És akkor Orbán visszavette, ami az övé
A háborúnak vége. Orbán nyaralni ment, ennyi győzelmet ki kell pihennie, Simicska is nyaral, mivel más dolga már nem maradt. Közben a Hír TV-ben tisztogatás, váltóállítás, tusványosi beszéd. A sajtószabadság szigete már olyan kicsi, hogy fél lábbal állunk rajta.
Akinek saját tévére van szüksége, az vegyen magának egyet, gúnyolódott Medgyessy Péter tizenhat évvel ezelőtt az ágáló Orbán Viktoron. A miniszterelnökségét pár hónappal korábban elveszítő Orbán azt követelte, osszák meg a közszolgálati televíziót, hogy az egyiket a polgári erők irányíthassák, a másikat a szocialista-liberális kormány. 2002 nyarán Orbán ezenkívül aggódott a híve által vezetett Magyar Rádió miatt – aztán Kondor Katalin egészen 2005-ig hivatalban maradt – és a Magyar Nemzetet ért támadásokat is kifogásolta. A polgári körök nagygyűlésén Orbán szónoktársai médiaegyensúlyt, az ellenzéknek járó egyenlő megszólalási lehetőséget követeltek.
Milyen régen volt.
Még abban az évben Orbán – nyilván a tehetős hívek spórolt pénzéből – vett magának egy televíziót, amelynek nem kellett különösebben küzdenie, hogy hamar bekerüljön a kábelszolgáltatók csatornakínálatába. Tulajdonosi háttérét az orbáni gazdasági univerzum átalakulásával párhuzamosan egyre kevésbé a Vegyépszer és egyre inkább a Simicska-féle cégbirodalom határozta meg. 2004-ben képbe került már Liszkay Gábor, aztán létrejött a Magyar Nemzet – Hír TV – Lánchíd Rádió fideszes médiatriász. A baloldali és a jobboldali blokkok szembenállásának polarizálódásával a Simicska-médiumok propagandaszerepe egyre erősebb lett, de nem kímélték azokat sem, akikről a Fidesz-táboron belül orrontották azt, hogy Orbán hatalmára törnek. Ha éppen nem is törtek, ez volt a mindent vivő vád a kiszerelésre váró belső riválisokkal szemben.
Oligarchatulajdon, propagandamédia, feltétlen lojalitás – volt az a pénz, ellenzékben.
2010-től kezdve a médiaegyensúly fogalma átértékelődött a Fideszben, elkezdte azt jelenteni, hogy de, mi nyerjük a legtöbbet. Az új rendszer, manapság pedig már az új korszak afféle történelmi szükségszerűségként prezentálja saját térfoglalását, mint jusst, kompenzációt az elnyomatásért, a liberális médiatúlsúlyért, amin a jobboldali kormányok által alapított lapok és a regnálásuk idején elfoglalt állami média sem tudott változtatni. A médiahatóság pártintézménnyé változtatása, a hirdetési piacba történő kormányzati beavatkozás, az állami hirdetések egyoldalú elhelyezése, a frekvenciák irányított elosztása, az állami média pincétől a padlásig történő elfoglalása új világot teremtett. Az ellenzéki média többé nem versenyben áll, hanem támadás alatt, amelynek eszköze egyebek mellett a pénzügyi kiszárítás, az opportunista multi és stróman.
Kiderült az is, hogy a korábbi oligarchaalkuk érvényüket vesztik a kétharmados Fidesz-országban, a 2009-es lepacsizott országos rádiófrekvencia-háttérmegegyezés két év alatt semmivé foszlott.
Regénybe illó fordulat, hogy a kormány médiaterjeszkedését az Orbán-Simicska-háború vetette vissza 2015-től, aminek a média csak az egyik, de kétségkívül a leglátványosabb frontja volt. A G-napon Simicska nem a szabad sajtóért aggódott, csupán akkor fröcskölte a nyilvánosság elé összes sérelmét Orbánnal szemben, aki megvonta tőle addigi – vagy addig Simicska által hitt – társuralkodói szerepét.
Simicska rövid idő Orbán ellen fordította a tulajdonában álló médiumokat. Pontosabban, elkezdte hagyni, hogy az alkalmazottai újságírói munkájukat végezzék.
Nem kétséges, hogy a Hír TV, a Lánchíd Rádió ezekben az időkben futotta legjobb formáját, a Magyar Nemzet pedig ebben a három évben ismét méltóvá vált régi nagy korszakai nimbuszához. A szabad sajtó hívei váratlanul azzal szembesültek, hogy az oligarcha a tőlük ellopott pénzből hirtelen a szólásszabadság egyik szigetét teremti meg, munkát adva ezzel olyan kiváló szakembereknek, akik számos fórumról kiszorultak. Az erkölcsi dilemmát, amit Simicska személye, az általa használt pénz eredete, és a hol jobban, hol kevésbé hangoztatott politikai szándékai, jelesül a Jobbikhoz való viszonya jelentett, az újságírók felelős hozzáállása oldotta fel.
A Simicska-háború mindazonáltal katalizálta, de legalábbis időben végigkísérte az orbáni médiabirodalom kiterjesztését a TV2-től a megyei napilapok elnyeléséig, és a Népszabadság csalárd bezárásáig.
Mindenki tudta, a 2018. tavaszi választás vízválasztó a Simicska-szigetek felszínen maradását illetően.
Orbán harmadik kétharmada után két nappal bejelentették a Magyar Nemzet megszüntetését, eladósorba se helyezték a lapot, sóval szórták be a helyét, ahogyan a Lánchíd rádióét is. Nem sokkal később a Heti Válasz nyomtatott formában megszűnt.
Látszott, Simicska megkapta a lófejet az ágyába, és hamar kiderült, nincs abban a helyzetben, de nem is különösebben ambicionálja, hogy az egzisztenciálisan tőle függővé vált embereket megvédje. A Simicska-birodalom mostani jószágigazgatója, Nyerges Zsolt bizonyosan jó pontokat szerez Orbánnál a piszkos munka elvégzésével, még hogyha csak a tulajdonosi ernyőt tartja is fölébe Liszkay és társai visszatérésének, újabb újságírók, illetve egyes újságírók újabb kirúgásának.
2018. augusztus 1-jén a Hír TV átfordításának jelképeként lejátszották Orbán Viktor tusványosi beszédét. „Mi történt, mióta nem láttuk egymást”, gúnyolódik az új gazda a kővé dermedt nézőn.
Már csak az a kérdés, mire kell a Hír TV a megszámlálhatatlan állami tévécsatorna és az Echo TV mellé, hacsak nem újabb hirdetési felületként, kádertelephelyként, pénzkifolyatóhelyként, amellett, hogy mementóként, bosszútrófeaként, élőben közvetített fenyegetésként, és figyelmeztetésként, hogy az oligarcháknak nincsenek elveik, csak érdekeik.
