Mátyás Győző: Bizalom

Sajnálatos módon a koronavírus miatt mostanában az egyik legdivatosabb kifejezés a social distancing, a társadalmi távolságtartás. Az a helyzet, hogy a mi országunkban ez már elég régen megvalósult. Igaz, elsősorban a közéletben, de jó ideje már a privátszférában is, ha politikára terelődik a szó. Tudjuk, még családtagok is rettenetesen nagy távolságot képesek tartani egymástól, ha esetleg nem hasonló a meggyőződésük, nem ugyanahhoz a politikai táborhoz húznak. Olyannyira, hogy ilyesmire barátságok, sőt házasságok is rámentek már. És mindez nem véletlenül alakult így, vagy azért, mert mindez a politika természetéből fátumszerűen következne. A politika aktorai – különösen az utóbbi tíz évben, elsősorban a kormányerők – erőteljesen és hatásosan segítették elő, hogy egy olyan közklíma alakuljon ki, amelyben tenyészik a bizalmatlanság és az ellenségeskedés kórokozója. 

És ebben a közklímában támadott meg bennünket is a világjárvány. Márpedig a vírus elleni hatékony védekezés együttműködést, összefogást, kölcsönös bizalmat igényelne mindenkitől. Átlagembertől, politikai szereplőtől egyaránt. 

Ebből a szempontból a politikusok, szokás szerint, káprázatosan felelőtlenül viselkedtek. Amire újfent igen jó példát szolgáltatott az ún. felhatalmazási törvény (amelynek célja, hogy „a veszélyhelyzet kihirdetésével egyetértve, az azóta meghozott valamennyi intézkedést megerősítse és azok hatályát az Alaptörvény 53. cikk (3) bekezdése alapján meghosszabbítsa.”) körül kialakult helyzet.

Hogy erre a törvényre egyáltalán szükség van-e, arról jól elvitatkoznak a szakértők. (Azt a jogászok számára rendkívül releváns érvet most figyelmen kívül hagynám, hogy sok jogtudós szerint a különleges jogrend kihirdetése – a korábbi alaptörvénykezés slampossága miatt – egyszerűen alaptörvény-ellenes, mert a sarkalatos törvény, amire hivatkozva kihirdették a vészhelyzetet, felülírja az Alaptörvényt.) Van, aki azt mondja: a jelenlegi jogrendben az Alaptörvény 53. cikke és a sarkalatos törvények bőven elégségesek a szükséges intézkedések meghozatalára.  A gyakorlat ezt látszik igazolni, hiszen a kormány eddig is foganatosíthatta a – csak támogatható és helyeselhető, bár részben megkésett – intézkedéseket. A kérdés az, hogy szükség van-e ezeken kívül a rendeleti kormányzás bevezetésére, létezhetnek-e még olyan intézkedések, amelyeket csak abban a működési keretben lehet meghozni. Kétségkívül igaz: kiszámíthatatlan, mennyi ideig tarthat a járvány, össze lehet-e majd a későbbiekben hívni az országgyűlést, hogy meghosszabbítsa egyes törvények hatályát. Ezek a körülmények indokolnák a különleges felhatalmazást. Vagyis egészséges, normális politikai légkörben akár meg is volna adható egy ilyen felhatalmazás, mert senki nem tartana attól, hogy a kormány visszaél vele, és korlátlanná változtatja hatalmát.

Nálunk nem ez a helyzet. És itt jön a képbe a kodifikációs problémáknál súlyosabb ügy, a bizalom kérdése. A kormány nyugodtan beépíthetett volna konkrét időhatárt a törvénybe, mintegy deklarálva, hogy nem akarja kivonni magát a jogrend alól. Én indokolatlan túlzásnak tartom azokat az apokaliptikus víziókat, amelyek az 1933-as német törvény „párdarabjának” vélik ezt a magyart. De azért ebben a kormányban – a saját eddigi gyakorlata miatt – józan ember csak annyira bízhat, mint egykor Petőfi a magáéban. A határidő követelése már csak azért is jogos, mert tudjuk, a migráns válsághelyzet máig érvényben van, noha bevándorlót alig lehet látni. Amúgy pedig tudjuk azt is: ez a hatalom még a saját maga alkotta törvényeket sem tartja be (lásd a CEU-ra szabott speciális törvény körüli hercehurcát).

Most bizalomépítés helyett a hatalom arra használta fel a vitát, hogy beszorítsa az ellenzéket – amelyik „a vírusnak szurkol” (eddig ez az Übü-díjas elmésség) – a nép ellensége szerepébe.

Vagyis a miniszterelnök a veszélyhelyzetben is meglátta a politikai lehetőséget, hogyan lehetne az ellenzéket stigmatizálni. Mert az csak jogászkodott, gátolta a védekezést, káoszt okozott, nem a közösség érdekét vette tekintetbe.

Ez utóbbihoz csak annyit, ha ez a mostani hatalom tényleg számolt volna a közösség céljaival, akkor talán stadionok helyett kórházakra költötte volna a közös pénzünket, és most nem egy borzasztóan lerobbant egészségügyi rendszer próbálná felvenni a harcot a pusztító vírussal szemben.