Felismer a lányom

– Ön a hajléktalan hölgy a tévéből?

– Már nem, fél évre megoldódott a helyzet.
– Azért telefonálok, hogy ha megadja a címét, viszek mindent, ami kell, benne vagyok egy babaklubban.
A hívó hangosan beszél, Erzsébet suttog. Karjában Gabriella szuszog, néha álmában rugdos, anyja szüntelen a talpait simogatja. Kajakóma, tejgyönyör. Egy tizenkét napos boldogsága.

Megegyeznek. Lesz babaruha meg sok-sok pelenka. Stefaitsné Bosch Erzsébet („nem volt pénzem levetetni a »né«-t a válás után”) a címnél segítséget kérően néz ránk. Csak két napja lakik itt. Az adományok folyamatosan érkeznek; akad, aki 30 négyzetméternyi komplett gyerekszoba-berendezést akart felajánlani – a szoba-konyhás lakásba.

Nemrég A Város Mindenkié (AVM) nevű csoport hozta nyilvánosságra: ha Erzsébet feje fölé nem kerül fedél, nem hozhatja haza a kórházból újszülött kislányát, mivel hajléktalanszállón él, s egyik anyaotthonban sincs számukra hely.

– Három hónapja kerestem meg az AVM egyik utcajogászát a Blahán. Aztán másfél hónapig azon gondolkodtam, rejtőzködjek vagy vállaljam a nyilvánosságot, hogy együtt maradjunk.
Hajnali fél háromkor kezdett vajúdni, este hatra született meg a kicsi. A gyámhivatal azonnal jelezte a kórháznak: a gyermekét nem viheti el, ideiglenes elhelyezéssel nevelőszülőkhöz fog kerülni Albertirsára.

– Ahová még véletlenül sem tudom eljuttatni az anyatejet.
Persze Albertirsa nem véletlen. A gyámhivatal arra gondolt, hogy Gabriella kerüljön a testvére mellé. Erzsébet középső lánya, a tizennyolc hónapos Ráhel ugyanis ott él, szintén nevelőszülőknél.

De kezdjük a legelején.

Az asszony 2013-ban vált el a férjétől, akitől legidősebb lánya, Edina született. A válás után néha albérletben éltek, máskor Erzsébet szüleinél. Későbbi párja, akitől a két kisebb gyerek született, alkoholista lett. Ráhelt azért vették el Erzsébettől, mert a nő édesanyja csak Edinát fogadta be, a saját lányát és másik unokáját már nem. Erzsébet szerint mindig rossz viszonyban voltak, édesapja pár éve meghalt. Ráhelt tíz hónapos kora óta kéthetente egy órára láthatja. Ilyenkor vonatra száll, Monorierdőre utazik, ahol anyja és Edina várják, és kocsival mennek át Albertirsára. A szülés miatt a legutóbbi láthatás kimaradt.

Erzsébet, akinek bőrdíszműves a végzettsége, az utóbbi időben alkalmi munkákból élt. A várandósságát hajléktalanszállón töltötte, miközben anyaotthonokba próbált bejutni.

– Sehol nincs hely. Néhány otthonban azt tanácsolták, menjek vissza kezemben az újszülöttel, a papírjaival, hátha úgy. De már a kórházból sem engednek ki vele! Minden irata a gyámhivatalhoz kerül, ha pedig nem adom át, akkor én leszek a hibás.
Az asszony a Ráhellel történtek után már tisztában volt vele: a gyámhivatal akkor áll el az ideiglenes elhelyezéstől s adja vissza a gyerekét, nem kezdeményezve a végleges elhelyezést, ha Erzsébet teljesít.

– A papír szerint normális nevelői attitűdöt kell felmutatnom, vagyis szerezzek lakást, erről igazolást, meg legalább fél évre szóló munkaszerződést.
Mindezt harminc nap alatt. Miközben a gyesen és a családi pótlékon kívül nincs jövedelme, amiből lakást bérelne, s ha találna is munkát, ott lenne az újszülött, akit egyéves kor alatt kevés bölcsődébe vesznek fel. Apa pedig az alkoholt választotta.

– Nem vagyok egyedül ezzel a gonddal. Egy barátnőm házát megrongálta a vihar, letépte a tetőt. Nem volt pénzük megjavítani, erre elvették tőle az akkor tízéves autista fiát. Miskolcra vitték, ahol ritkán tudja látogatni, mert drága az út.

