. A díjakat mindig körüllengte a presztízs. A közönség különben mélyen fütyül rá. Fogalmuk nincs, hogy kinek milyen díja van, egy darabra nem azért jönnek be, mert esetleg Kossuth-díjas művész szerepel benne. Arról nem beszélve, hogy egy kitüntetés nagyon jól hangzik a temetőben, de esténként erre nem lehet hivatkozni.

Nem játszott soha nagy drámai filmszerepet. Hiányzik Önnek, vagy csak egy bónuszként tekintene a lehetőségre?

Nem hiányzik. Nem álszerénységből mondom ezt, de a műfaj volt népszerű, amiben részt vehettem. Ha nagy drámai színészként eljátszom a Hamlet-et, akkor a kutya nem ismer meg. A műfajban voltam szerencsés, amelynek persze megvannak a maga hátrányai is. Például rengetegszer megkaptam már, hogy csak amolyan komikus színész vagyok. Ha mérlegeljük, akkor vajon melyik a jobb: 50 év alatt három embert megnevettetni, vagy több száz embernek szomorúságot okozni minden este.  

Ön egyébként rajongó típus?

Kifejezetten.

Fotó: Merész Márton / 168.hu

Kikért rajong például?

Pintér Béla munkásságáért odavagyok, levelet is akartam írni neki, de végül nem tettem. Nagyon szeretem a fiatal tehetségeket, szeretek felfedezni magamnak új arcokat. Rajongok ifjú színészekért, de bántani szokott, amikor sorolom a nevüket, és az emberek nem tudják, kikről beszélek. Annyi ragyogó kollégám van, akiről nem tudnak semmit, mert a műfaj, amiben játszanak, nem olyan népszerű. Régebben a közszolgálati televízióban minden nap szerepeltünk. A régi színészek ettől lettek népszerűek, nem a színháztól. Most a közszolgálaton egy színésznek nincs helye, ahol folyamatosan az megy, hogy jönnek a migránsok, meg Gyurcsány Ferenc felrobbantja az országot. A kereskedelmi csatornán meg bohócot kell csinálnia magából. Patthelyzet.

A televíziózás az Ön életében meghatározó. Az RTL Klub-on futó Heti Hetes és a Gálvölgyi Show is nagyon népszerű volt.

Erről lehet vitatkozni, hogy mennyire voltak népszerű műsorok. A Gálvölgyi Sow-nál felmerült az a kritika, hogy nem elég jó. A Heti Hetes keresztjeként a mai napig kapjuk a magunkét.

Melyik műsorra emlékszik vissza szívesebben?

Mindig azt szerettem, amelyiket éppen csináltam. A Heti Hetesben semmi kivetnivalót nem találtam. Egyszerűen gondolkodó emberek mondták el a véleményüket közönség előtt. A Gálvölgyi-show a közszolgálatin indult, aztán vette át a kereskedelmi csatorna. Havonta harminc percben nagyon nehéz dolog humort termelni. Mindkettőt szerettem, különben nem csináltam volna. Van olyan kollégám, aki utólag szidja az egészet, de én nem ilyen típus vagyok. Mindkettőre nagy szeretettel emlékszem, szeretettel búcsúztam el. Be kellett látni, hogy vége van.

Nem volt olyan pillanat, amikor valamelyiket tehernek érezte?

Nem, soha. Akkor nem csináltam volna.

Ki volt az a Heti Hetesben Bajor Imrén kívül, akivel a legjobb volt kettejük között a dinamika?

A teljes alapcsapat. Olyan volt az egész, mint egy futballcsapatban egy összeszokott csatársor. Szeretem a focit.

Kivel tudtak a legnehezebben egymásra hangolódni?

Nem tudom megmondani. Mi Bajor Imrével, Hernádi Judittal, Farkasházy Tivadarral, Havas Henrikkel nagyon jól elvoltunk.

Hernádi Judittal tartja még a kapcsolatot?

Szinte minden nap.

Nemrég a Partizánban Gulyás Marcellnek köszönhetően egy kicsit újra visszatért a Heti Hetes, de az adás elég feszültre sikeredett. Melyik volt a legkellemetlenebb momentum?

Számomra nem volt ilyen.

Fotó: Merész Márton / 168.hu

Akkor tehát élvezte ezt az adást?

Igen. Azok voltak ott, akik mindig szerették egymást. Aki nem ült ott, az nem véletlenül. A Heti Hetes mai napig mehetne valamelyik csatornán. Minden nap történik ebben az egyre bizarrabb politikai életben valami. Erről lehetne beszélni. Nem nekünk, félre ne értsen, hanem a maga korosztályának. Örömmel nézném, hogy egy magához hasonló értelmes lány hat társával leül, és megbeszélik mindazt, ami ebben az országban vagy a világban folyik.

Hiánypótló lenne manapság a Heti Hetes?

Biztosan. De azért ez kettős. Amikor azt mondták régebben, hogy a Heti Hetes rendszerváltó, akkor már tizenévvel ezelőtt is úgy voltam vele, hogy milyen szomorú országban élünk. Hát milyen világ az, ahol egy TV-műsor változtatja meg a rendszert?

Ráadásul Ön azt nyilatkozta, hogy nem szándékos politizálás folyt a műsorban.

Konkrétan egyikünk sem politizált. A véleményünkről beszélgettünk, erről szólt a műsor. Senki nem mondta meg, hogy mit mondjunk. Megkaptuk a híreket, elmondtam a magamét.

Ön jelenleg a Klubrádióban műsorvezető, interjúkat is készít. Hogyan tudott belehelyezkedni ebbe a szerepbe?

A Petőfi Rádió kívánságműsorában a vezettem egy kívánságműsort majdnem tíz évig, élő adásban. Ezen kívül egy gyerekműsor és az 1983-as Ki mit tud? készítésében is részt vettem. Szóval valahogy ez az egész már régóta átszövi a karrieremet. Azért szeretem, mert olyan emberekkel beszélgethetek, akikkel amúgy nem találkoznék sehol. Ráadásul rengeteg téma érdekel. Ma például a történelemről és a divat körforgásáról beszélgettem.

Miben változott a legtöbbet a pályafutása során?

Türelmesebb, nyugodtabb lettem. Jobban látom, mi fontos, és mi nem. Most már nem idegesítem magam felesleges dolgokon. Régebben a színházban összművészeti felháborodásaim voltak, például kritizáltam a világítást, díszletet, jelmezeket. Mostanra rájöttem, nekem csak a saját dolgaimban kell szigorúnak lennem.

(Kiemelt kép: Merész Márton / 168.hu)