Emberéletekbe kerül

– Kevés volt politikusnak sikerül jól az átzsilipelés a civil életbe. Mit csinálnak rosszul azok, akik képtelenek váltani?

– Sokan elfelejtik, hogy a politikai pálya nem a nyugdíjig tart. Ezen a hullámvasúton nincs biztonsági öv: ki lehet zuhanni, vagy kiszállítják az embert a választók. Nálunk pedig a volt képviselőket nem halmozzák el állásajánlatokkal. Számomra akkor is fontosak maradtak a szakmai kapcsolatok, amikor aktív politikus voltam. Pályámat a Semmelweis egyetem oktatójaként kezdtem, és a felsőoktatással mindvégig megőriztem a kapcsolatot. Ez a politikában is segített: szellemi hátteret adott a döntések előkészítéséhez.

– Lehet, hogy a szakpolitikust az különbözteti meg a jelző nélküli politikustól, hogy ért valamihez?

– Az egész magyar politikai elitre jellemző a szakmai alázat hiánya. A döntések előkészítéséhez ismeretekre, adatokra van szükség, és nem párthűségre. Sajnos, sokak számára a legfontosabb ismeret az, hogy vajon a nagyfőnök milyen döntésnek örülne. Jellemző egyébként, hogy angolul két szó van arra, amit nálunk politizálásként emlegetnek. A „politics” a hatalom megszerzéséhez és megtartásához szükséges tevékenység. A közérdekű döntések világa a „policy”, amelynek megalkotása itthon általában háttérbe szorul.

– Ön tehát kint is van, bent is van. Mit lát, amikor Genfből néz a magyar egészségügyre? Egy olyan ország egészségügyére, ahol az OECD halandósági adatokból és az egészségben eltöltött évek számából képezett mutatója a legrosszabb a szervezet tagjai között. Még Szlovákia is háromszor annyi pontot érdemelt ki, mint Magyarország.

– Olyan országot látok, ahol az általános európai trenddel szemben nem javul, hanem romlik az egészségügy állapota. Jól működő rendszerekben tudják, hogy az egészségvédelem olyan befektetés, amely a gazdaság fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges erőforrásról gondoskodik. Van összkormányzati felelősség, és csökkentik az egyenlőtlenségeket. Az Európai Unió más országaiban felismerték, hogy a népesség elöregedése és a folyamatos technológiai fejlődés miatt manapság egyre többet kell költeni az egészségügyre, de ez megtérül. Magyarország kivétel, itt állandósult a forráskivonás. Az Eurostat friss adatai szerint az EU-országok költségvetésükből átlagosan 14,8 százalékot költenek egészségügyre, nálunk ez az arány tíz százalék alá csökkent. Csak két olyan ország van Európában, amely nálunk is kevesebbet költ: Görögország és Ciprus. Románia például a ráfordítás arányaiban már jelentősen megelőz minket.

– Van-e az egészségügyünket jellemző szindrómában kifejezetten magyar tünet?

– Az egészségügyi dolgozók elvándorlása sehol másutt nem olyan drámai, mint nálunk. Tűrhetetlen, hogy évente nagyjából ezer magyar orvos vállal munkát külföldön.

– Mennyiből is?

– Amikor az unió tagjai lettünk, akkor harmincnyolcezer aktív orvos volt Magyarországon. Most huszonhat-huszonnyolcezer körül járunk, egyes szakmák teljesen kiürültek. És évről évre többen hagyják el Magyarországot, mint ahányan az egyetemeken végeznek. Új jelenség, hogy felgyorsult a szakdolgozók kivándorlása is. Mindennap elhagyja az országot három orvos és két nővér.

– Hol járnak a magyar orvosfizetések nemzetközi összehasonlításban?

– Egyértelmű, hogy a visegrádi országokban, tehát a Cseh Köztársaságban, Lengyelországban és Szlovákiában is jobban megbecsülik az orvosokat, mint nálunk. Az ezer euró alatti bruttó orvosi jövedelem rajtunk kívül Bulgária és Macedónia szintje.

– Magyarország európai sereghajtó a rákos halálozások terén, a szív- és érrendszeri betegségekben, miközben igen sokat költünk gyógyszerre, nagyon magas az orvos-beteg találkozások száma, és bár folyamatos a források kivonása az egészségügyből, gyakran nem is a legolcsóbb megoldásokat alkalmazzuk. Mi zajlik itt?

– Kapkodó, alaposan végig nem gondolt döntések sorjáznak, így a hiány és a pazarlás együtt jár. A folyamatoknak nincsen egyértelmű rendjük, a betegirányítás nem működik rendesen. Fontos hátráltató tényező, hogy a háziorvosok nem érdekeltek abban, hogy letéteményesei legyenek a betegek gondozásának. Bár vannak dicséretes modellkísérletek, az átlagos háziorvos akkor sem vállalja, hogy maga jusson el a diagnózisig, amikor tehetné. Inkább különböző vizsgálatokra küldi a beteget, aki csak hosszú várakozási listák végén kerül sorra: gyakran addig is lényegesen romlik az állapota, amíg a kivizsgálás tart. A pénzhiány az egész rendszer hatékonyságát rombolja, és paradox módon még a költségeket is növeli.