Sokkot kaptam

– A Facebookon olvastam Erzsébet történetét, másnap reggelre már meg is írtuk az AVM és az Utcáról Lakásba Egyesület jogászaival a befogadó nyilatkozatot. Nekem négy gyerekem van, tudom, mit jelent szülőnek lenni. Megrázott a kilátástalanság, amiben volt, s egyébként is, egy gyerek ne kerüljön nevelőszülőkhöz, ha ott van az anyja – mondja a neve elhallgatását kérő asszony, aki párjával közösen ajánlotta fel Erzsébetnek a budapesti lakást. Ami albérlő nélkül üresen állt. A megállapodás szerint Erzsébeték fél évig maradhatnak, ez idő alatt a rezsit sem kell fizetniük. Közben a civilek segítenek neki beosztani az adományokat, talpra állni, munkát keresni.

– Amikor az AVM hívott a kórházban, hogy van egy lakás, ahová mehetünk, sokkot kaptam. Először nem is fogtam fel – emlékszik Erzsébet.

Gabriella még mindig alszik. Anyja a fiatalabb húgáról, Ráhelről mesél. Azt mondja, bár csak másfél éves, felismeri őt.

– Csillog a szeme, amikor kezembe veszem. Még nem mondtam senkinek, de az az álmom, hogy újra együtt legyünk a három lánnyal.

Ámon Kata és Csurika Mária, az AVM aktivistái segítettek Erzsébetnek. Azt mondják, a lakásszegénység okozta gondok az elmúlt évben látványosan növekedtek. Utcajogászaikat egyre több család, édesanya keresi meg attól tartva, hogy elveszik tőlük a gyerekeket, mert nincs megfelelő vagy épp semmilyen lakásuk. Pedig ezt a hazai gyermekvédelmi törvény és az ENSZ gyermekjogi egyezménye is kifejezetten tiltja. A jogsértő hazai gyakorlat miatt az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága tavalyi jelentésében elítélte Magyarországot, s a szociális bérlakások kialakításának és a gyermekek családban tartásának fontosságát hangsúlyozta.

– A szociális jogok hiánya idehaza szemléleti probléma. A rászorulókat inkább büntetjük, ahelyett, hogy segítenénk őket. A szegénységet nem társadalmi problémaként fogjuk fel, hanem legyintünk: megérdemlik – mondja Ámon Kata. – A rendszer szereplői egymásra mutogatnak. A gyermekjóléti szolgálat, a családsegítő jelzi a gondot, de se pénze, se kötelezettsége megoldani. Továbbpasszolja a labdát az anyaotthonnak, amely széttárja a karját: nincs hely, és nem kötelező felvenni mindenkit. A gyámhivatal pedig azt mondja: nem adhat oda gyereket olyan anyának, aki az utcán vagy hajléktalanszállón él.
És a kör bezárult. Eközben egyes kutatások szerint az állami gondozásban élő gyerekekre kétmillió forintot költünk évente. Ennyiből már piaci albérletre is futná.

Csurika Mária azt mondja, sok asszony akkor kerül kilátástalan helyzetbe, amikor családon belüli erőszak elől menekül. Miképp ő is tette.

– A férjem kékre-zöldre verte a fiamat, mire bejelentettem, elválok. Ő meg azt felelte, akkor rám gyújtja a lakást. A rendőrség közölte, amíg vér nem folyik, nem jönnek ki. Az apám nem fogadott be, utcára kerültem a hat és fél éves, hiperaktív fiammal. Dunaújvárosból Budapestre jöttünk, itt hajléktalanok segítettek találni egy üres pincét.

Eleinte ott húzták meg magukat, később anyaotthonban, végül találtak albérletet. Mária tizenegy és fél évig szenet lapátolt a vasműben, fizikai munkát már nem tud végezni, a csípője totálkáros. Fedél nélkült árul, eddig hétszer lett az év terjesztője. Hosszú évekbe telt, mire a fiának is megfelelő iskolát talált, most már a gyerek szakácsnak tanul.

Húszezer egy új csőre

Mint az AVM munkatársa, „praxisában” se szeri, se száma a horrortörténeteknek. Mesél egy borsodi családról, amely uzsorások fenyegetése elől menekült Budapestre négy gyerekkel. A gyerekeket kiemelték, az édesapa rokkantnyugdíját elvették, de ő négy hónappal később meghalt. Emiatt már nem kaptak helyet a családok átmeneti otthonában, mert nem volt apa, csak anya.

– Pedig szó nem volt bántalmazásról, elhanyagolásról, sőt a gyerekek épp az állami gondozás során lettek nehezen kezelhetők. Szülő, gyerek, mindenki megsínyli ezt. Mégis megesik, hogy a hivatal szerint veszélyeztetve vannak a kicsik, mert nincs hűtő vagy épp lyukas a kályhacső. És kiemelik a gyerekeket, ahelyett hogy adnának húszezer forintot egy új csőre.