Ezer éve a Nyugat nyomában, de soha nem értük utol Európa legfejlettebb régióit
– Alaposan elkalandozott szakterületétől, a 20. századtól. Nem orroltak meg önre történészkollégái?
– Nincs miért neheztelniük. Senkinek a kezéből nem ütöttem ki a tollat. Inkább csodálkozást, értetlenkedést tapasztalok. A barátaim nyíltan meg is kérdeznek a munka születésének okairól, a többiek pedig magukban vagy egymás között morfondíroznak.
– Miért merészkedett mások felségterületére? Minden korszakhoz ért?
– Nem hiszem, hogy a magyar vagy akár az európai történelem felségterületekre lenne osztható. A pálya mindenki számára szabad. Természetesen nem értek egyformán minden korszakhoz, mint ahogy a korábbi és ezutáni összegzések, régió- és országtörténetek szerzői sem értettek, illetve értenek. Az ilyen típusú munkák elkerülhetetlenül az egyes korszakok és témák szakkutatóinak monográfiáin és tanulmányain alapulnak. A feladat ez esetben nem új kutatási eredmények bemutatása, hanem a meglévők szelektálása és szintetizálása. A megcélzott olvasók természetesen nem a szaktörténészek.
– Hanem kik?
– Diákok, tanárok, értelmiségiek – mindenki, aki érdeklődik a magyar történelem iránt. Jó értelemben vett tudományos-ismeretterjesztő jellegű könyvet szerettem volna írni, ehhez igazodik a tematikája és a nyelvezete is. Nem tagadom viszont, hogy egy picit magamnak is írtam, puszta kedvtelésből. Olyan korszakokban is el kellett valamennyire mélyednem, amelyekkel utoljára egyetemista koromban találkoztam, akkor is stresszhelyzetben, a vizsgákra készülve. Az utóbbi években viszont megtehettem, hogy higgadtan és nyugodt körülmények között olvassam végig történészkollégáim kiváló tanulmányait, amelyekből sok esetben egy általam eddig alig ismert világ tárult föl. Szóval a kíváncsiság motivált leginkább. De volt egy másik, kevésbé személyes okom is. Azt gondolom, nem mindegy, mit olvasnak a magyar emberek a magyar történelemről. Márpedig az elmúlt időszakban olyan kiadványok is nagy számban eljutottak a közönséghez, amelyek nem feltétlenül törekedtek a higgadtságra, a józanságra és a tényszerűségre. Remélem, hogy a Magyarország története megfelel ezeknek az általam fontosnak tartott kritériumoknak.
– Azért annyi ideje aligha volt, hogy ezer év történetének teljes szakirodalmát áttanulmányozza.
– Erre nem is volt szükség. Néhány évvel ezelőtt európai kontextusba ágyazva áttekintettem a magyar történetírás történetét (Clio bűvöletében, 2011). Ennek során elég pontos képem alakult ki arról, hogy egy-egy korszaknak kik a legavatottabb szakértői. Tudtam, hogy kinek a művét kell feltétlenül levennem a polcról, és kiét nem. Másrészt ugyancsak néhány évvel ezelőtt a magyar történelem több vitatott eseményének, illetve személyiségének – a magyarok eredetétől Dózsán és Mohácson át egészen Horthy Miklósig – a historiográfiájában is elmélyedtem (A múlt arcai, 2015). És mindeközben szerkesztettem két Magyarország történetét. A szerkesztői munka során tudatosultak bennem azok a dilemmák, amelyek az egyes korszakok specialistáit foglalkoztatják. Szóval a nehézséget nem annyira a könyv megírásához szükséges tudásanyag megszerzése okozta, mint inkább a szelekció: mi kerüljön bele a kötetbe, és mit hagyjak ki? Arra törekedtem, hogy miközben a munka gerincét a politika- és államtörténet adja, minden korszakban kiemelt helyet kapjon az életmód és a kultúra. Ez utóbbiakat találtam a legérdekesebbeknek, hiszen a politikai eseményekre még jól emlékeztem a tanulmányaimból, de az számomra is sok újdonsággal szolgált, hogy eleink egy adott korban mit ettek, hogyan öltözködtek, miként utaztak.
– Mit gondol, van a magyar nép történelmének vezérfonala? Van benne sorsszerűség?
– A sorsszerűségben nem hiszek. A két világháború között nagyon divatos volt az úgynevezett nemzetkarakterológia és az erre épített történelemszemlélet. Én azonban tartózkodom az olyan esszenciális jellegű és időtlenített megállapításoktól, melyek szerint példának okáért a magyar civakodó, ugyanakkor szabadságszerető nemzet. Vezérfonala viszont akár több is lehet egy nép történelmének, egyes korszakokban hol ez, hol amaz válik fontossá. A romantikus nemzetfelfogás szerint például a magyar nép történelmének vezérfonala a szabadságvágy, ami függetlenségi harcaink négyszáz éves történetében öltött testet. A marxista felfogás szerint a kommunizmus irányába haladó folyamatos gazdasági-társadalmi fejlődésre fűzhető fel a történelmünk, melynek motorja az osztályharc.
