Enni vagy nem lenni?

- Karácsonykor a roskadozó asztalnál aranysárga húsleves, illatozó sültek, hívogató töltött káposzta és persze ingerlő sütemények mellett múlatjuk az időt. Mire sor kerülne az esti lakomára, már éhesek sem vagyunk. Akkor miért eszünk?

– Az ünnep mindig nagy evések ideje is. Ha egy űrlény figyelné karácsonyunkat, azt gondolhatná: bizonyára evésünnepről lehet szó. Pedig Jézus születését idézzük fel, s ebben a helyzetben Mária (az anya) etet, Jézus (a csecsemő) eszik. A szoptatás sem pusztán evés, hanem a legmélyebb érzelmi megnyilvánulás: a biztonság élménye és a szeretet rögzül a babában. A gyerek ilyenkor viszonylatot is tanul: „A jó szülő etet, a jó gyerek eszik.” A szeretet, az étel felkínálása és elfogadása szorosan összefüggnek. Ezt is felelevenítjük ilyenkor.

– Na de húsvétkor is állandóan eszünk, nem csak karácsonykor!

– A közös étkezés az emberré válás egyik kulcspontja. A csimpánz is vadászik, de az elejtett vadat a helyszínen felzabálja. Ősünk viszont elhúzta a prédát a törzsi táplálkozás színhelyére, tüzet rakott, s társaival megosztotta a zsákmányt. A lakoma maga ősünnep. Ezt az „ősjelenetet” ismételjük meg, legyen karácsony, húsvét, gyermekszületés vagy halotti tor.

– Vagyis az evés majdnem annyira az érzelmi együttlét kielégítése, amennyire a fizikai igényeké?

– Igen, a száj ingerlése örömöt, „őskielégülést” okoz. A gyerek cumihoz nyúl akkor is, ha jól érzi magát, akkor is, ha szorong. Ez később is így marad: a felnőtt akkor gyújt rá a cigarettára, ha elégedett vagy ideges, esetleg unatkozik, netán dühös. Tehát mindig. Azért szeretjük ingerelni az ajkainkat, mert az a jó érzéseket fölerősíti, a rosszakat pedig tompítja.

– Lehet, a családi körben elköltött közös ebéd vagy vacsora arra is jó, hogy evés-ivás közben csevegünk, ami háttérbe szoríthatja a família kibeszéletlen konfliktusait, eltereli azokról a figyelmet?

– Az evés közbeni viselkedésnek sok rejtett üzenete van: egész érzelmi viszonyrendszerünk nagyító alá kerül, még a kibeszéletlen konfliktusok is. Figyelje csak meg, ha az ünnepi ebédnél visszautasítunk valamit, akkor nemcsak a kínált étellel lehet bajunk, hanem a tálaló személyével is. Ismerek olyan családot, ahol az anyós és a meny valóságos karácsonyi töltöttkáposzta-csatát vívnak. Mindketten elkészítik a saját verziójukat, de esznek a másikéból is, ami pontosan mutatja kapcsolatukat. Az ünnepi rítus lényeges része, hogy ki ül az asztalfőn, ki osztja az ételt – esetleg mindenki saját magának vesz –, és kinek jutnak a finomabb falatok. Alacsonyabb rendű ember egykor nem ülhetett asztalhoz, csak akkor kaphatott ételt, ha mindenki más már jóllakott. Így vannak ezzel az állatvilág alacsonyabb rendű szereplői is, akik a jóllakott ragadozó után a koncot kapják meg.

– Gondolom, az internetes korszakban ezekből az ősi szerepekből már semmi nem maradt.

– A szerep mintái megmaradtak, de sok minden változott. Előfordul, hogy a családfő már nem a legmegbecsültebb tagja a közösségnek, ezért a legjobb falat mást illet meg: gyereket, nagyszülőt vagy vendéget. Változnak az asztal körüli hierarchiaviszonyok. Viszont a régi szerepeket idézi, ha a háziasszony a család javára lemond a legfinomabb csirkecombról, holott szereti. Szintén ősi szokást idéz: ha valakihez ragaszkodunk, „jó ebédet főzünk neki”. Ha pedig az érzés kölcsönös, megesszük a szakács főztjét akkor is, ha az odakozmált.

– Szóval nem csak azért eszünk, hogy éljünk?

