Folytatnák

Megelégelte a miniszterelnök, hogy az okvetetlenkedő ellenzék folyvást a következő ciklusra szánt kormányprogramot kéri rajta számon a kampányban, így hát a kereskedelmi kamara Gazdasági évnyitónak nevezett fórumán kijelentette: „A mi programunk egyetlen szóban foglalható össze: Folytatjuk.” De bár Orbán Viktor a vágyott folytatás forgatókönyvét nem részletezte, azért legalább a gazdaság átalakításának következő állomásairól mondott valamit, sőt mindenekelőtt politikaelméleti fejtegetésekbe bocsátkozott. Megtudhattuk, hogy Magyarország „legnagyobb nemzetközi versenyelőnye” a kormánypárt kétharmados felhatalmazása, ez adja a szükséges stabilitást és erőt. S mivel az „alkotó politikában a gyorsaság az erővel arányos”, ezért sikerült a költségvetést „rendszeresen módosítani”.

Itt érdemes egy pillanatra megállni. Minden szemérmetlenségnek van határa – vagy legalábbis kellene hogy legyen. Tudvalevő (?), hogy a büdzsét 2013-ban valóban nyolcszor korrigálták, s persze mindahányszor jelentős megszorításokkal, szinte valamennyi társadalmi csoport sérelmére. És kétségtelen, hogy a parlamenti kétharmad aggálytalan szavazógépezete minden merényletet csakugyan kivételes gyorsasággal hagyott jóvá. Ez a kapkodó, kártékony és kiszámíthatatlan gazdaságpolitika lett volna az a bizonyos „nemzetközi versenyelőny”? Mit nyertünk általa? A régiós országokhoz képest leszakadtunk. Az államadósság még a háromezermilliárdos magánnyugdíj-pénztári megtakarítások elkonfiskálásával sem csökkent; mára majd két évtizedes csúcson jár. A beruházási ráta az amortizációt sem fedezi. A vásárlóerő visszaesett, és a lakosság negyven százaléka szociális válságban él.

Nem vitás, hogy ezt az egyáltalán nem jobban, hanem jóval a lehetőségek alatt teljesítő gazdaságpolitikát a kormányzati propaganda – és a kiszolgáló médiahálózat – áthazudta egy virtuális világba. A lankadatlan melldöngetés, a folyamatosan manipulált számok és a Nyugattal vívott „szabadságharc” bornírt hecckampánya mintha meghozta volna a rezsim számára kívánatos eredményt: a társadalmi elégedetlenség passzív maradt, a kárvallottak pedig a legkevésbé sem szolidárisak egymás iránt. Az egzisztenciális kiszolgáltatottságból fakadó félelem egyelőre kordában tartja az elszegényedő tömeget – azonban a létbizonytalanság mind mélyebben átélt érzete magában hordja a robbanásveszélyt. Hiszen már önmagában az is megalázó, ahogyan a kurzus emberei gátlástalanul eltagadják a valóságot az ország polgárai elől; jelesül maga a miniszterelnök, aki napról napra kimutatja mélységes megvetését azok iránt, akiket végzetesen félrevezet.

Mi sem jellemzőbb annál, amit a kereskedelmi kamara plénumán például az oroszokkal kötött paksi szerződésről mondott: „Semmi okunk, hogy ezt az együttműködést ne folytassuk.” Ezzel szemben minden okuk megvan rá; mi több, kizárólag arra van okuk, hogy visszavonják ezt a döntést, akár a nemzetgazdasági számításokat, akár a világpolitikai helyzetet nézzük. De hát Orbán folytatni akarja a kormányzást, amihez a saját gazdasági hátországa számára legalább húsz évre garantálni akarja a biztos „megélhetést”. Az ő fogalmai szerint ugyanis a politikai stabilitás azon múlik, hogy a hűbéri láncolatot etetni tudja.

Mindazt, ami ennek a primér szükségletnek a kielégítésén túlmutat, csupán kommunikációs feladatnak véli; és ennek szónoki elemeit mindig az adott helyzetnek megfelelően improvizálja. Most is úgy látta jónak, ha a kereskedelmi és iparkamara pulpitusáról azért üzen még valami programszerűt is – de ez a többpontos ígéret minden elemében kampányblöff. És éppen azért aggasztó, mert pontosan rávilágít, milyen volna a kormányzás beígért folytatása. Újraiparosítás, aminek jóvoltából „megelőzzük” a cseheket és a németeket. A bankszektor ötven százalékát magyar tulajdonba vesszük. Tovább csökkentjük a munkát terhelő adókat. Profitmentes energiaszolgáltatásunk lesz. És persze teljes foglalkoztatás.

Ez a beharangozás semmi újat nem tartalmaz ahhoz képest, amiről elfogulatlan szakértők már jó ideje kimutatták, hogy egyrészt irreális, másrészt – ha valamilyen mértékben és módon mégis kierőszakolnák – további egyensúlyi gondokra, a fejlődés fenntarthatatlanságára, végső soron a gazdaság összeomlására vezetne. Legfeljebb az a „szerencsénk”, hogy a miniszterelnök sem veszi komolyan a saját jelszavait – azok csak a távlatos gazdasági koncepciók hiányának meg a valódi politikai céloknak az elfedésére valók. A rezsim azért kívánja folytatni mindazt, amit eddig művelt, mert csakugyan van egyetlen markáns törekvése: az autoriter hatalomra épített társadalomeszményét a szó szoros értelmében mindenáron megvalósítaná.

És Orbán szerint most még csak a „munka felénél járunk”. Úristen, sóhajthatunk, mi van még hátra? Újabb kétharmados törvények, szaporodó, kilenc évre szóló kinevezések az államapparátusban, az alkotmányosság további leépítése, a kiváltságos „baráti” cégek gáttalan harácsa – és közben a folyamatos ideológiai-kulturális szélre tolódás?

Nem. Nem folytathatják.