Európa megmentése

A keresztény-zsidó párbeszéd szerepéről a felek eltérően vélekedtek, de a modern jóléti társadalomról mindketten lesújtó véleménnyel voltak. A beszélgetést a Pázmány Péter Teremből kiszoruló közönség kivetítőn követte.

– Nem ez az első alkalom, hogy közügyekről zsidó-keresztény összefüggésben beszélgetünk – kezdte a bíboros. – A közhittel ellentétben nem vallások párbeszédéről, hanem nagyon is emberi alapkérdésekről van szó.

– „Elveszett a hit, kifogyott a szájukból” – citálta a vezető rabbi a prófétai igét. A Tóra értelmezők szerint ezt a szentenciát meg lehet fordítani. Mert elfogyhat belőlünk a hit, ha nem beszélünk róla. A némaság visszahat a szellemre is. A beszélgetés ugyanis nem csak arról szól, akiről beszélünk. Rólunk is. Ha katolikus és zsidó vezetők beszélgetnek, ennek mindig van szimbolikus üzenete. Néha fontosabb, mint a beszélgetés tárgya.

A zsidó-keresztény párbeszédről szóló kegyeletteljes mondatokat kezdettől beárnyékolta a tudat, hogy lesznek keményebb napirendi pontok is. A migránsválság, Európa, és ezzel ki nem mondva a politika. Süveges Gergő moderátor ezeket a keményebb ügyeket a rendezvény második felére hagyta.

Érdekes közjáték volt, hogy a szervezők előbb bejelentették a beszélgetés sajtónyilvánosságát, majd pár órával később a felek kérésére ezt felfüggesztették. A hivatalos álláspont tehát az, amit az MTI kiad.

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöki tisztét betöltő bíboros azzal az állítással indított, hogy a zsidó-keresztény párbeszédet mindig is átszínezte a tudat, hogy a zsidóság és a kereszténység nem is külön vallás, annyira közös gyökerekről fakad. Egy szentszéki dekrétum így is emlegeti. Eszerint zsidóság és kereszténység – ahogy a bíboros tréfásan mondta – nem két vallás, hanem „másfél.” Annyira egy, hogy a második-harmadik századig hivatalosan el sem különült.

– A közös gyökerek miatt zsidó testvéreinkkel sosem beszélhetünk úgy, mint távoli vallások képviselőivel. A zsidósággal foglalkozni egy keresztény számára nem fakultatív program, hanem kötelesség.

A rabbi ezt azzal egészítette ki, hogy a kereszténység születése nem más, mint egy hasonló párbeszéd eredménye. Ez a párbeszéd a múlt század második felére szerencsére békésebb szakaszába érkezett. De nem mindig volt ez így. Köves jelentős különbségnek látja, hogy míg a kereszténység századokon át visszatérően reflektált a zsidóságra, a zsidó közösségre kevésbé hatott a kereszténység. Márpedig a párbeszéd feltételezne egyfajta szimmetriát.

Erdő Péter szerint, bár a különbségek történeti okokból is érthetőek, s végül valóban külön útra tértek, de a zsidóság és a kereszténység viszonyában mindvégig ott munkált „a találkozás reménysége.” Az is visszavonhatatlan tény, hogy az európai kulturális azonosságot a két vallás létezése évezredek óta meghatározza.

Máris Európánál jártunk.

– Sokan mondják és visszhangozzák – indított Süveges –, hogy „meg kell menteni Európát”. – Ehhez tisztáznunk kellene, mi az, amit látunk: változás vagy romlás. Válság, vagy felbomlás.

A vezető rabbi válasza meglepő volt. Valójában nem hiszi, hogy különleges lenne a jelenlegi helyzet. Ha úgy vesszük, minden pillanat „történelmi”. Hogy földrészünket meg kell menteni az idegen kultúráktól? A tétovaságtól? A kijelentéssel Köves óvatosan bánna. A huszadik században több mentési kísérlet is volt. Szinte mindegyik katasztrófába torkollt.

