Fapados kapitalizmus

Tanár Úr!

Boldog lelki szegények voltak az előző rendszerben is, meg ma is. Na de hát tényleg honnan jutottunk hová? És ez a mi kis kapitalizmusunk, aminek már apologétái is vannak, valóban a létező világok legjobbika? Vagy talán csak annak egy idétlen változata. Minek lehet ezt nevezni?

Jánoskám!

Talán fapados kapitalizmusnak.

Ugyanis az a helyzet, hogy eljutottunk a gebines szocializmustól a fapados kapitalizmusig.

Nem nagyon emlékezhetsz arra a gebines világra, mert még fiatal voltál. Azt hiszem, csak arra emlékszel, hogy bezártnak érezted, utáltad, és vágyakoztál valami olyasmi után, ami akkortájt a nyugati Európából látszott.

A gebines szó, azt mondják, hogy a német Gewinn – nyereség – kifacsart változata. Gebinesnek hívták azt a vendéglőst vagy kocsmárost, aki egy állami tulajdonú üzletet vezetett, de a saját rizikójára. Vagyis maradt a szocialista szentség, az állami tulajdon, de mégiscsak bejött egy kis kapitalizmus, mert a gebines, aki a saját pénzét kockáztatta, nyereségre is szert tehetett. Méghozzá az akkori viszonyokhoz képest jelentős pénzhez juthatott. Így a gebines az átlagemberhez képest gazdag volt. Ugyanúgy, mint a sok korabeli maszek is.

A maszek szó a kitűnő író és humorista Kellér Dezső találmánya. Azt jelenti, hogy az illető nem az állami szektorból élt, hanem a magánszektorban próbált boldogulni. Vagyis volt valami autószerelő kócerája, vagy zöldséget árult. A zöldséget pedig azoktól a parasztoktól vette, akik, miközben szövetkezeti tagok voltak, „háztáji” címen a szövetkezetektől gebinbe vett földeken termelték a maszek zöldséget. Ebben a ravasz, ügyes, se ilyen, se olyan keverék formációban virágzott a mezőgazdaság – amit a rendszerváltáskor sikeresen tönkretettek.

Egyáltalán, az akkori lehetőségekhez – és a többi, úgynevezett szocialista országhoz – képest itt lehetett élni. Úgy is mondták akkoriban Nyugaton, hogy Magyarországon „gulyáskommunizmus” van. Meg úgy is nevezték, hogy ez egy „képest” ország. Mármint a többi úgynevezett szocialista országhoz képest tűrhető. Ehhez járult még, hogy a nem politizáló embert békén hagyták, hogy az oktatás és az egészségügy részben névleg, részben valóban ingyenes volt, az állások biztosnak számítottak, és valamilyen formában mindenki jövője beláthatónak tűnt – és ez biztonságérzettel töltötte el az átlagembert.

Persze szabadságjogok – egyáltalán jogok – csak nyomokban voltak, és aki ezeket túlságosan igényelte, az rosszul járt. Útlevél csak háromévente volt kapható, a sajtó, a rádió és a televízió politikai műsorait cenzúra figyelte, és ahol nem, ott működött az öncenzúra. Mindez persze az emberek túlnyomó többségét nem annyira érdekelte, inkább a saját gyarapodásukkal voltak elfoglalva, és ezért megalkudtak sok mindennel. A gebines országban látványosan szaporodtak a hétvégi telkek, a nyaralók, az autók – még akkor is, ha egy autókiutalásra eleinte éveket kellett várni.

Számunkra az is a képhez tartozik, hogy fénykorát élte a magyar film, a magyar televíziózás és a magyar színházi élet is.

Végül is ez az egész nem volt idegen a magyar tradícióktól. Itt mindig az a politika volt sikeres, amelyik nem konfrontált a külső hatalmakkal, hanem különböző trükkökkel csikart ki engedményeket. Mert ez évszázadok óta a „kiskapuk” országa. A főkapun a magyar politika ritkán akart betörni, akkor is ráfázott. A mi sikeres politikusaink mind a kiskapukon jutottak valahová – jobb és szerencsésebb korszakaikban. Kiskapun közlekedett Bethlen Gábor (a róla elnevezett utcában lakom); Bethlen szolgálta a török megszállókat, a szultán parancsára magyar vitézeket gyilkolt le Lippa és Jenő várában. De megteremtette Erdély aranykorát.

És kiskapuzott Deák Ferenc, Andrássy és a Tiszák is, akik megalkudtak a 48-at vérbe fojtó hatalommal. Így vált lehetségessé a XIX. század végi rohamos iparosítás, Budapest megszületése és a magyar polgári kultúra kivirágzása. De még Horthy is próbálkozott. Csak sokkal tehetségtelenebbül. Lefeküdt Hitlernek, de közben kacsingatott az angolokra. A nagykapun át kiengedett a Don-kanyarba kétszázezer magyar katonát elpusztulni, és a vidéki magyar zsidóságot is elengedte Auschwitzba, de a kiskapun át legalább a budapestieket mentette, ahogy tudta. És a végén megpróbált kiugrani, csak azt is amatőr módon.

