Éneklők és énekeltetők

Következtethetünk: a Jobbik – Lezsák Sándor segédletével, aki a Szózattal együtt énekeltette el a dalt a képviselőkkel – akár a legfontosabb pillanatokban is könnyedén át tudja írni a parlamenti forgatókönyvet saját politikai érdekei szerint. Ez ennek az intermezzónak a tanulsága. Kálmán C. György Magyar Narancs-beli jegyzetében úgy fogalmazott: túl a politikai tartalmán, ez a dal „silány, vacak, gyenge darab”, ízlés kérdése, hogy van-e helye a magyar közéletben. Attól tartok, téved: a politikai tartalmon nem lehet túllépni, ezzel a nótával egy olyan korszakba énekelheti vissza magát Magyarország (és Erdély), amelyet nem volna szabad visszasírni.

Szembe kell nézni a ténnyel, hogy a székely himnusz felbukkanása nem eseti, hanem programszerű esemény volt. A tiszaeszlározás hasonló volt ehhez a performance-hoz: az első esetben az antiszemitizmus, a másodikban az offenzív, háborús időket idéző nacionalizmus, a revizionizmus kapott „váratlanul”, „meglepetésszerűen” teret a parlamentben. A nyílt antiszemitizmussal szembeni reakció lassan és erőtlenül, de megérkezett. A politikai immunrendszer azonban szelektíven működik: az úgynevezett székely himnusszal és az általa jelképezett politikai örökséggel szemben nemcsak hogy nem védekezik, de támogatja is azt. Mit is?

A történet nemcsak azért fontos, mert jelzi, hogyan írja fölül a magyar szimbolikus és konkrét politika önmagát, hogyan kaphat helyet a nemzeti konszenzussal elfogadott Szózat mellett a nemcsak vitatott, de nagyon sokak által elutasított székely himnusz. Hogyan erodálja magát a nemzeti kultúra. Szemlélteti azt is, mi az, amit a magyar szélsőjobb merhet és megengedhet önmagának. A himnuszhamisítás azt is jelzi, hogy a magyar jobboldal milyen kétségbeesett versenyt folytat a régi-új tartalmakért és az így megszerezni remélt szavazatokért.

A felcsendülő dallamra még a makacsul búcsúzkodó Schmitt Pálban is benn rekedt a szó, zavarba jött a kormányoldal és az ellenzék egyaránt. Végül oldódtak a kételyek, fegyelmezetten vigyázzba vágta magát nemcsak a jobb és a szélsőjobb, de az MSZP soraiban is több politikus. Kevesen mertek ülve maradni (ennyire „bátrak” voltak például az LMP politikusai), mert ki vetemedne arra, hogy tiszteletlenül viselkedjen a „székely magyar” jelképpel szemben? És ki merné kimondani azt, hogy fogalma sincs, mi is ez a jelkép? Ki lenne olyan bátor, hogy azt mondja: pontosan tisztában van a tartalommal, tudja, hogy ez a dal nem erdélyi, és különösen nem a székelyek himnusza, használatával kapcsolatban Erdélyben sincs megegyezés és béke.

Bár sok helyen éneklik Erdélyben is, hiszen felfedezték a politikai PR-értékét, de egyöntetűen nem fogadták el. Sokan – például a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatója, Kónya Ádám, vagy a néhány éve szintén elhunyt kolozsvári zenetudós, László Ferenc – határozottan elutasították, hogy ez a mozgalmi nóta valóban himnusz lehetne. A székely himnusz által közvetített nemzeti önképpel és politikai hagyománnyal való ellenállásnak eddig volt némi esélye – a dalnak az elnöki beiktatáson való szerepeltetése azonban széles körben legitimálja a Csaba királyfis közéleti romantikát.

Tényleg nem tudta, mihez is statisztál a Tisztelt Ház, amikor igazodott a politikai tornasorhoz? Azt gondolom, nem volt véletlen, ami történt. A magyar nacionalista versengés újabb fejezetéhez értünk, amely jelzi: van tovább, még mindig van nemzetibb és még nemzetibb. Igaz, sokan érzik, hogy a piac telített, a politikai érdekből kiárusítható termékek, jelképek fogyóban vannak. A nemzeti kulturális hiánygazdaságban pedig semmi sem szent, minden terítékre kerülhet még, aminek keletje van.

