Értelmiségi frontok

- Az Önkritikát kell gyakorolnom című írásában úgy fogalmazott: „A politizálás formája a csendes behódolás lett, a szekértáborok sáncai mögötti biztonságot adó lapítás.” Kik lapítanak?

– Írásomat gúnyrajznak szántam arról az értelmiségről, amelyet – bár véget ért a cenzúra és öncenzúra időszaka – még mindig a politikai igazodások kényszere irányít. Nálunk „szellemi rendező elvvé” vált: ki hol publikál, kivel ül le egy asztalhoz. A nyitottság és türelem „rendszeridegen”. Kulturális közbeszédünket is a verbális adok-kapok jellemzi. Pedig igazi szellemi élet nem létezhet ott, ahol a józan párbeszédnek nincsenek közös, független fórumai. Pamfletemmel az irodalmi túlzás és az irónia eszközeivel akartam vitát provokálni arról: nincs független értelmiségi.

- És volt visszhangja az írásának?

– Rosszalló megjegyzések, gyanakvás. Nem lep meg a bizalmatlanság. Általános nézet, hogy a művész ne foglalkozzon a közélettel, politikával. Ha mégis megteszi – minimum gyanús. Bizonyára én is nyugodtabb és boldogabb lennék, ha nem írtam volna publicisztikákat. Ráadásul korábban magam is úgy gondoltam: az irodalmi szövegek önmagukban állásfoglalások, úgyhogy egy író „direktben” ne politizáljon. Ebből a felfogásból aztán mára dogma lett. Most úgy vélem: mondja el politikai véleményét bárki, ha akarja. Legyen szabad az írónak is.

- Mitől változott meg a véleménye?

– Tíz éve szüleim rablótámadás áldozatai lettek. Édesanyámat meggyilkolták, édesapámat súlyosan bántalmazták. A tragédia kapcsán kezdtem mindinkább odafigyelni arra, mi is zajlik az országban. Nem értettem, miért nem nyomoz a rendőrség, az ügyészség miért működik sanda módon. Az igazi tettesek nem kerültek elő. Néhány romát vádoltak a szüleim elleni bűncselekményért. Bár felmentették őket, a vallomásaik megráztak.

- Mi kavarta föl?

– Abban a faluban, ahol felnőttem, romák is éltek. Soha nem volt semmilyen atrocitás, békességben megfértünk egymással. A hét évvel ezelőtti tárgyaláson a bíró arra kérte a vádlottakat, mondják el, miként telik egy napjuk. Döbbenten hallgattam őket, és szomorúan. Az elmúlt tíz-húsz év elvette tőlük az emberhez méltó élet lehetőségét. Szembesültem azzal: a megaláztatás része a rendszernek. Mára az egész társadalmat ellenséges csoportokra szabdalta a politika. Egymás ellen fordított mindenkit, időseket a fiatalokkal, köztisztviselőket a vállalkozókkal. Az emberek kivetkőztek magukból. Tanárok harcolnak szülőkkel és diákokkal, utasok összeverekednek buszvezetőkkel. Óriási szakadékokat és frontokat hozott létre a politika. Emellett nem lehet némán elmenni. Vagy akár „lapítani”. Hangot kell adni a felháborodásnak.

- Visszatérve írásához: az értelmiség mennyiben felelős a közállapotainkért?

– Az elmúlt húsz év politikai bűneit az eliten kell számon kérni, nem az értelmiségen. Igazságtalan is lenne. Már csak azért is, mert az értelmiség mint társadalmi réteg megszűnt. Csupán megszokásból használjuk még a fogalmat.

- Megmagyarázná?

– A hagyományos értelemben vett értelmiségi hivatás életforma: olvasni kellene, színházba, hangversenyre járni. Ám aki tanításból, írásból próbál megélni, annak erre sem pénze, sem ideje nincs. Nálunk a szellemi foglakozásúakat általában annyira sem becsülik meg anyagilag, mint a szakmunkásokat. Az értelmiségi pálya ethosza is kihunyt: régebben akár egy falusi tanító vagy orvos is erkölcsi példaképnek számított. Igaz, akkor még létezett egyfajta stabil polgári értékrend.