És kiskapus volt Kádár János is. Engedelmeskedett a szovjeteknek, de közben folyton kicselezte őket. Így létezhetett az a bizonyos gebines szocializmus.

Azután az a rendszer is megbukott, akárcsak az előzőek, és jött a reményeink szerint első – és ha nem is business, de legalább turista – osztályú kapitalizmus. Ám napjainkra kiderült, hogy nekünk bizony csak a fapados jut.

A fapados a légi közlekedésben meg mindenben lehetőség volt azok számára, akik olcsóbban akartak utazni, élni, és beérték kevesebb kényelemmel. De ma már ez nem lehetőség, hanem kötelező, hiszen amióta nincs magyar légitársaság, azóta egy csomó helyre csak ezekkel a rémes spóroldákkal lehet eljutni. És már nem is olcsóbbak, csak egyre kényelmetlenebbek. Állítólag már tervezik az állóhelyeket is a gépekre. Meg a nagyobb biztonság kedvéért a másodpilótát is meg fogják spórolni. Egy pilóta elég! És ha rosszul lesz a levegőben? Ne legyen rosszul!

Ez a rendszer – néhány kellemesebb év után – ma már az élet sok területén csak így működik. Az igényesebb áruházak bezárnak, csak a vacakok életképesek, mert erre van vásárlóerő a versenyképesség érdekében a béka segge alatt tartott fizetésekkel.

Szaporodnak a művészet nevében a koncertszerű operaelőadások – persze azért, mert a díszlet és a jelmez pénzbe kerül. Az a jó színház, ahol legfeljebb hárman vannak a színpadon. A televíziók förtelmes igénytelenségéről már ne is beszéljünk.

Igen, bizony ebben a kapitalista világban mi a fapadosra szorultunk.

De sajnos a nagyvilág ellen a nyílt lázadozás, a szabadságharc oktondi dolog, mert nagyon kicsik és gyengék vagyunk. De talán megint lesznek, akik megtalálják a kiskapukat. Reméljünk!

Tanár Úr!

Ne haragudj, de nem értünk egyet. A Te képed arról a szocializmusról túl rózsaszín, erről a kapitalizmusról meg túl fekete. Mert azok az emberek, akik meghúzódva vagy hazudozva, de kényelmesen éltek az úgynevezett szocializmusban, azok azért mégiscsak elveszítették az arcukat. És lehet, hogy a rendszer puha volt mindenkivel, akivel reklámozhatta magát: értelmiségiekkel, művészekkel, de ha valaki március 15-én ifjú fejjel úgy tüntetett, hogy nem volt senkije se az Írószövetségben, se a pártban, és még nyugati újságírókat se ismert, hát azt nemcsak felpofozták, de adott esetben az egész pályáját tönkretették. És akkor is volt szegénység és nyomor, csak nem annyira szem előtt. Persze tudom, Ceauşescu vagy Honecker uralmához képest ez maga volt a mennyország. Na de hogyan gondolkodott erről az, aki úgy nézte a rendszert, hogy ahhoz „képest” mit lát a televízióban a Nyugatról, és mit hall azoktól, akik külföldön jártak? Azokról nem is beszélve, akiknek egy elveszett úri paradicsomra emlékezett a családjuk. Vagy akit behívtak katonának, és része volt a felfokozott bornírtságban, az mit gondolhatott a „munkás-paraszt” hatalomról? A cigányt akkor is megverte a rendőr. És, mint tudjuk, volt besúgás, beszervezés, feljelentés, és végül, de nem utolsósorban működött a „népi” kontraszelekció. Hogy micsoda bumburnyákok kerülhettek vezető helyekre, az hihetetlen – még akkor is, ha jól tudom, hogy ma is gyakran lehet röhögni a vezetőkön.

