És mire lesz ez jó?

ACZÉL ENDRE írása

Mind török területről érkeztek. Az ankarai kormány most vállalta, hogy mindazokat, akik „szabálytalanul” keltek át az Égei-tengeren – azaz engedély, vízum nélkül értek partot a görög szigeteken –, visszafogadja. Azt nem vállalta, hogy az emberiesség és a jó erkölcs szabályainak megfelelően gondozza őket. Nem csoda. Menekültekből már így is több mint kétmillióan táboroznak a török–szír határ török oldalán, igaz, sokkal jobb körülmények között, mint az a legalább húszezer szíriai-iraki menekült, aki a lezárt görög–macedón határ görög oldalán rekedt. Ott ugyanis semmi emberi nincs.

A sok baj közül az egyik, hogy a „szabálytalanul” (illegálisan) érkezők ilyenfajta besorolása csak március 20-tól, vasárnaptól érvényes. Őket automatikusan visszatoloncolják Törökországba. Vagy mégsem? Angela Merkel szerint szó sincs tömeges deportálásról, mindenkinek az esetét egyedileg vizsgálják meg. Márminthogy valódi menekült-e, vagy gazdasági bevándorló. Utóbbiak nemkívánatosak. (Vajon hány ezer hivatalnok kell ennek a megállapításához?)

Meg nem mondom, miért kellett várni vasárnapig, s a föntebb említett egyezmény aláírása után még 48 büntetlen órát adni az embercsempészeknek (akik most albániai és líbiai egérutakat keresnek) és a menekülni vágyóknak. Senki sem tudja még, hogy a diplomáciának ez a lustasága mibe került.

De ez még hagyján. Mindenkinek a szemében a török–uniós „nyilatkozat” legproblematikusabb eleme az egy az egyért cserealku. Ami úgy értendő, hogy ahány migránst Törökország visszafogad, ugyanannyit az unió is beenged a törökországi táborokból, főként azok közül, akik már régóta élvezik a szomszédos ország „vendégszeretetét” és ellenőrizetten valódi (szír) menekültek. De van egy limit: 72 ezer fő. Az unió ennyi ember befogadására vállalkozott, elosztásuk önkéntes alapon történik. Kvótákról szó sincs – nem is értem, mi ellen kellett Orbánnak Brüsszelben harcolnia. Továbbá: szó sincs arról, hogy a befogadottaknak kényszerlakhelyet jelölnek ki, azaz oda költöznek, ahová mondják nekik. (Mellesleg: mindenki Németország felé venné az irányt, mert ott nemcsak fedél, ellátás, zsebpénz, hanem munka is van. Plusz egy kereszténydemokratából ultraliberálissá vedlett kancellár, aki – minden ellenkező hír dacára – nemigen enged a menekültpolitikájából. Különben is: próbáljon bárki versenyezni vele, aki egyedül tavaly egymillió migránst fogadott be.)

A visszafogadott migránsok törökországi költségeit az unió állja. Ha ez nincs, nincs alku. A törökök – eddigi költségeik fejében is – 2018-ig hatmilliárd euróra számíthatnak, ami nem kis pénz, de az uniónak már előbb is eszébe juthatott volna, hogy a görög pénzügyi válság enyhítésére elszórt százmilliárdok mellett a nem uniós – de az egész ügyben kulcsszerepet játszó, ráadásul mindenáron uniós tagország jelöltségre pályázó Törökországnak is – juttasson valamit. Tudniillik azért a zömmel szíriai menekültek javát nem Európa, hanem Törökország, Libanon és Jordánia fogadta be, s ezek összlétszáma eléri a négymilliót. Arról nem tudok, hogy Libanon és Jordánia segélyt kapott volna az uniótól, igaz, a migránsok az Európába (Görögországba) jutáshoz nem az ő államterületüket használják.

Nyugtázzuk egyébként, hogy a múlt pénteki török–uniós nyilatkozat – nyilván török nyomásra – a pénzen túl dicsérőleg számba vette, hogy a török állam megnyitotta munkaerőpiacát az „ideiglenes védelmet” élvező szíriaiak előtt, megkönnyítette a szírek és „más nemzetiségűek” vízumregulációját, megerősítette (bár elég nyomtalanul) parti őrségét és bekapcsolódott az uniós információcserébe, már ami a migránsok személyazonosságát illeti. Mindez hivatkozási alapul szolgált azokhoz az engedményekhez, amelyeket Erdo?an rendszere most kicsikart az unióból.