Ennek a sokszorosan idézőjelbe tett himnusznak – amelyet még szerzője, Csanády György is kantátának szánt, és nem hivatalból támogatott nemzeti jelképnek – az egyik kultúrpolitikai funkciója most az, hogy erősítse a Horthy-korszak restaurálását Magyarországon. Ne feledjük: ez a szerzemény a Horthy-rendszerben volt először és utoljára hivatalos tananyag, azóta tartja magát a köztudatban.

Nem meglepő tehát, hogy ez a dal akkor szólalhatott meg a magyar parlamentben, amikor a Debreceni Kollégium Baráti Köre a Horthy-emléktábla visszahelyezéséért indított akciót, s Kerekiben a kormányzó egész alakos szobrát felavatták. Számos példát lehetne még sorolni arról, hogyan erősödik a revíziós nosztalgia Magyarországon: a Horthy-korszak benne van a levegőben.

Természetesen nemcsak kultúrpolitikai okai vannak, hogy a „ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” a Trianont sirató kocsmai éneklésektől, a politikailag terhelt egyházi eseményektől, a falunapos cintányéros térzenétől a parlamentig jutott. Horthy reneszánsza mellett az a feltételezés is ösztönzi a kanonizálását, hogy a dalnak erős, pótolhatatlan üzenete van „odaát”. Ott, ahol most a Fidesz és a Jobbik néz farkasszemet egymással a szavazatokért.

Túl a könnyített állampolgárság megadásán, az erdélyi pártépítésen, minden már kipróbált kampányfogáson, a magyar állami himnusz mellé emelt dallal még mindig lehet olyat mondani, ami megérinti a „kint” élőket – remélik az éneklők és énekeltetők. Az erdélyiek ingerküszöbe az utóbbi évek „kihelyezett” nemzeti politikája miatt egyre magasabb. A székely himnusz „meghackelése” azt jelzi, hogy a jobboldal bajban van.

A nemzeti összetartozás, a trianoni rehabilitáció diskurzusát már olyannyira kihasználta, hogy lassan nincs mihez nyúlni: egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a magyar nacionalizmus felfalja önmagát.

Már nem elég bejelenteni, hogy a Fidesz (a Jobbik stb.) a „szívén viseli” a kisebbségben élő magyarok sorsát. Nem elég különféle kedvezményekkel, juttatásokkal kecsegtetni őket. Az erdélyi magyarok is megértették, hogy itt nem önzetlen politikai adományozás, hanem cserefolyamat zajlik, amelyben a „nemzeti oldal” juttatásaiért a helyiek cserébe szavazatot, munkaerőt, politikai és gazdasági kapcsolatokat adnak.

A nemzeti konkurenciaharc jelentős: aki például a Székelyföldön bizonyítja, hogy ő a legnemzetibb, az – legalábbis Magyarországról nézve – joggal számíthat a tömbben élő és ezért jól mozgósítható, könnyen megszólítható magyarok szavazataira. A kampány nem először gyűrűzik át ilyen áttételes módon Erdélybe, és az erdélyi politikai helyezkedés sem először kér helyet a magyar törvényhozásban, de az egyszerűnek tűnő „nemzeti” képletek mögött nagy, néha szándékos félreértések, céltévesztések vannak. És borítékolt bukás.

Tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi nemzeti egységdiskurzus valódi célja a megosztás. A székely himnusz legitimálása azt a veszélyes folyamatot támogatja, amely az erdélyi és a székelyföldi magyar közösség konfliktusához vezethet. Ez a régió évtizedek óta keresi a maga identitását, esélyeit, de az üres autonómiaígéreteken nem jutott túl.

Kortárs kulturális kísérletek voltak és vannak, de hiába a kapaszkodás, az igyekezet egy életképes közösségi énkép kiérlelésére, ha a kísérletezést, a kitörni akarást rovásírásos helységnévtáblák, a Horthy-korszak látvány- és hangvilága korlátozza. Akarhat Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Marosvásárhely megannyi nemzetközileg jegyzett kulturális műhelye bármit, ha a magyar parlament válaszul a székely himnuszt harsogja vissza. Ha megállíthatatlan a Horthy-import. Ha ez így folytatódik, akkor tényleg nem lesz más, csak a „porlunk” minta.