Ez nem válságkezelő csomag – Csillag István: Dupla borítékot azoknak, akik az életüket kockáztatják!
Vajon Parragh súlyos mondatai az egész programot minősítik, vagy inkább csak őt magát?
Azt gondolom, mind a kettőt. Parragh László valójában nem képviseli a vállalkozókat, még kevésbé a náluk dolgozó munkavállalókat. Ő olyan ember, akit önmenedzsernek nevezhetünk. De a mondatai jellemzik az egész programot is, amely annak ellenére sem jelent mentőövet a rászorulók többségének, hogy a gazdasági lassulás és a későbbi erőteljes visszaesés kockázata nem érhette váratlanul a kormányt. Januártól már sejthető volt, hogy a járvány minket is telibe találhat, így előre ki lehetett volna dolgozni olyan intézkedéscsomagokat, amelyeket a helyzet súlyosbodásához mérten alkalmazni lehet. Az a tehetetlen rácsodálkozás, amelyet Parragh kijelentései tükröznek, jól minősíti a csomag minőségét is.
Közgazdászok között általános a vélekedés, hogy túl kevés és túl későn jött, ami ebben a programban van. És tényleg: a környező országok sokkal hamarabb, sokkal konkrétabb elhatározásokkal álltak elő.
Két irányt különböztethetünk meg az egyes országok gazdaságvédelmi programjaiban. Az egyik, hogy a jegybank milyen – lehetőleg olcsó – hosszú lejáratú hitelekkel próbálja meg életben tartani a vállalkozásokat. Amit a Magyar Nemzeti Bank némi késlekedés után bejelentett, többé-kevésbé megfelel a monetáris politika nemzetközi összehasonlításban is fontos kritériumainak. A még március végén meghirdetett hitelmoratórium viszont valójában teljesen szükségtelen volt. Nem véletlen, hogy sokan úgy döntöttek: inkább folytatják a fizetést, és nem halasztják az adósság növekvő terhét a még bizonytalanabb jövőre. Ezt a moratóriumot csak azért címkézték fel a szegény kisadósok megsegítésének ürügyével, hogy később a kormányközeli Mészárosok óriáscégeinek fizetési nehézségeit ne kelljen külön nyilvánosságra hozni. Ezeket akarják elrejteni úgy, hogy a Nemzeti Bank a valamikori szovjet regényből ismert Timur és csapatához hasonló kisúttörő akcióval átkíséri a gyalogosátjárón az összes adóst. Persze anélkül, hogy azok kérték volna. Ami azonban a Pénzügyminisztérium által összeállított intézkedési terveket illeti, azok még mindig nem a helyzetnek megfelelők, és a méretük is elégtelen.
A munkáltatók által legjobban várt bértámogatási rendszer részletei is ismeretlenek, ráadásul ezeket csak májustól lehet majd igényelni.
Igen, de én inkább egy olyan prioritási rendből indulnék ki, amelyben vannak, akik megelőzik a magáncégek munkavállalóit. Elsőként azok, akik veszélyes munkahelyeken, értünk dolgoznak. Az orvosok, az ápolók, a szociális gondozók, a hajléktalanellátásban dolgozók, vagy akik a közösségi közlekedést működtetik. Sőt közéjük tartoznak a gyógyszerészek és a bolti eladók is. Ezeknek a csoportoknak, az általuk vállalt roppant kockázatok fejében, az egész világon dupla fizetést szokás adni. Nem állandó béremelésről beszélek – nem mintha sokuk esetében ez nem lenne indokolt –, hanem csak arról, amit átmeneti veszélyességi pótléknak nevezhetünk. Azokra a hónapokra, amikor ők megfeszített munkával, a veszélyeket vállalva dolgoznak azért, hogy mindnyájan életben maradjunk, nem egy borítékot érdemelnek, hanem minimum kettőt. Talán a miniszterelnök műveltségét sem becsülöm túl, ha emlékeztetem, hogy az Egri csillagok című klasszikus regényben ostrom idején, amikor az életüket kockáztatták, a vitézeknek ostrompénz, azaz dupla zsold járt.
Csillag IstvánAz egészségügyben legalább beígértek ötszázezer forintot.
Még az sem érkezett meg. Ez a pénz egyelőre olyan, mint az Egri csillagokban Ferdinánd felmentő serege. A második helyen azt kellene egy árnyékkormánynak képviselnie – ha az ellenzék nem csak az árnyéka lenne önmagának –, hogy az országban rengeteg ember nélkülözik, például mert kisnyugdíjas, mert beteg vagy hajléktalan. Róluk az önkormányzatok tudnak, és próbálnak gondoskodni. Egy ilyen gazdaságvédelmi programnak makrogazdasági megfogalmazásban az a lényege, hogy a jövedelemhiányt pótolja, s általa keresletet próbálnak teremteni.
A világ sok országában most egyszerűen pénzt osztanak az embereknek, egyre több helyen gondolkodnak az alapjövedelem bevezetéséről.
Én még csak nem is erről beszélek. Annak viszont gazdasági haszna is lenne, ha az önkormányzatok mindenkinek, aki erre rászorul, naponta legalább egy tál ételt oszthatnának. Például azoknak az elesett kisnyugdíjasoknak, akik most ki se dughatják az orrukat otthonról. Vagy azoknak a hajléktalanoknak, akiknek az a szerencséjük, hogy már nincs hideg, a telepi romáknak, meg azoknak a gyerekeknek, akiknek az ellátása Borsodban ma is nagy nehézségbe ütközik. Ha a kormány elég pénzt adna az önkormányzatoknak arra, hogy ezeknek az embereknek ebédet rendeljenek, akkor meg tudnák menteni az egyébként bezárásra ítélt vendéglőket. A szükséges összeg nagyságrendje – négy-ötszázezer emberrel számolva, három hónapon át – sem haladná meg a húsz milliárdot. Még akkor sem, ha kiterjesztik azoknak a számát, akik tízezres nagyságrendű segélyért folyamodhatnak.
