Felnőtt pillanatok

Kulka Jánost csupán három nappal a rendezvény előtt kérték fel a szervezők – Csákányi Eszterrel párban – a műsorvezetésre.

– Tudtam, hogy Eszterrel jól fogunk tudni együtt dolgozni. De ettől még két éjszakán keresztül alig aludtam. Egyrészt, mert az utca nem az én műfajom. Másrészt, mert nem tudtam, szabad-e egy színésznek ennyire határozottan állást foglalnia közéleti kérdésekben, belefolynia a politikába. Én civilként álltam a pódiumra, és számított, hogy a szervezők garantálták a politikusok távollétét.

Megnyugtató volt ekkora, fegyelmezett, derűs tömeget látni. Felnőtt pillanatok voltak.

A szervezőktől úgy tudjuk, sokan mondtak nemet a felkérésre, vagy vonták vissza a korábbi beleegyezést. Az indok? Félelem, egzisztenciális bonyodalmak, miegymás. A zenészeknél kedvelt érv volt: ő szívesen, de a bandában nincs egyetértés, úgyhogy inkább nem.

Kulka szerint csupán azért, hogy bárki szabadon elmondhassa a véleményét, már érdemes volt rendszert váltani.

– Az érzéstől is irtózom, hogy gyáva vagyok. Persze igaz, én megengedhetem magamnak a bátorság luxusát. Erről szólt az egész tüntetés: nem vagy a haza ellensége azért, mert máshogy gondolkozol. Örültem annak is, hogy sok fiatal volt, a szervezők között is. Néhányszor leültünk, és megbeszéltük a szöveget, helyesek voltak, nagyon lelkesek. Az ő Pilvaxuk a Sirály.

Kulcskérdés

Itt találkozunk Szeles Andrással, az egyik felszólalóval. A Király utcai kávézóban délelőtt is otthonos a hangulat. Kutya a kanapén, tüntetésmatrica az ablakkereten, a pulton tálkában nemzetiszín „Palkó csokoládé” 315-ért, a köztársasági elnök portréjával. Pár napja még itt készültek a tüntetések transzparensei, s nemsokára itt gyűlnek össze megint – agyalni a következő dobáson.

András huszonkét éves, az ELTE-n társadalmi tanulmányokat hallgat, az oktatáspolitika érdekli, és a külügyek. Ő volt az egyik főszervezője a médiatörvény parlamenti elfogadásának napjára szervezett demonstrációnak.

– Azt a tüntetést négy-öt nap alatt hoztuk össze.

Demokratikus alapon. Ami időigényes. A döntéshozatalok előtt mindenkit meghallgatni, valamennyi szempontot átrágni, és szavazni, szavazni. Miképp a későbbi tüntetések esetében, Andráséknál is kulcskérdés volt a politikusokhoz való viszony.

– Mit tegyünk, ha a világos kérés ellenére is megjelennek? A megoldási javaslatok a „hagyjuk szó nélkül”-től a „hívjunk rendőrt”-ig terjedtek.

Végül akkor előre megfogalmazott levelet kaptak a hívatlanok, a tizenötödikei demonstráción pedig ha a szervezők kiszúrtak egy politikust, táblával álltak mellé: „Most magánszemély.”

A decemberi tüntetés után pár nappal a Facebookon megalakult az Egymillióan a magyar sajtószabadságért csoport, és már akkor felvették a kapcsolatot Andrással. Most pedig a szervezők fiatalokat is akartak a pódiumra.

– Nagyon izgultam, de amikor kimondtam az első mondatot, hogy Szeles András vagyok, egyidős a harmadik magyar köztársasággal, és mindenki tapsolt, megnyugodtam. Nem jogászkodni akartam, inkább önigazolást adni a kortársaimnak: van itt keresnivalónk, még akkor is, ha a hatalom egyelőre nem valósítja meg legfőbb követelésünket, a párbeszédet.

Merre tovább?

– Minél több ügyet képviselünk, annál nehezebb a szervezés – mondja Vámos Anna, a mostani demonstráció egyik főkoordinátora.

Amúgy harmincnyolc éves könyvelő, családanya. Részt vett a januári tüntetéseken, a második előtt ismeretlenül kereste meg a Facebookon a szervezőket: segítene. Most itt könyveli a tételeket.

– Az előző tüntetés hétszázezer forintba került, a mostani kilencszáznegyvenezerbe. Pár nap alatt összegyűlt mindkettő adományokból. Mindig tételes elszámolást készítünk. Most a szórólapok, matricák, jelvények mellett a költségeket a komolyabb technika (hangosítás, ledfal) és Michnik utaztatása, szállásolása emelte.

