Fordulat

Hétvégén tartotta kongresszusát az MSZP. A párt elnöke most – egyebek mellett – beszél a vitáikról, az „új arcokról”, Bajnai Gordon és a szocialista párt megváltozott viszonyáról. De arról is: az MSZP nem lehet hűbérurak bandériumainak alkalmi szövetsége. KARÁCSONY ÁGNES interjúja.

Voltaképpen mire volt jó a kongresszus?

Fontos vitákat zártunk le, például a kormány és a párt szereposztása kapcsán. Egyezségre jutottunk abban is, milyen menetrendben és összefogással készülünk a választásokra. Bizonyos kérdéseket pedig kinyitottunk. Például: hol változtatnánk a politikánkon.

Előzőleg több szocialista vezető is arról beszélt: a jelenlegi helyzetben az MSZP „tisztázó” kongresszust tart, ahol szembe kell nézni az elmúlt évek – nevezetesen a Gyurcsány-korszak – politikájával. De ez miért maradt el? Illetve: miért nem merték megtenni?

Megtettük. Utólag már bánom – bár magam is híve voltam –, hogy zárt ülést tartottunk, mert akkor most mindezt nemcsak az én „bemondásomra” kellene elhinnie a nyilvánosságnak. A kongresszust megelőző értékelő vitákban – amelyeket a személyi kérdések sokszor elfedtek – két véglet veszélyét is láttam. Az egyik azt hirdeti: az MSZP a Gyurcsány-korszaktól – vagy még előtte valamivel – utat tévesztett a „neoliberális eszmék” bűvöletében, és a reformpolitika, a modernizáció már a szándékában is tévedés volt. Ezért vissza kell mennünk a baloldali gyökerekig, sőt kérjünk bocsánatot mindenért, akár a kettős állampolgárság ügyében tanúsított véleményünkért is.

Felteszem: ezt leginkább Szili Katalin és köre szorgalmazhatta.

Szili Katalin ennél jóval árnyaltabban értékelt. De ez a vélemény attól még fel-felbukkant az előző vitákban. Ez a nézőpont nem politikai korrekciót, hanem teljes visszafordulást jelentett volna, „ideológiai rükvercet”, kicsit nacionalista, kicsit populista, balkáni utódpárt típusú baloldaliságot.

És mi volt a másik „nézetvéglet”?

Hogy mindent jól csináltunk, na jó, kicsit hibáztunk a kommunikációban, de hősi harcban kell továbbvinnünk ugyanazt a zászlót, amit még csak kimosni vagy stoppolni sem kell. S bár a „nép” nem jön utánunk, majd a történelem minket fog igazolni. Ez a szemlélet úgy védené meg progresszív önmagunkat, reforménünket, hogy éppen saját mentalitásunkat nem reformálná meg. Nem venné észre: a baloldalnak a világválság után már új leckéi is vannak.

Kik képviselték ezt a „szemléletet”?

Hiába is kérdezi, nem mondom meg.

De valami nagyon hasonló gondolatról írt Gyurcsány Ferenc a blogjában – néhány nappal a kongresszus előtt.