– A ciklikus éhínség egészen a legutóbbi időkig alapélménye és félelme volt őseinknek. A tél közepén, a roskadozó karácsonyi asztallal szabadulunk meg elődeink szorongásától. Lényegében „elesszük” őseink félelmeit. Amikor eszünk, mi faljuk fel a legyőzött világ egy darabját. Ellenkező esetben a világ fal fel bennünket. Az egzisztenciális bizonytalanságok idején, amikor bármely pillanatban elveszíthetjük állásunkat, otthonunkat, újra beindul a félelemenyhítés ősi orális mechanizmusa: felfalni mindent, amíg van! Ezért nem élt még soha annyi kövér ember, mint ma!

– A könyvéből tudom: az ember mohó sapiens is, szinte mindig rágcsál. A főétkezések között, újság- vagy könyvolvasás, netán tévézés közben, esetleg moziban is nassolunk valamit. Ez megnyugvást hoz?

– Az ember elődje gyűjtögető lény volt, szinte a teljes ébrenlétet élelemkereséssel és rágcsálással töltötte. A nassolás magányos foglalatosság, a gyűjtögetés korából köszön vissza. Bezzeg vadat becserkészni csak együtt tudtunk, a húsevés máig társas esemény. A közösségi főétkezés központi étele a hús, míg a köztes nassolások során bogyókat szedegetünk titokban: csokit, mogyorót, chipset.

– Mindegy, hogy édeset vagy sósat nassolunk?

– Őseink nyalánksága az érett édes gyümölcs volt. Az édes ma is a boldogság zamata. Édesnek neveznek mindent, ami jó, méghozzá valamennyi nyelvben. Minden, ami rossz, az viszont keserű, mint a természetben a méreganyagok.

– Az üzlet és a politika világában elterjedt a „munkareggeli, munkaebéd, munkavacsora”. Ilyenkor az evésen vagy a munkán van a hangsúly?

– Az együtt evés vagy a közös „gittrágás”, netán a békepipa elszívása, erős kapcsolatépítő rítus. Azokkal kerülünk ilyenkor bizalmas viszonyba, akikkel szívesen együttműködünk, akikben megbízunk. Jelképesen tehát úgy érezzük, eggyé válunk a közösen elfogyasztott étel révén, jöhet az üzlet vagy a politikai alku.

– Újabban a politikusok igyekeznek magukat „jó karban tartani”. A korábbi francia elnök, Sárközy például fogyókúrára szólította fel minisztereit. Obama, Merkel vagy Cameron szintén ügyelnek arra, hogy slankok legyenek.

– A modern soványságkultusz divatját inkább esztétikai okok diktálják. A politikusok egyszerűen jobb benyomást akarnak és tudnak így kelteni.

– Bizonyára ismeri a mondást: egyél annyit, mint egy állat, ha egészséges akarsz maradni. Hisz egy tigris vagy kutya csak annyi táplálékot vesz magához, amennyire szüksége van. Ők okosabbak lennének?

– Az embert folyamatosan bombázzák a reklámokkal. Vagy éppenséggel a család többi tagja. Ahol a felnőttek sokat esznek, ott a gyerek sem tudja időben letenni az evőeszközt. Családban vagy nagy tömegben mindenki többet eszik, mint amennyit egyedül. Ha állófogadáson néhányan tömni kezdik magukba a szendvicset, hamarosan mindenki ugyanezt teszi. A szabad világ élelmiszerbősége és a félelem az éhkopptól együttesen rontja meg az embert: a természeti világban hasonló helyzet elképzelhetetlen. Magyarországon a tömeges elhízás a hatvanas évek végén indult. Mivel akkor még nem voltak ilyen felmérések, a Ruhaipari Szövetkezet termelési adataiból tudható, hogy egyre nagyobb méretű öltönyöket kezdtek gyártani. Ma pedig azzal szembesülünk: a magyarok testsúlya emelkedett a leginkább a rendszerváltást követően Európában. Még a hajléktalanok között is sok az elhízott.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy elhízottságunk is történelmünkbe van kódolva?

– Az ember túlélésre rendezkedett be. De nemzetenként változnak az életben maradás stratégiái. Egyetemi hallgatókkal sokszor játszunk túlélési gyakorlatot, amikor el kell dönteniük, mit vinnének egy lakatlan szigetre, ha előre tudnák, hogy hajótörést szenvednek. A lehetséges választékból az amerikai diákok a tükör, az olaj és a víz mellett döntenek. Biztosak abban, hogy számíthatnak a többiekre, akik hamar a keresésükre indulnának. A legfontosabb, hogy jelzést adjanak a tükörrel vagy az olaj táplálta tűzzel. Ezzel szemben a magyar diákok italt, ételt és nejlonzacskót vinnének magukkal. Feltételezik ugyanis, hogy senkitől nem remélhetnek segítséget, ezért úgy gondolják: minden túlélhető, ha tele a kamra és a has.