De a tüntetések során nemcsak a kiadások nőttek. Míg az első demonstrációt három-négyen hozták össze, a másodikat már húszan, a mostanit pedig több mint hatvanan szervezték. Hetente kétszer találkoztak, de a háttércsapatok sűrűbben. Ők specializálódtak: akadtak, akik a kreatív anyagokkal foglalkoztak, mások a webes megjelenésekkel, a technikával, a fellépők megnyerésével, a médiával.

Bárki csatlakozhat, eljöhet a megbeszélésekre.

A fellépők beszédeit, dalait nem cenzúrázzák. Így csendülhetett fel az előző összejövetelen Kardos-Horváth Jánostól A változás szele című dal, benne a sorral: „Gyere vissza, Feri, segíteni kell” – amibe aztán sokan sok mindent belehallottak.

– A rossz reklám is reklám, annyira nehéz bekerülni a médiába – véli Anna.

Így sikerült. És megjelent az is: Molnár Péter, az első ciklusban fideszes, majd négy évig SZDSZ-es képviselő nem szólalhatott fel. A vita hosszú és heves volt – lásd bázisdemokrácia. Végül a többség úgy döntött, bár Molnár régóta nem politizál, politikusnak számít. Anna szerint a polémiát emberileg a kelleténél tovább húzták, de Molnár a szervezésben ezután is segít.

S hogy merre tovább? A refrén: nem alapítunk pártot.

– Azzal is többször megvádoltak már, hogy gyurcsányisták vagyunk, vagy épp a Fidesz fizet bennünket, mert túl laza tüntetéseket tartunk. De nem akarjuk, hogy bármelyik párt a mi hátunkon másszon előre.
Bár próbálkoznak. A mostani tüntetés előtt MSZP-s politikus jelentkezett, szívesen szónokolna a civil pódiumon...

– Az első demonstráción tíz-tizenkétezren voltunk, a másodikon hat-nyolcezren, most pedig szerintem reális az ötvenezer. Akkor azt mondtam, másnap megint utcára kell menni. De persze nem lehet folyton a csúcson lenni. Most majd leülünk, és eldöntjük, mi lesz. Spontán csapat vagyunk. Egy biztos: ha továbbra sem lesz párbeszéd, folytatni kell. És bizony az alkotmány sürgető kérdés, hiszen áprilisban elfogadják.

Méltó nyitány

Schilling Árpád rendező beszédet mondott a tüntetésen.

– Én is elgondolkodtam az esetleges következményekről, hiszen pályázati pénzből működünk. Elég egy tollvonás, egy telefon, és annyi. De a munkatársaim azt mondták: ha ezért a hatalom pénzmegvonással büntet, akkor az ország megérdemli azt, ahol tart. Magánemberként viszont nem értek egyet az egzisztenciális érvekkel: a rendszert mi magunk tesszük félelmetessé azáltal, hogy félünk. Miközben egyre többen érzik úgy: senki nem képviseli őket. Felnőtt például egy felvilágosult, érzékeny, a nemzetközi sajtóból, és nem a Magyar Nemzet–Népszabadság világából tájékozódó új generáció. Nekik sincs képviseletük, sokszor a nyelvüket sem értjük. Pedig komoly bázist jelentenének, ha elkezdenék hallatni a hangjukat, mondván: a rossz politikával ők bukhatnak a legtöbbet. Ha rájönnének: többet érnek az ezerötszáz forintos biodíszletnél.

„Azért kell kimenni március 15-én, hogy ez végre méltó nyitánya lehessen egy sikerre vezető szabadságküzdelemnek, merthogy ezeket a hatalomgyakorlókat sürgősen le kell váltani, meg kell buktatni, el kell kergetni” – videoüzente Závada Pál író. A tüntetés után is így fogalmaz:

– Fenn kell tartani, erősíteni a kormányváltó hangulatot a sajtóban, az interneten, a további tüntetéseken.

Závada szerint a romantikus, fiatalos civilség vonzó – egy pontig.

– Vitatható, ha mindenkit elzavarnak, csak mert valaha köze volt a politikához. Bárki változhat, beismerheti tévedését. És vannak, akiknek tudására érdemes építeni. Bizonyos ügyekben működik az apolitikus politizálás, az erő felmutatása. De ha a politikai szándék a kormány leváltása, az csak széles összefogással valósítható meg. Politikai erővel, politikai eszközökkel. A Fidesz leváltása szerintem szlovák mintára több kisebb – akár most még nem létező – párt koalíciós összefogásaként valósítható meg. Nem érdemes megvárni, mire teljesen lebontják a jogállamot.