- Manapság viszont az erkölcs is a pártharcok eszköze lett. Jobbos moráldiktátorok gyakran összekeverik a véleményt a „verbális lincseléssel”.

– Egyetértek. A politikai propaganda erőszakos harsogása mindent felülír: a jobboldal számára háborús szerep az értelmiségié. Tények, józan ellenérvek nem számítanak. Például a retorikájukban a nemzetről vallott elképzeléseik tizenkilencedik századi „maradványok”. Nincs közük a modern nyugati konzervativizmushoz. Magyarországon az értelmiségi táborokat mintha évszázad választaná el egymástól. A diskurzus ezért is egyre nehezebb. A harcos jobboldali front mögött ugyan ott van egy művelt, tájékozott, mérsékelt és mértéktartó nemzeti konzervatív gondolkodás is, de az ő hangjuk eddig még nem volt hallható. Mert a „le kell győzni a másikat” elve mindent eluralt.

- Ebben a harcban a baloldali értelmiségiek pusztán „háborús áldozatok” lennének?

– Beszorultak két tűz közé, s egyre tehetetlenebbek. Mocskolódni nem kívántak. A baloldali gondolkodás kritikájának sem látták itt az idejét. Miközben tény: a balliberális politika 2006-tól elszakadt a szavazóitól, az értelmiségi holdudvarától.

- Ezért is kampányolt ön a választásokon az LMP mellett? Ha úgy tetszik: valóban nincs független értelmiségi?

– A debreceni bölcsészkaron tanítok, tapasztalom: a huszonévesek közül nagyon sokan a Jobbik szimpatizánsai. A demokrácia egyik legnagyobb kudarcának tartom, hogy a fiatal generáció művelt tagjai is bedőlnek a szélsőjobb retorikájának. És nehéz meggyőzni őket a tévedésükről. A másik politikai oldal közben erodálódott, az SZDSZ-nek és az MDF-nek vége. Szükség van olyan új erőre, amely megújíthatja a baloldalt. Én ezt várom az LMP-től. Köré gyülekeztek olyan fiatal emberek, akik – szemben radikális kortársaikkal – úgy gondolják: a demokrácia nem kidobandó érték. Nekik akartam segíteni.

- Idézett cikkében az is olvasható: az LMP felkérte, hogy induljon egyéni képviselőjelöltként a választáson, amit szíve szerint megtett volna, „esze szerint” mégsem vállalhatta.

– Mert alkatilag is alkalmatlan lennék rá. Utálom a politikát, akárcsak a focit. Inkább maradtam az LMP „passzivistája”.

- Még a választások előtt írta publicisztikáját, amelyet aggódóan fejezett be: nagyarányú jobbos győzelemmel újabb súlyos bukástörténet veheti kezdetét. Mire gondolt?

– A Fidesz abba az illúzióba ringatott sokakat: itt most majd mindent elölről lehet kezdeni, új, igazságosabb rendszer lesz. Csakhogy nem történt semmiféle forradalom, hiába sulykolják. A választók többségét, azt hiszem, a nemzet eszméje éppoly kevéssé hatja meg, mint a demokráciáé. Az elmúlt nyolc év botrányos kormányzásának akartak véget vetni. És nem kevésbé a politika háborúskodásának. A szavazással erről mondtak ítéletet.

- Jobbos véleményvezérek viszont most még harciasabbak lettek. Úgy érzik, hatalomra kerülve eljött a bosszú és a leszámolások ideje. Az eddiginél is vérgőzösebb értelmiségi háború törhet ki?

– Remélem, nem. Demokráciánkban nincs újabb húsz év törzsi háborúkra. Az ország sorsa azon is múlik: szabad utat engednek-e a primitív indulatoknak. Ha folytatódik az árokásás, a másik oldal szellemi megsemmisítése, akkor a nemzet egyesítése aligha sikerülhet. Pedig a többség békét és nyugalmat akar, erre szavazott. Szeretném hinni: e téren is felismeri majd a Fidesz-kormány az abszolút győzelmében rejlő abszolút felelősséget.