Kétségtelen: a pártban még korántsem fejeződtek be az értelmezési viták az újfajta baloldaliságról. Azt könnyű mondani: legyünk baloldalibbak. Persze. De az én felfogásomban ez azt jelenti: keressük meg, mit jelent a világban most baloldalinak lenni. Ez új baloldalt jelent, s nem valami régihez való visszatérést. Baloldali ember nem akarhatja, hogy a gazdasági világválság után kialakuló „rendszerkép” olyan legyen, mint a régi. Félreértés ne essék: nem a Kommunista kiáltványt akarom újra meghirdetni. Marad a piacgazdaság, a versenyszellem, a többpártrendszer. De szükség van modellkorrekcióra, hiszen kiderült: a baloldal eddigi receptjei nem mindenre jók, ahogy persze a jobboldaléi sem. A válság előtt a „harmadik út” volt a baloldal legkorszerűbb útiránya. Most „negyedik utat” kell keresnünk. Számot kell vetnünk azzal is: a baloldali szavazóbázis az alsó középosztály és a tőle kicsit lejjebb lévők. Azok, akik fizetéstől fizetésig, nyugdíjtól nyugdíjig élnek. Úgy fogalmaztam: a „tartalék nélküliek”. Ehhez a bázishoz már csak azért is hűségesnek kell lennünk – miközben persze táguljon a kör, különösen az értelmiség felé –, mert nekik nincs más érdekképviseletük: mivel „tartalék nélküliek”, nincs média- és politikai befolyásuk sem, baloldali párt nélkül szószóló nélküliek is lennének. Õk is modernizációpártiak: idegenkednek a kakastollas-koronaúsztatós, turulos világtól, ennek a rettenetes áltörténelmi nagyoperettnek a kulisszáitól és kellékeitől. De emellett azt várták tőlünk: életük a változások közepette valamelyest biztonságos, kiszámítható legyen. Na, ezt a várakozást sokféle okból nem tudtuk teljesíteni 2006-tól, s ők nem tolerálták, hogy úgy érezték: ringlispílben ülnek.

Ehhez képest szombat este mégis azt nyilatkozta újságíróknak: a kongresszus eredménye, hogy az MSZP nem hasad, nem veszett össze saját magával, és nem bocsátkozott személyi háborúkba.

Ahogy az előbb elmondtam, ennél azért többről esett szó.

De hol történhetett volna az a bizonyos „hasadás”?

Például az említett két ideológiai „véglet” mentén. De egyik irány felé sem mozdultunk el. Hozzá kell tennem: szerencsére. Mert ha bármelyik nézet győz is a kettő közül, akkor az a párt már nem az én pártom lett volna. Még lehetett volna hasadás a kormányhoz való viszonyunkban is. De egyértelműen eldöntöttük: támogatjuk a Bajnai-kormányt, s nemet mondunk az előrehozott választásokra.

Viszont az elmúlt hetekben a legnagyobb törésvonalak a személyi kérdések, a fiatalok pozícióigényei mentén alakultak ki.

Ha valóban „negyedik utat” keresünk a baloldalon, akkor rengeteg igazság van abban: ezt relatíve új arccal is hitelesíteni kell. De hogy előbb legyen új arc, mint program – az abszurd igény volna. Az a helyes sorrend: ki-ki mondja el, milyen pártot szeretne. Nemcsak szellemi-kulturális, hanem morális értelemben is. Valamirevaló párt nemcsak a zavaros gondolatoktól, hanem a zavaros ügyektől is távol tartja magát. Magyarországon nagyon sokan látják úgy: vannak, akik politikai pozíciójukat gazdasági haszonszerzésre használják, vagy épp gazdasági eszközökkel igyekeznek politikai hatalmat nyerni. Ez kikezdte a politikai elit tekintélyét. Én nem akarok valamiféle szocialista purifikátor szerepében feltűnni – bár néha volna kedvem hozzá –, de állítom: a politikai tisztesség legalább olyan fontos, mint az, ki milyen programot képzel és vállal az MSZP-ben. Ehhez képest az életkor negyedrangú kérdés. Bár épp a régi elittel szembeni bizalmatlanság miatt van politikai haszna annak, ha fiatal embert találunk – mondjuk – miniszterelnök-jelöltnek. És miért ne találnánk olyat, akinek programja és tisztessége is támadhatatlan?

Azt javasolta a kongresszusnak: a szocialista kampányt irányító országos választási bizottságba kerüljön be Boldvai László, Botka László, Burány Sándor, Ficsor Ádám és Molnár Csaba. Előzőleg kifejtette, hogy az így kibővített testület alkalmassá válhat „szövetségépítésre”. Botka és Burány Hagyó Miklós köréhez tartozik, Ficsor és Molnár a Gyurcsány-networkhöz kapcsolódik a Progreszszív Platform révén. Vehetjük úgy: a „szövetség” valójában kiegyezés Gyurcsánnyal és Hagyóval?