– Önhöz melyik felfogás áll közelebb?
– Egy harmadik. Ha van vezérfonala a magyar történelemnek, azt én abban látom, hogy a kereszténység felvétele óta mindig a környező világ, elsősorban Nyugat-Európa modernizációs törekvéseit igyekeztünk követni. Tekintetünket mindig Nyugatra vetettük, legnagyobb forradalmáraink és konszolidátoraink az ezer év alatt mindig európai, és sohasem ázsiai mintákat próbáltak követni. Károlyi Mihályt ugyanúgy ez vezérelte, mint Bethlen Istvánt. És évszázadokkal korábban Bethlen Gábor sem Konstantinápolyba küldte az erdélyi fiatalokat tanulni, hanem a nyugat-európai egyetemekre. A Szent István óta folyamatosan érvényesülő mintakövetés ellenére sohasem sikerült teljesen felzárkózni Európa élenjáró régióihoz.
Országhistóriák
A viszonylag tömör – néhány száz oldalas – országtörténetek megírása mindig izgatta legkiemelkedőbb történészeink fantáziáját. Közülük többen nem is tudtak ellenállni a kihívásnak. A legfontosabb Magyarország-történeteket a következő historikusok írták: Szekfű Gyula (1917., 263 oldal), Eckhart Ferenc (1935., 331 oldal), Baráth Tibor (1941., 235 oldal), Balla Antal (1942., 355 oldal), Kosáry Domokos (1943., 408 oldal), Ignotus Pál (1972., 333 oldal), Lázár István (1989., 201 oldal), Holger Fischer (1990., 301 oldal), Bogyay Tamás (1993., 168 oldal), Molnár Miklós (1996., 469 oldal), Kontler László (1999., 537 oldal), Nemeskürty István (2001., 496 oldal) és Bryan Cartledge (2016., 587 oldal).
– De a lemaradásunk nem volt mindig ugyanakkora.
– Valóban, akadtak periódusok, amikor az adottságainkhoz képest az optimumot hoztuk ki magunkból. Ilyen volt Mátyás király időszaka, Bethlen Gábor fejedelemsége, Mária Terézia uralkodása vagy a dualizmus kora. És persze voltak olyan időszakok, amikor önhibánkból vagy önhibánkon kívül eső okokból távolodtunk a centrum országaitól, vagy helyben topogtunk. Sajnos a 20. század egésze ilyen: sem a Horthy-korszakban, sem az államszocializmus idején, sem a rendszerváltás óta eltelt lassan harminc évben nem javult érdemben a pozíciónk Európa és a világ fejlett centrumaihoz képest. Legfeljebb a szinten tartás sikerült, de az is csak a Horthy-korszakban, a szovjet megszállás alatt még az sem. Az bizton állítható, hogy a középkori magyar királyság az Anjouk és a Hunyadiak korában méreteiben és gazdasági teljesítményét tekintve egyaránt Európa egyik tekintélyes és megbecsült állama volt. A török hódoltság és a 150 éves megosztottság viszont jelentősen visszavetett bennünket. Hátrányos volt számunkra az is, hogy a 15–16. századi földrajzi felfedezések előnyeit helyzetünknél fogva nem tudtuk kihasználni. Sőt a középkorban fejlett nemesfémbányászatunkra kifejezetten hátrányosan hatott az olcsó tengerentúli arany és ezüst.
– De mikor voltunk legközelebb Európához?
– Valószínűleg a 15. században, Mátyás király korában. Azért mondom, hogy valószínűleg, mert a 19. század második feléig nemigen rendelkeztünk átfogó, megbízható és összehasonlítható adatsorokkal. Csupán támpontjaink vannak. Ilyenek például középkori templomaink szerényebb méretei, egyetemalapításaink sikertelensége, városaink alacsony népességszáma, a könyvnyomtatás késői elterjedése vagy lemaradásunk az iparosodás terén. Gondolja meg, hogy 1841-ben Magyarországon mindössze tizenegy gőzgép működött összesen 120-130 lóerő teljesítménnyel, miközben Angliában csak a textiliparban több mint háromezer gép 71 ezer lóerő összteljesítménnyel. Ezek azonban mind csak részadatok, amelyek önmagukban akár megtévesztők is lehetnek.
– Az egy főre eső GDP sem elég pontos összehasonlító adat?