Ám az is nyugtázásra vár, hogy a szíriai menekültáradat egy polgárháború terméke, amelyben Törökországnak sajnálatos módon komoly része volt és van. Erdo?an elnök, amikor még arról álmodozott, hogy a térség ura lesz, „leírta” Bassár el-Aszad szíriai elnököt, és évek óta fegyverrel támogatja az elnök ellen elég sikertelenül harcoló milíciákat. Továbbá még szíriai területen is megállás nélkül bombázza ősellenségeit, a kurdokat, holott azok az egyetlen hatékony erőt képviselik (a szárazföldön legalábbis) az Iszlám Állam (ISIS) területhódító gengsztereivel szemben. Az ISIS elől menekülőket a törökök befogadják (bár nem szívesen, mert nem szunniták), de a terrorszervezet nemigen érdekli őket, annál inkább a kurdok, akik hovatovább kiépítették a saját államukat a török–szír, török–iraki határ mentén, és nem csinálnak titkot belőle, hogy Törökország kurdok lakta délkeleti szöglete is ide tartozna. (Ami ábránd, mert Törökország területi épségét a NATO garantálja.)

Sokan azt mondják, Putyin „tolja rá” a menekülteket Európára azzal, hogy Aszad ellenfeleit bombázza – az ISIS-t meg csak imitt-amott. Szokás hivatkozni Aleppóra, amely – az ország második legnagyobb városa – az orosz bombáknak köszönhetően most már teljes egészében Aszad kezén van. Tudván azt, hogy a törökök és az oroszok viszonya finoman szólva is mérges (amióta a török légierő lelőtt egy orosz harci gépet), s tudván azt is, hogy Putyin egy független kurd állam híve, én kizárnám az oroszokat ebből a játékból. Oroszország szemében menekültkérdés nem létezik, csak önnön stratégiai érdekeit (támaszpontjait) védelmezi Szíriában, amelyeknek Aszad a garanciája. Nem Európát akarja menekültekkel elárasztani, hanem Törökországot, Erdo?an szíriai pátyoltjait gyengíteni, akár megfélemlíteni is. (A minap vezényeltek hétezer orosz katonát a török–örmény határra.)

Mindazonáltal ebben az egész Európát megrázó menekültkérdésben nem Oroszország, hanem Törökország a megkerülhetetlen. Ennek biztos tudatában a török kormány úgy vállalta csak a Görögországban rekedt szírek egy részének visszafogadását, ha az unió teljesíti két régi álmát: a vízummentességet és az uniós csatlakozási tárgyalások felgyorsítását. Mindkettőre ígéretet kapott, de ha az ember gondosan tanulmányozza az alku szövegét, csakhamar rájön, hogy abban biztos fogódzó egyikre nézve sincs. A tagállamok többsége idegenkedik mindkettőtől, és én magam kizártnak tartom, hogy a teljes török uniós tagságba Franciaország valaha is belemegy. Arról nem is beszélve, hogy noha Ankara úgy gondolja, közelebb került álmai megvalósításához, ő maga tesz a legtöbbet az ellen, hogy ez így legyen. Erdo?an egyre kevésbé közeledik a megkövetelt demokratikus értékekhez, egyre autokratikusabb és iszlamistább, s egyre inkább egy olyan országot ural, ahol megint felütötte a fejét a terror (vö. ankarai és isztambuli robbantások). Sokan azt mondják: vissza Törökországba. Hiszen az már nem egy biztonságos ország. Hovatovább annyi öngyilkos terrorista merénylet lesz mint Afganisztánban vagy Irakban...

Erre mondta Merkel: lesznek itt még visszaesések – már ami az alku végrehajtását illeti. Szerintem a legeslegnagyobb gondot az fogja okozni, hogy miként választják le az uniós tagországok meg – főként – a görögök és a törökök a „jogos” menedékkérőket a „jogtalanokról”, és mit csinálnak a „jogtalanokkal” (a bizonyítottan nem üldözöttekkel). Továbbá: kik lesznek a jelentkezők arra a 72 ezerre, akinek a befogadására az unió vállalkozott? És mi lesz a maradék milliókkal? Maradnak menekülttáborokban, mint a palesztinok, akik közül nagyon sokan már 1949 óta várják, hogy hazatérhessenek?