Nagyon szomorú lennék, ha a szövetségépítés a párt volt és jelenlegi és leendő erős emberei közötti szövetségépítésre redukálódna. Õket elegendő meghívni egy kávéra, s nem kell ehhez külön testületet létrehozni. De akiket – reményeim szerint – beemelünk az OVB-be, azok a párttagság jelentős részét tudják nagyobb erőbedobásra bírni. Mert egy-egy nagy csapat van mögöttük.

Tévednék abban, hogy ezek épp Gyurcsányhoz, illetve Hagyóhoz köthetők?

Azt hiszem, téved. Az MSZP nem lehet hűbérurak bandériumainak alkalmi szövetsége. Én legalábbis minden erőmmel azon vagyok, hogy a különféle csapatok ne így rendeződjenek. Hanem úgy: aki munkájával valamilyen bizalmi tőkét szerzett magának, vonja be a közös munkába a benne bízókat. De a szövetségépítés azt is jelenti: a választási bizottság megpróbál különféle generációkhoz, társadalmi csoportokhoz szólni párton kívül is. Fiatalokhoz és nem fiatalokhoz, panellakókhoz és kisebb településen élőkhöz, értelmiségiekhez és munkanélküliekhez. Az a jó, ha a választási stratégia végiggondolásában olyan emberek vesznek részt, akiknek tapasztalatuk van egyik vagy másik körrel kapcsolatban.

Ebből a szempontból számomra Boldvai amolyan „kakukktojás” ezen a listán. Ön szerint ő milyen társadalmi csoportot képes megszólítani, és mivel? Igaz, felmentették a Tocsik-perben, de nemrég a salgótarjáni luxusvillájáról cikkezett a sajtó, s talán nem véletlenül esett el akkor a közlekedési tárca államtitkári posztjától.

Mindezt hosszan vitathatnám, de a lényeg: amikor az új OVB-tagokról egyeztettünk, én köztük akartam látni az MSZP néhány meghatározó fiatalját. Akik már letettek valamit az asztalra, s vitathatatlanul a progressziót, és nem a „rükvercet” képviselik. Ilyen Botka László, Ficsor Ádám, Molnár Csaba. És hála az égnek, ott van a választási bizottságban – alapszabály szerint frakcióvezetőként – Mesterházy Attila. S még más fiatalok is. De volt egy másik elv is: az MSZP hasznosítsa minden szervezeti szintjének a tapasztalatait. Ezért kértük a budapesti szövetséget és a megyei elnöki kört is, hogy képviseltessék magukat a bizottságban. Ennek eredménye Burány Sándor és Boldvai László részvétele.

Szili Katalin a kongresszuson lemondott házelnöki posztjáról. Ön azt nyilatkozta: arról tudott, hogy erre készül, ám arról nem, mikor jelenti be. Azóta beszélt vele erről?

Igen. Már korábban is beszéltünk, hogyan tudja elképzelni a párton belüli szerepét. A kongresszuson pedig abban maradtunk: néhány nap múlva ismét leülünk egymással.

Az érdekel: ön tudja, mit akar Szili Katalin? Vagy: mi akar lenni? Mert azt elmondta: sem pártelnök, sem miniszterelnök.

Egy párt nem csak két posztból áll. Persze a feladatpontosítás neki is és a pártnak is érdeke.

Szili közölte, a baloldalt akarja segíteni, ám önkényes kivonulása inkább különutas politikát jelez. Leszakadva az MSZP-től.

Én másként értettem. Úgy: ezen a párton belül képzeli el a helyét, és most „főhivatásban” az MSZP javára akarja fordítani a népszerűségtőkéjét.

Ki lehet az utódja a házelnöki poszton?

Erről a frakció dönt. De bizonyos gondolkodás már elindult erről.

Esetleg Mandur László vagy Katona Béla válthatja Szilit?

Maradjunk annyiban: mindketten alkalmasak lennének rá.

