Futballreform

Előre bocsájtom, hogy a Magyar Labdarúgás Fórumát jó ötletnek tartottam és szerintem is szükség lenne gyökeres változtatásokra a honi futball berkeiben. Csak az ott elhangzott forradalmi változások többsége nem több közhelyek gyűjteményénél, ráadásul egyik-másik célkitűzés egyszerűen irreális. De kezdjük a dolgok jó oldalával!

Csányi Sándor teljesen jól látja, hogy szükséges lenne infrastrukturális fejlesztés – pályán és nézőtéren egyaránt. Ezt mintegy negyven éve tudjuk. Az sem újdonság, hogy szükséges lenne egy új nemzeti stadion építése, mert a régi már tíz éve életveszélyes. Leszögezem: soknak tartom az új Puskás Ferenc Stadion felépítésére a negyven milliárd forintot, de tűrhetetlen az a lassan harminc éves állapot, hogy nincs egy normális nemzeti stadionunk! A vezetés válogatott meccsekre 25 ezres átlagnézőszámot irányzott elő, ami abszolút reális. Bár 2010-ben csupán 8000-en tekintették meg Geráék fellépéseit, egy évvel korábban Málta és Albánia ellen is összejött ez a létszám – nem beszélve a portugálok és a svédek vendégszerepléséről, amikor negyven ezren váltottak jegyet.

Optimizmustól túlfűtött pályák

A fűtött pályák esete már felvet pár érdekességet. Elviekben három éven belül minden csapatnak rendelkeznie kell egy fűtött centerpályával és két fűtött edzőpályával – utóbbi lehet műfüves. Értem én, hogy a cél az lenne, hogy a téli felkészülés ne sárdagasztás legyen és ne nyúljon ennyire hosszúra az őszi és tavaszi szezon közötti szünet. De tényleg ez a legésszerűbb megoldás?

Közel két éve, a Győr-Moson-Sopron megyei Lipóton üzleti megfontolásból építettek termálvízzel fűtött, minden igényt kielégítő focipályákat kiszolgáló létesítményekkel – öltözőkkel, világítással. Ebből egy füves, egy műfüves játéktér. A projekt mintegy negyedmilliárd forintot emésztett fel. Van olyan első osztályú csapat, amelynek ez az összeg meghaladja az éves költségvetését. Ha három pályát kellene megépíteni – állami támogatással, ami csökkenti az olcsó megoldások esélyét – akkor egyesületenként nyugodtan számolhatunk négyszáz milliós költséggel. 16 csapatnál az máris hat és fél milliárd forint, amit kissé irreálisnak és pazarlónak találok. Főleg úgy, hogy az időjárási sajátosságok miatt legrosszabb esetben is csak négy hónapban használnák a fűtést. Sokkal fontosabb az alagcsövezés kialakítása, hogy az eső és a hólé ne álljon meg a küzdőtéren.

Mit nyernének a fűthető pályákkal? A téli edzőtáborokat tőlünk délebbre, Horvátországban, vagy Törökországban bonyolítják le a magyar első osztályú klubok. Ez nyilvánvalóan jelentős költségekkel jár, tehát egy saját fűtött pályával máris spórolnának. Ám a legcélravezetőbb mégis a lipóti példa lenne. Országos szinten négy-öt hasonló létesítmény bőven elegendő egy ekkora országba. Termálvizünk van bőven. Sok helyen nem csak termálvíz, hanem szálloda, uszoda, konditerem is várná a játékosokat, tehát a téli alapozást letudhatnák pár száz kilométer buszozással, összességében tizedannyi pénzért.

Elnézett nézőszámok

A legtöbb értetlenséget kiváltó előirányzat a bajnoki mérkőzések átlag-látogatottságának tízezerre emelése hét éven belül. 1987-ben még nyolcezer körül volt az átlag. Olyan meglepő számokkal is találkozhatunk, mint Vácott 8400, az MTK-nál 6200 néző. Tíz évvel később ez lecsökkent 2700-ra ill. 3000-re. Igaz, ekkor már csak 5600 magyar ment ki egy átlagos magyar bajnokira. Ma mindkét csapat örömmel elfogadná az 1998-as nézőszámokat, mert az MTK meccseire már vendégszurkolókkal együtt sem kíváncsiak ezernél többen, a Vác pedig már régen a másodosztályban szerepel pár száz néző előtt. Jellemző, hogy az elmúlt 25 évben kizárólag a Ferencváros tudott tartósan 10 ezer fölötti hazai létszámot produkálni – legalábbis 1997-ig. Őket csak a Diósgyőr és a Nyíregyháza tudta megközelíteni, de a két keleti alakulatot előbb-utóbb utolérte a kiesés végzete, így ott ez a nézőszám nem tudott állandósulni.

Manapság a tizenhat első osztályú csapatból mindössze ötnek a stadionjába férne be tízezernél több fizető néző. Szolnokon 4000, Pakson 4400, Pápán 5500, Siófokon 6500, míg Kecskeméten 6600 a hivatalos befogadóképesség. A másodosztályban még Nyíregyházán és Diósgyőrben van jó állapotban lévő stadion, és ezzel vége. Hogyan lesz ebből átlagban tízezer néző?