A migránsválság ugyanakkor görbe tükröt tart Európa elé. Hajlamosak vagyunk elfelejteni az elmúlt évtizedeket. Mert az igazság az, hogy Európa kitűnő helyzetben van. Látunk iszonyú dolgokat és olvasunk érdekes statisztikákat. Nem mondhatjuk, hogy rossz irányba haladunk. Hogy lefelé csúszunk. Hogy ne élnénk tovább, könnyebben, nagyobb biztonságban. Ami tragikus módon elveszett, azt úgy hívják, hogy motiváció. Ehhez képest valóban szokatlan kép, hogy megjelenik Magyarország határain több tízezer, végletekig elszánt ember, aki átverekedte magát tengereken és hegyeken. Vajon honnan vették az erőt? S amikor a jólét megkérdőjeleződik, amikor tömegesen láthatóvá válik az elesettek nyomora, hirtelen világossá válik, hogy nincs rendben minden.

A két egyházi vezető nagyjából egyet is ért abban, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörben kezdettől benne van a gondolat: a teremtés munkája nem tökéletes. A dolgokat ki kell javítani. Együtt kell működnünk az alkotóval.

Ezzel a két vezető kritika kimondva, kimondatlanul a jóléti társadalom bírálatába csúszik át.

A bíboros szerint a létezésnek magasabb értékekhez kell kötődnie. Talán rendben is lenne minden, ha az életet az „elvárt jólét” szemhatáráról néznénk.
– És akkor visszacsúszhatunk a görög hedonisták színvonalára, akik úgy tartották, hogy a zabot ropogtató ökör a legboldogabb. Ha nem látom át a világ értelmét, az emberi lét teljességét, marad a „kellemes közérzet”.

A rabbi szintén a fogyasztói szemléletet bírálja. A materiális javak fontosak lehetnek, de be kell látnunk, csupán eszközök. A kor szimbóluma az instant leves por. „Valami”, ami gyorsan oldódik. A szörnyű kényszer, hogy gyorsak, sikeresek és hatékonyak legyünk.

Süveges végül felteszi a kérdést: mi lenne a helyes megoldás migráns ügyben? A beengedés? A regisztráció? A letelepítés?

Természetesen a keresztényi szeretet, állítja Erdő Péter. A bíboros azonban ezt óvatos megkötésekkel értelmezi.
– Hogy ez konkrétan mit kíván, az adott helyzet dönti el.
Van olyan régió, ahova senki sem akarna menni. És vannak célországok. Magyarország nem ilyen ország.

A rabbi szerint a keresztényi, vagy zsidó megfogalmazásban a felebaráti szeretet kötelme nem kérdés. De ez hosszú távú program. Tavaly az EMIH számos módon segített, de tudják, ezzel a munka nincs letudva. Köves hangsúlyozza:
– Nem a mi feladatunk, hogy politikai programokat adjunk.

Erdő bíboros megjegyzi: az átlagos bevándorló nem vallási, nem hitbeli, még csak nem is politikai fűtöttségtől hajtva érkezik hozzánk. Élni és megélni akar.

Hogy mi lesz Európa sorsa? Erre nincs egyértelmű válasz. A hagyományos nemzetállami struktúra megszűnt. Oda nem lehet visszatérni. Az integráció is törékeny. Köves bízik a lokális közösségek erejében. Lehet, hogy övék a jövő?

A moderátor végül kéri a résztvevőket: idézzék fel azt a gondolatot, ami beszélgetőtársuk okfejtésében a legjobban megragadta őket.
– Ilyen kérdést papoknak és rabbiknak nem szabad föltenni. Csak magukra figyelnek – mosolyog a rabbi.

A bíborosban mégis megragadt valami. Ahogy mondja, a nagyfokú összhang. Az együttműködési készség. A felek a maguk terminológiája szerint hasonló dolgokat mondtak. Ezt meg kell ismételni. Mert van miről beszélni.