Beszélgetésünk elején azt mondta: bizonyos vitákat lezártak a kormány és a párt szereposztása kapcsán. Nem tudom, jól látom-e, de mintha változott volna Bajnai Gordon viszonya az MSZP-hez. Korábban a függetlenségét hangsúlyozta, ám mostanában egyre többször kitér a baloldali értékekre, véleményt fogalmaz meg magáról a szocialista pártról is. Egyik frakcióülésükön azt mondta: az MSZP-nek először saját identitását kell megtalálnia, aztán egy hatékonyan működő szervezetet felépítenie – világos stratégiával, motivált tagsággal, elkötelezett szellemi holdudvarral. Én ebből azt szűröm le: nemcsak a párt kezdett közelebb kerülni a kormányhoz, hanem Bajnai is közeledik az MSZP-hez.

Én is így látom. Szorosabbá vált kölcsönös szövetségünk Bajnai Gordonnal. A szakmából jött a politikába, a miniszterelnöki pozíció azonban még egy úgynevezett szakértői kormány esetében is politikusi poszt. Mi megtanultuk becsülni őt mint politikust, és ő megtanulta becsülni az MSZP-t mint ennek a kormánynak mégiscsak egyetlen stabil bázisát. Amely minden vita ellenére felsorakozott egy nagyon kemény válságkezelő program mellett.

Bajnai kongresszusi beszédében kijelentette: „A baloldal válasza ugyanaz, mint a válságkezelő kormányé.” Ez új hang ahhoz képest, hogy megválasztásakor még le akarta választani programját a szocialistákról. Nem gondolja: ebben az értelemben mégiscsak volt fordulat a kongresszuson?

Teljesen igaza van. Bajnai Gordon beszédéből markánsan kiderült: a válságkezelés nem valami „neutrális” dolog, s nem otthon kell közben csöndben őrizgetni a baloldali értékeinket. És ha már ezt veti föl: az MSZP-nek a válságkezeléssel kapcsolatos felfogásában is fordulat történt. Már határozottan azt mondjuk: igen, lehet baloldali módon is válságot kezelni, nem összeszorított foggal, hanem nyíltan vállalva azt, hogy az intézkedések jövőbe mutatnak, kivezetnek minket a „siralomvölgyből”. Ráadásul van egy „baloldali minimum”, amelyet a legrosszabb időkben is érvényesíteni tudunk.

Vajon Bajnai és a szocialisták közeledése eljuthat-e odáig, hogy őt jelölik miniszterelnöknek?

Bajnai Gordon többször hangsúlyozta: csak egy évig vállalja a miniszterelnökséget. Komolyan mondta. De posztoktól függetlenül: most kiderült, hogy tartósabb szövetségese és elkötelezettje a baloldalnak, mint azt korábban gondoltuk. Vagy gondolta ő maga.

Szerintem még egy fordulat volt a kongresszuson: az ön viszonya a pártelnöki poszthoz. Egy korábbi interjúnkban azt mondta: ha a pártelnök „fantomképét” kellett volna megrajzolnia, soha nem mintázná magáról. Mert úgy gondolta: a pártelnök vagy karizmatikus baloldali népvezér, vagy a lehető legjobb pártszervező, és önre egyik sem illik. A kongresszuson viszont kimondta: egyértelműen ön a főnök.

Egyvalamit vállalok a korábbi interjúnkból: Magyarországon nem az „egyszemélyi, üdvözítő népvezér”, a „csodatévő táltos” politikai modellje felé kell haladni. Viszont meg kellett tanulnom, hogy a pártvezető nem csupán integrátor, de harcba is száll a fontosnak tartott értékekért. És győzelemre akarja juttatni őket. Nemcsak az a dolga, hogy „egybeterelje a nyájat”. Az is, hogy vigyázzon az útirányra. Ettől még nem támadt bennem hosszabb távú ambíció ehhez a poszthoz. Ám élni fogok a pozíció minden lehetőségével. Akár úgy, hogy világossá teszem: bár fontos része a politikai partiknak, nem az a legfontosabb, hogy egy sakktáblán elhelyezzük egymást, ki lesz a király, ki a bástya vagy a futó. Elég ebből – akár látszat volt, akár valóság. Ebben talán látszott az eltökéltségem. Most pedig azt nem fogjuk hagyni, hogy úgy érezze a baloldali választó: mindenki mindenről beszél, csak éppen őhozzá nem szól senki.