Te nálam sokkal jobban ismerted a gebines szocializmusnak azt az arcát is. Ezt onnan tudom, mert a főiskolán ezekről sokat beszéltél nekünk, csak mindezt ma már nem emlegeted. Persze meg tudom érteni, mert akik ma azt az „átkost” a leghangosabban szidják, azok éppen a haszonélvezői voltak, vagy kövületek a magyar ugarról, vagy hajdani besúgók, no meg olyanok, akik akkor sikertelenek voltak. És ez a fapados kapitalizmus se olyan rémes. Ha valaki kocsit akar vásárolni, nem kell sorba állnia, hanem könyörögnek, hogy vegyen már egyet. Gyerekkorom élménye, hogy apámmal két év kuncsorgás után elmentünk Csepelre átvenni a kiutalt kocsit. Még ahhoz is protekció kellett, hogy három év helyett csak két év legyen a várakozás. És ott állt egy kövér, kopasz ürge, törölgette a homlokát, és könyörgött az eladónak, akitől átvette a Wartburgját: – Uram! Nekem mogyorószínt ígértek, és nem ezt a szörnyű lilát! – Kérem, nincs már mogyorószín! – mondta az eladó a hatalom teljes fölényével. – De uram, én erre a színre mindent feltettem! – lihegett a szerencsétlen. Érted, Tanár Úr? Mindent feltett arra, hogy mogyorószín legyen az a nyomorult kocsi, amit ma már a szemétdombról se vinnénk el. Meg a telefon. Emlékszem, hogy egy nagynéném beajánlott valami ismerősének, akivel még együtt voltak ifjúsági táborban. Nagy kegyesen fogadott minket, mert apám magával vitt, hátha a gyerek jelenléte használ. Hosszas könyörgés után, fennkölt mosollyal megígérte, hogy másfél év múlva bevezetik hozzánk a telefont.

Persze tudom, hogy Neked, Tanár Úr, meg más neves művészeknek ez nem volt probléma. De hát a lakosság jó része nem úgy élt.

És micsoda társadalom az, amelyben az volt a szenzáció, hogy karácsonykor lehetett narancsot és banánt kapni? És amiket az iskolában tanultunk, annak, bár hetven-nyolcvan százaléka valóban érvényes volt, de húsz-harminc százaléka vulgármarxista hülyeség, amit bizony be kellett magolni.

Szóval én utálom azokat, akik mindent azzal kezdenek, hogy az a régi rohadt Kádár-rendszer – de azért túldicsérni se kéne.

Egyébként hadd jegyezzem meg, hogy ez az egész mai lázas vita, hogy a Kádár-rendszer meg a Horthy-rendszer, az a tizenhat éves fiamat vajmi kevéssé érdekli. Őt az foglalkoztatja, hogy mi lesz vele, ha majd egyetemre megy, milyen nyelveket tanuljon, meg hogy külföldön boldogulhasson, és gondolom, ha ezt a mi levelezésünket olvassa, akkor csöndesen ásítozik.

Jánoskám!

Teljesen igazad van. Csak attól függ, hogy honnan nézzük. Természetesen ez a mai világ neked meg nekem sokkal különb. Mert mi szeretünk és tudunk utazni, mert mi jártatjuk a szánkat, mert nekünk fontos a szabadság, a kocsi, a telefon, és tudatosan táplálkozunk, tehát a déligyümölcs is.

De vajon jobb-e annak, aki ötvenéves korában döbbent rá, hogy a tudása, a szakmája teljesen felesleges? Jobb-e annak, aki munkanélküli lett, vagy egyenesen éhezik? Jobb-e annak a hajdani televíziós kollégámnak, aki valaha értékes munkatárs volt, de beleesett a létszámleépítésbe, és most, hatvan felett jegyszedő egy moziban? Persze nem egy plázában, mert oda csak fiatalok kellenek. Jobb-e annak, aki tsz-tagként boldogult a háztájiból, ma pedig egy nyomorparcellán várja az állami segélyt?

Számon tartjuk a nácizmus és a sztálinizmus bűntetteit, még az áldozatok számát is tudjuk, de tudjuk-e, hogy hányan haltak meg infarktusban, hányan kerültek depresszióba, hánynak ment tönkre a családja a rendszerváltás következtében?

Annak idején a Híradóban néztük a gdański hajógyár bátor lázadóit. És akkor valaki megkérdezte a tévé előtt: – Megmondja valaki ezeknek a derék embereknek, hogy ha győznek, és kapitalizmus lesz Lengyelországban, akkor a gdański hajógyár egy elmaradott ócskavas lesz, és őket egy rendes kapitalizmusban bizony kirúgják az utcára?

1956 után hazalátogatott egy amerikai barátunk, és azt kérdezte a Nemzeti Színház főügyelőjétől: – Na és hát végül is milyen itt az előadás? – A válasz nagyon tanulságos: – Az attól függ, hogy hol ül az ember. Ahol én ülök, onnan jó.

Nos, ahol mi ülünk, Te is meg én is, minden bajjal, gonddal, undorodással együtt, ez a mai előadás sokkal jobb. Mondom: onnan, ahol mi ülünk. De milyen az előadás annak a ma már több mint kétmillió embernek, aki a szegénységi küszöb alatt él? És milyen az előadás azoknak, akiket nem a sajtószabadság, a demokrácia, az utazás lehetősége és az árukínálat, hanem a családjuk puszta megélhetése érdekel?