Sok olyan ember is lecsúszik a nélkülözők közé, akinek korábban volt munkája, de most elveszítette. Rajtuk a munkanélküli-segély kiterjesztése, valamint a családi pótlék akár átmeneti és szelektív növelése segíthetne.
Tény, hogy azoknak, akik elveszítik az állásukat, mert a munkahelyük fenntarthatatlanná vált, nem három hónapra, hanem a válság elhúzódásától függően legalább további 90 napra meg kellene kapniuk az álláskeresési járadékot. A nyilvánosságra hozott program azonban lényegében kizárólag azokról a vállalatokról gondoskodik, amelyek amúgy is képesek lennének megtartani a munkavállalóikat. Pont az ő esetükben próbálják német mintára bevezetni a csökkentett munkaidőben foglalkoztatottak béréhez való hozzájárulást. Ehhez a támogatáshoz az kell, hogy a vállalatnak legalább annyi anyagi ereje legyen, hogy félgőzzel folytassa a munkát. A magyar gazdaság jelenlegi helyzetét és a magyar munkavállalók nehézségeit számba véve azonban egyértelmű, hogy a legnagyobb szükség másutt lenne az állami szerepvállalásra. Lényegében forgótőke nélküli vállalkozások tömegét látjuk, amelyeknek nincs tartalékuk – ahogyan magyar háztartások százezreinek sincs –, hogy bevételek nélkül akár csak egy-két hónapot kihúzzanak. A háztartások esetében az önkormányzatok tudnak vagy tudnának segítséget adni, ahogyan a hajléktalanok, a szegények, az elaggottak életben maradását is ők tudják biztosítani. Közben munkát is adhatnának olyan szolgáltatóknak, akiket ez segíthetne át a holtponton.
A programból tehát hiányolja azoknak a vállalkozásoknak a támogatását, amelyek a csökkentett bért sem képesek kifizetni a munkavállalóiknak.
Így van. Ha az általam említett tételeket összeadnánk, még mindig a GDP két százaléka alatt maradnánk. A kiadásokhoz pedig jelentős hozzájárulás lehet az unió által most vissza nem követelt pénz, az a nagyjából háromszázmilliárd forint, amit be kellene fizetnünk egyes elszámolások késlekedése miatt. A szükséges összeg másik részét a teljesen értelmetlen költségvetési kiadások átcsoportosításával elő lehetne teremteni, és nagyjából egyszázaléknyi többlethiányt eredményező költségvetési kiadást kellene még vállalni. Olyan pokoli helyzet állt elő, amikor a „pénzt vagy életet?!” kérdésre kell felelnünk. Most életet kell mentenünk, aminek része az is, hogy a kormánynak kötelessége világos, átfogó, és elsősorban az elesettekre koncentráló programmal előállnia, ahelyett, hogy megint a saját oligarcháinak juttatna újabb megrendeléseket, újabb kedvezményeket.
Valóban feltűnő, hogy a tengerentúli szupergazdagok egymással versengve szponzorálnak segélyprogramokat, de valahogy nem hallunk a hazai milliárdosok adományairól.
Én is nehezményezem, hogy akik a Civil Összefogás Fórumának transzparenseit vitték, mennyire hátul vannak az adakozók között, és hiányoznak a legnagyobb adófizetőkből összeállított civillista éllovasai, az elmúlt évek közbeszerzéseinek bajnokai. Hazánkban ezerszám teremnek a fordított Széchenyik, akik nem egyévi jövedelmüket ajánlják fel a köz javára, hanem akik évekig akarnak megélni a köz javaiból. Amit viszont meghirdettek, az nem válságkezelő csomag. Valójában egy előrehozott választási program, amely szavazatokra pályázva népes választói csoportokat vesz célba. Ezért szólítja meg a nyugdíjasokat is a 13. havi nyugdíj üres ígéretével. Ugyanígy fordul a munkavállalókhoz is, hogy támogatja azokat, akik csökkentett munkaidőben dolgoznak majd később. Nem a teljes fizetésük lesz a támogatás alapja, hanem csak a ledolgozott idő. Amit a kormány meghirdetett, olyasmi, mintha valakinek, aki a víz alatt van, és éppen elfogyott a levegője, nem szalmaszálat kínálna, amelyen keresztül levegőt vehet, hanem azt mondja neki: még tarts ki pár percig, és majd azután segítek neked. A kormány most azonnal semmit sem ad. És azt az időt, amikor adni kezd, valószínűleg sokan nem tudják kivárni, ellehetetlenülnek, pedig most még meg lehetne őket menteni.
Természetesen nem tudjuk, meddig tart a járvány, mégis felvetődik a kérdés: ha a válság kezelése ennyire kikerüli azokat, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a segítségre, annak vajon milyen politikai következményei lesznek?
Tény, hogy fogalmunk sincs arról, mikor és milyen körülmények között ér véget a társadalom dermedtsége és megfélemlítettsége. Könnyen előfordulhat, hogy ez csak akkor jön el, amikor az emberiségnek rendelkezésére áll majd a vakcina, a teljes védettséget nyújtó oltás. Ha ez csak 2021 végén vagy 2022 elején ér el Magyarországra, akkor addig lehet riogatni az embereket a járványveszéllyel. Tehát a rendkívüli felhatalmazással járó jogi helyzet addig nem is érhet még véget. Így sokkal rövidebbé válik az időszak, amelyre jól hangzó ígéreteket kell megfogalmazni egy újabb kétharmados, vagy – urambocsá! – háromnegyedes választási győzelem megalapozásához.