– Ez is csak részben alkalmas a fejlettség szintjének és különösen az életminőségnek a meghatározására. Számításba kell venni az egészségügyi viszonyokat, a társadalom műveltségi szintjét és nem utolsósorban a megtermelt nemzeti jövedelem elosztásának a rendszerét. Ebből a szempontból például ég és föld a különbség a Horthy-rezsim, a Kádár-korszak és napjaink között. A második világháború előtt óriásiak voltak a jövedelmi eltérések. A felső tíz-húszezer úgy élt, mint a brit vagy a francia elit. Egy-kétmillió ember viszont a szó szoros értelmében nyomorgott. Az államszocializmus korában jelentősen mérséklődtek az egyenlőtlenségek, amelyek viszont a rendszerváltás óta ismét felerősödtek. A jelenlegi magyar elit ugyanúgy magánorvoshoz, magánkórházba jár és külföldön taníttatja a gyerekeit, mint annak idején Horthy Miklós vagy Bethlen István. A többség számára pedig maradnak az országszerte lerobbant állami kórházak és rendelőintézetek, illetve a napi gondokkal küzdő állami alapiskolák.
– Ezerévnyi mintakövetés után még mindig messze vagyunk Európától. Ledolgozható egyáltalán a hátrányunk?
– Attól tartok, hogy belátható időn belül nem. Ezt igazolja ezer év történelme.
– Pedig Orbán Viktor nemrég ígérte meg, hogy 2030-ra utolérjük Ausztria fejlettségi szintjét.
– Ha ez így lesz, akkor Orbán Viktornak helyet kell szorítani a millenáris emlékmű nagy magyar államférfiakat megjelenítő szoboralakjai között. Én azonban kizártnak, de legalábbis valószínűtlennek tartom ezt. Már az is óriási eredmény lenne, ha érdemben közeledni tudnánk Európa fejlettebb régióihoz.
– De nem szabhatunk új irányt.
– Nem is kell. Csak a célokat kell körültekintően megfogalmazni. Úgy kell kijelölni a mintakövetési pálya főbb pontjait, hogy azok hatékonyabban segítsék felzárkózási törekvéseinket. Ennek a kulcseleme egészen biztosan az oktatás. Onnan nem kivenni kell a pénzt, hanem beletenni. Ez szintén ezer év tanulsága. Mária Terézia és Bethlen Gábor jelentős iskolaépítők voltak. De még a korábban gyakran átkozott, ma pedig olykor már példaként emlegetett Horthy-korszakban is felépítettek három egyetemet, mintegy ötven középiskolát, 150 polgári iskolát és csaknem 1500 népiskolát. Eötvös József és Klebelsberg Kunó tudták, hogy az analfabetizmust fel kell számolni. Hosszú időbe telt, de sikerült nekik. A mai kor analfabetizmusát az idegennyelv-ismeretnek és a digitális tudásnak a hiánya jelenti. Ahhoz, hogy ezt felszámoljuk, nemcsak több forrás kell, hanem a magyar oktatási rendszert is radikálisan át kell alakítani.
– Visszatérve a könyvre: akadt olyan történelmi személyiség, akinek a teljesítményére rácsodálkozott?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a munka során még nyilvánvalóbbá váltak számomra egyes államvezetők érdemei. Közéjük tartozik a már említett Bethlen Gábor, aki a műveltség magasabb szintre emelése érdekében iskolákat alapított, nyomdát és könyvtárat hozott létre, a tehetséges fiatalok kül- és belföldi tanulmányait ösztöndíjakkal segítette. Erdélyből 1613 és 1629 közötti fejedelemsége idején lett „Tündérkert”. Százötven évvel később Mária Terézia szabályozta a jobbágyok terheit, közép- és felsőfokú iskolák egész sorát – például a világ egyik első katonai akadémiáját, a selmecbányai bányászati akadémiát, az első tanítóképzőket, a nagyszombati egyetem orvosi karát – alapította, elrendelte, hogy minden megye alkalmazzon legalább egy képzett orvost és minden járás egy bábaasszonyt, valamint véget vetett a boszorkánypereknek. „Nem akarok mást, mint a közjót, melyet nem szabad, hogy magánérdek zavarjon” – hirdette.
– Állást foglal a könyv a különböző történelmi vitákban?
– Mindenhol jeleztem, ha egy történelmi eseményt szakmai vita övez. Nincs egységes álláspont például a magyarok eredetéről és vándorlási útvonaláról, a magyar királyság létrejöttének körülményeiről, II. András reformjairól, a rendi szabadságküzdelmekről, a Habsburg–magyar viszonyról, Kossuthról, Deákról, nem is beszélve a 20. század számos figurájáról. Minden ilyen esetben világossá tettem, hogy melyik álláspontot osztom, és ha nem tudtam eldönteni, akkor mindkét véleményt közöltem. Mindazonáltal kerültem a polémiákban való elmerülést és újabb viták generálását. Ez nem az a műfaj. Az esetek többségében a biztos, illetve a ma annak tekintett ismeretek közlésére szorítkoztam.
– Végigelemzett ezer évet. Most visszatér a saját korszakába?
– Már vissza is tértem. Az utolsó simításokat végzem következő könyvemen, amelynek a munkacíme: Erdély elvesztése 1918–1947.