Egy alapos stadionrekonstrukció minden bizonnyal növelné a látogatottságot – az EB-re készülő Lengyelországban egyértelmű a pozitív hatás. Azonban kérdés: megéri milliárdokat eltapsolni kétes értékű befektetésért? Lengyel barátaink ugyanis Krakkó méretű városokban kezdtek új létesítmények emelésébe, nem 20-30 ezres városkákban.

Fordulónként 5-6 ezer néző igen szép szám lenne, és toronymagasan vezetnénk a rangsort régiós összevetésben. Ez a szint egyébként nem is feltétlenül hagymázas álom, de még mindig kétszeresére kellene növelni a mostani stadionlátogatási kedvet. Nem mellékesen ez beindíthatná az idehaza gyerekcipőben járó sportmarketinget. A kézilabdában és a jégkorongban már működik a sportág népszerűsítése – legalábbis válogatott szinten.

Takarékon a tartalékok

Egyébként tartok tőle, hogy az első osztály soha nem lesz lényegesen magasabb színvonalú. Ahhoz, hogy kupacsapataink fel tudják venni a versenyt európai riválisaikkal, súlyos forint milliárdok szükségesek. Ebből lehetne vásárolni minőségi légiósokat, magyar futballistákat és edzőket. De honnan szerezzünk pár év alatt 20-30 milliárd forint szponzori pénzt? – nem összesen, hanem évente.

Vagy kijelölhetünk két-három szuperklubot és arra fordítjuk minden erőforrásunkat. Erre már vannak törekvések, így nem kizárt, hogy négy-öt éven belül egy-két kupafordulóval tovább juthatnak a magyar együttesek. Persze ha az ellenfelek is úgy akarják. Kérdés, hogy ez mennyire etikus. Nyilván utólag nehéz kinyomozni, hogy a szponzorok és támogatók mennyire saját elhatározásból és mennyire állami sugallatra döntöttek a finanszírozás mellett.

Ugyanígy kézi vezérléssel az első osztályba juttathatjuk az úgynevezett „vidéki fellegvárakat” (Szeged, Békéscsaba, Nagykanizsa, Tatabánya, Salgótarján, Diósgyőr, Nyíregyháza, Pécs Eger, stb), a nézőszámot növelendő. Főleg az utóbbi igen népszerű elmélet, mert ugyebár „sok a pesti csapat”. Én jobban szeretném, ha minden a pályán dőlne el. Egyébként sem járnának többen Egerben meccsre, mint Újpesten.

Szomorúan állapítottam meg azt is, hogy felelős sportvezetőkben komolyan felvetődhet a tartalékbajnokság visszaállítása. Ezzel párhuzamosan megszűnne a fiatalok szerepeltetése az NBII-ben, vagy NBIII-ban a második számú csapatokban. Ennek sem látom semmi értelmét. Miért baj az, hogy valódi bajnokságban, tétmérkőzéseken szereznek ifjú labdarúgók némi tapasztalatot? A tartalékbajnokság és a Ligakupa-mérkőzések üres lelátók előtt zajlanak, és a végeredményük sem érdekel senkit.

Az még mindig csupán vizsgálat tárgya, hogy újból bevezessék-e az egycsoportos NBII-t. Európa összes országában egycsoportos a másodosztály és sehol sincs 32 másodosztályú csapat. Nem mellékesen, Németországban és Spanyolországban sem ismeretlen fogalom egy második számú csapat indítása alsóbb osztályokban – a Real Madrid harmadosztályú „tarcsijában” lett ismert futballista a Kispesten nevelkedett Szalai Ádám.

Összességében tehát nem vagyok elégedett a tervekkel. Kicsivel nagyobb szerénység és józanság kellett volna a célkitűzések felállításához. Az nem zavar, hogy száz milliárd forintot adna az állam, mert ennyi pénz ment már el nagyobb hülyeségekre is. Állami segítség nélkül minden bizonnyal örökre eltűnik a süllyesztőben a labdarúgás és ezt nem kellene egy kézlegyintéssel elintézni.

Mi lenne szerintem az állam feladata? Jó lenne a meglévő fővárosi és vidéki pályákat megvédeni a beépítéstől és új, minőségi játéktereket építeni – ez egyébként szintén szerepel a stratégiai tervek között. A mai lurkók ezer más szabadidős program közül válogathatnak, egy töredezett betonpálya nem lesz versenyképes sem a számítógéppel, sem a mozival. Csehországban több nagypályát láttam panelházak közé felhúzni, nálunk sem feltétlenül a városhatáron van rájuk szükség. A gyerekek versenyeztetését és a testnevelés-tanárok képzését is végezhetné egy erre kijelölt központi szerv, az MLSZ-el karöltve. Vagy tehetne azért, hogy a kistelepüléseken újra legyen futball – százszámra szűntek meg a falvak futballcsapatai a kilencvenes évek elején. Egy szerelés és a pálya legyalulása ehhez bőven elegendő lenne. Ez lenne a tömegesítés kulcsa, nem az akadémiák építése. De a versenysport „naggyá tétele” csakis és kizárólag üzleti alapokon jöhet létre. Ha nincs pénz és néző, akkor marad a nosztalgia, az álmodozás, a magyaros virtus és csibészség keresése.