Erről persze nem beszélnek Orbánék
Egyre szélesebb szakadék tátong a legmódosabb és legszegényebb rétegek között hazánkban – ezt mutatják a jövedelmi adatok csakúgy, mint az életkörülményeket elemző felmérések. A Fidesz-kormány intézkedései jelentősen hozzájárultak a társadalmi különbségek növekedéséhez.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a KSH a választások előtt nem akarta nyilvánosságra hozni a szokásos éves felmérés adatait a szegénység alakulásáról. Nem mintha az bármiben befolyásolná az eredményeket, hiszen évek óta statisztikák és kutatások tömege jelzi az egyre növekvő társadalmi és szociális különbségeket, az elszegényedés rohamos terjedését, a kormánypárt pozíciói mégsem rendültek meg. Inkább arról van szó, hogy a szomorú helyzetről árulkodó statisztikák nem illenek a Fidesz választási kampányának sikerpropagandájába, ezért biztos, ami biztos, inkább – mondvacsinált okokra hivatkozva – egyelőre elhallgatják őket.
Annak ellenére, hogy az uniós adatokat összegző Eurostat a leglényegesebb megállapításokat már nyilvánosságra hozta, és azokban semmilyen meglepő újdonság nincs. Kiderül, hogy folytatódik az elmúlt évek trendje, növekszik a szegénységi küszöb alatt élők és halmozottan hátrányos helyzetűek aránya, és már meghaladja a lakosság egyharmadát. Ezzel párhuzamban szélesedik a szakadék köztük és a társadalom felső ötöde között, és szinte alig van nyugat-európai értelemben vett középosztály, ahonnan mind többen sodródnak a leszakadók közé.
A jövedelmi adatok látványosan jelzik a különbségek növekedését. Az olló egyre tágul az alsó és a felső decilis között, a leggazdagabb tized jövedelme több mint tízszerese a legszegényebb tizedének. Ha foglalkozási kategóriák szerint nézzük, az eltérés még ennél is nagyobb. Egy most közzétett KSH-adatsor szerint tavaly a felső vezetők átlagos bruttó havi fizetése a mozgórésszel együtt közel 3,4 millió forint volt, ami harmincszorosa a legalsó fizikai bérkategória 114 ezres átlagának. Ha a nettó összegeket nézzük, az egykulcsos adó és a nyugdíjjárulék-plafon miatt még nagyobb, csaknem harmincnégyszeres a különbség.
A hatalmas eltérésnél is nagyobb baj, hogy a fizikai és ügyviteli munkakörökben az átlagos bér csupán havi 170 ezer forint, aminek a nettója a hivatalos létminimumot sem éri el. Ráadásul óriásiak a regionális különbségek, a fővárosi bérátlag csaknem kétszerese a Szabolcs-Szatmár megyeinek. Nem véletlen, hogy Észak-Kelet-Magyarországon a legnagyobb a szegénység is, ott a népesség közel fele él a szegénységi küszöb alatt. A legkiszolgáltatottabb helyzetben azok vannak, akiknek munkájuk sincs és semmilyen ellátást sem kapnak, az ő számuk több mint negyedmillió! Ne feledkezzünk meg az immár kétszázezer közmunkásról sem, akik havi nettó 47 ezer forintot kapnak, amiből egyes fideszes politikusok szerint simán meg lehet élni (ők persze nem próbálják ki).
A hanyatló Nyugat jóléti modelljének vége – állítja a kormányfő, mintha ezzel igyekezne magyarázni a Fidesz teljes érzéketlenségét és cinizmusát a szociális problémákkal szemben. Nálunk sosem volt nyugati jólét és szociális ellátási szint, de Orbánék még a meglévő keretekből is folyamatosan lefaragtak. Minden lépésük, az adórendszer átalakításától kezdve a végtörlesztésen át a rezsicsökkentésig, alapvetően a társadalom felső rétegeinek kedvez. Az igazságos közteherviseléssel ellenkezik, hogy – maradjunk a fenti számoknál – a három és fél milliós fizetésből nagyobb arányú nettó marad, mint a 114 ezresből!
A jövedelmek igazságtalan átcsoportosítása, hogy a magasabb keresetűek kedvezőbb adózásának fedezetét a minimálbér megadóztatásával biztosítják. 2010-ben az akkori bruttó 78 ezer forintos minimálbérből majd 62 ezer maradt a zsebben, ma – az adójóváírás eltörlésével – a jelenlegi 102,500-ból 66 ezer. Azaz miközben az adóteher megugrott, a nettó bér reálértéke tizedével csökkent. Összehasonlításképpen: a felső ötöd jövedelmének reálértéke ugyanezen időszak alatt csaknem 15 százalékkal nőtt. Ők jártak jól a rezsicsökkentéssel is, a megtakarítás több mint fele náluk jelentkezik.
Egy normális országban egy normális kormány nem növelni, hanem csökkenteni igyekszik a szociális különbségeket. Nem csupán a társadalmi igazságosság kedvéért, hanem a feszültségek enyhítéséért és az ország fejlődéséért. Minél többen szakadnak le és kerülnek reménytelen helyzetbe, minél inkább csökken a társadalmi mobilitás, annál kevesebben járulhatnak hozzá hasznosan és maguk számára is értelmesen az értékteremtéshez. Nem véletlen, hogy fiatalok és kevésbé fiatalok egyre nagyobb tömegben hagyják el hazánkat és keresnek munkát, boldogulást külföldön, mert kilátástalannak tartják az itteni viszonyokat.
Orbánékat mindez nem zavarja, az elmúlt években százmilliárdokat vontak ki az oktatásból, az egészségügyből és a szociális keretekből. Eljutottunk oda, hogy a színvonalas felsőoktatás és a jó orvosi ellátás egyre inkább a gazdagabbak kiváltsága, mert ők tudják megfizetni maguknak. Amíg Orbánék a keleti autokrata rendszereket említik követendő példaként az úgymond válság sújtotta Nyugattal szemben, ne reméljünk kedvező változást.
