Felsőoktatási fonákságok

Szarvai között eltalálta a tőgyét! Ez a népies mondás jutott eszembe Krug Emília szerkesztőjük Magában mindenki káromkodik című írásukat olvasva, amelyben a szerző Ring Évával az egyetemi oktatók bérköveteléseiről készített interjút. Régen vártam már egy ilyen nyilvános és őszinte beszélgetésre. A kormányzati „elterelés” a tudásalapú társadalomról és értelmiségiképzésről ugyanis évtizedek óta tart. Pedig mint a felsőoktatásban érdekelt oktató állíthatom: még egy három év alatti ütemezésben megvalósuló, 25 százalékos béremelés sem „teszi helyre” a szakma becsületét. A minimum doktori – PhD – fokozat még semmire nem predesztinál. (Jó esetben főiskolai docensi fokozatra, ami nem is oly rég egy ezzel analóg, kandidátusi vizsgával már professzori minősítést „érdemelt”. A habilitáció is legfeljebb az „előszobája” az egyetemi docensi kinevezésnek.)

Most, hogy háromról négy évre emelték a doktori iskolák tanulmányi idejét, egyet elértek a döntéshozók: még kevesebben lesznek, akiknek a munkáját meg kell fizetni. A Magyar Rektori Konferencia elnöke is szóvá teszi: a közoktatásban dolgozók bére megelőzi a tudományos fokozattal rendelkezőkét (még a mestertanárokét is). Sőt Bódis József kiemeli: a 24 órában dolgozó oktatók-kutatók nem minden tudományos plénumon elhangzott előadását jegyzik. (Hol marad a citációs index?) A publikátumok pedig fontos fokmérői a szakmai előrehaladásnak. Mindemellett ott van az oktatás. A felsőoktatásban tanulók joggal várják el: előadóik felkészültek legyenek. Olykor maguk a hallgatók ragaszkodnak tanárukhoz. Csakhogy a nevelés alanyaira nem tartozik, miért kell saját pénzükön fénymásolni, drága szakirodalmat beszerezni, amolyan e-learning módra levelezni oktatójukkal egy-egy dolgozat kapcsán.

Ahol doktoranduszok tanítanak (korábban demonstrátoroknak nevezték őket), könnyen előállhat „a vak vezet világtalant” effektus. Senki nem született egyetemi katedrára, tudás, tapasztalat, „környezeti biztonság” kell hozzá. Mint ahogy az én 60 éves generációmnak is. Ha más nem is, az úgynevezett nagyvilágban szerzett szakmai és emberi tapasztalatok. Mégis hazajöttem anno büszkén az ELTE-re, annak is a pedagógiai és pszichológiai karára doktori iskolájában tudományos minősítést szerezni, pedig már előtte is volt fokozatom. Most harmadát sem keresem itthon egykori fizetésemnek egyetemi oktatóként, és már csak koromnál fogva sem lehetek sehol ösztöndíjas az MMA pártfogása nélkül, pláne nem az egykor „istenített” – az általam mindig elutasított – bolognai rendszerben. Demagógia? Akkor mégis miért képes a felsőoktatás a Távol-Keleten, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban összefogni? Talán mert ott nem egy hónapja hirdették meg a kormányok a főiskolai és egyetemi dolgozók béremelését. Tuzson Bence, a Rogán-minisztérium kommunikációért felelős államtitkára az M1 közszolgálati csatornán ha nem is cáfolta, dekijelentette: még dolgoznak a január elsejétől bevezetendő fizetésemeléseken. Az ígéret pedig szép szó!

Dr. Nagy Zoltán
PhD,
a neveléstudományok doktora,
főiskolai docens