– Az OECD egyik tanulmánya szerint pluszkiadások nélkül is segítene, ha a rendelkezésre álló pénz egy részét a kórházi ellátás helyett arra költenénk, hogy a háziorvosi szolgálatot javítsuk, növeljük az egynapos műtétek arányát. Miért erőlteti a kormányzat egy újabb kórház építését?

– Mert szereti a tűzijátékokat. Nincs más logikus magyarázat. Ez minden szakmai racionalitást nélkülöző döntés, tisztán politikai gumicsont. Tegyük hozzá: ha a város határában egy korszerűen felszerelt modern kórházat akarnak felépíteni zöldmezős beruházással, az minimum 30-40 milliárd forintba kerül. Ebből a pénzből fel lehetne újítani és korszerű műszerekkel lehetne ellátni az összes rossz állapotú budapesti kórházat. Ehelyett csak terméketlen vita folyik. Én egyébként kétségbe vonom, hogy egyáltalán fel akarják építeni azt a kórházat. Szerintem csak vitatkozni akarnak, az időt akarják húzni.

– Cinikusan persze azt is mondhatnánk, hogy ez a néhány milliárd úgysem segítene a magyar egészségügyön.

– Segítene, ha találnának mellé még egy-két tucat milliárdot. Például ha csak azzal a tíz százalékkal vágnák meg a közmédia finanszírozását, a stadionépítéseket, a vízilabda-világbajnokság költségeit, amely úgyis eltűnik készen-közön. De mondok mást: győzelmi jelentésként előadják, hogy egy százalékkal csökkentik a személyi jövedelemadót. Amit csak az érez meg, akinek van havi 800 ezer forint adóköteles jövedelme. Az adócsökkentés 120 milliárdja az egészségügyben sokkal jobban hasznosulna, ennyi ismételt plusszal négy éven át nagyjából bekerülhetnénk az Európai Unió középmezőnyébe.

– Veszélyként szokták említeni, hogy megkettőződik a magyar egészségügy, lesz egy jól működő fizetős része a gazdagoknak és egy ingyenes a szegényeknek. Ám az ingyenesség már ma is erősen feltételes, hiszen a szokatlanul magas magyar gyógyszerkiadásoknak az uniós átlagnál nagyobb részét fizetik a betegek.

– Sőt! Már listavezetők vagyunk az egészségügyi magánkiadásokban! Ma minden az egészségügyre kiadott száz forintból harmincnyolc-harminckilenc forintot magánzsebből fizetünk.

– Jogos-e, amit egyes magánszereplők szeretnének: hogy az általuk elvégzett munkáért ők is megkapják a biztosítótól a rájuk eső részt?

– Persze. Nagyon nehezen érthető, hogy a hivatalos egészségpolitika miért tartja még a mostani válságos körülmények között is ördögtől valónak a magánszektort, amikor az forrásokat von be, enyhíti a közintézmények terheit. Csak egy magyarázat lehet: a jelenlegi kormányzat egyik fő legitimációs bázisa az a bizonyos, szociálisnak csúfolt népszavazás. A voksolás látszólag a háromszáz forintos vizitdíjról szólt, de valójában a magánbiztosítók létrehozása ellen irányult. Bármennyire leromlott közben az egészségügy, a magánintézmények működése tabutéma maradt, míg a már csak papíron ingyenes egészségügy szent tehén: a kormányzás egyik ideológiai pillére.

– Tehát ön szerint a magáncégeknek is járna az eljárások hivatalos díjszabás szerinti ára az OEP-től.

– Természetesen. A finanszírozás minden jól működő egészségügyi rendszerben szektorsemleges, és a magyar állampolgároknak az lenne az érdekük, hogy nálunk is az legyen. Miközben ultrahangvizsgálatokra például hosszú sor van, érthetetlen, hogy a társadalombiztosítás magánszolgáltatóval csak kivételesen köt szerződést. Sőt: én annak is a híve lennék, hogy ha valaki a saját pénzéből elvégeztet egy drága vizsgálatot, például kolonoszkópiát, akkor azt írhassa le a járulékából vagy az adójából. Ez teljesen jogos lenne, hiszen gyakran egy rákos megbetegedés költségeitől óvja meg így a költségvetést. A legnagyobb baj, hogy ilyesmiről nálunk manapság még épeszű vitát sem lehet folytatni.

– Egy vitacikkében azt írta: „a magyar egészségügynek pénzre, a szereplők együttműködésére épülő, kiszámítható felzárkóztatási programra, méltányos bérekre van szüksége. Mielőtt még késő lenne.” Miért mi történik, amikor késő lesz? Mintha számos jel azt mutatná, hogy máris késő van.

– Amikor egy hatvan-nyolcvan ágyas sebészeti osztályon egyetlen nővér ügyel éjszaka a frissen műtött betegekre, akkor már nagyon nehéz betegbiztonságról beszélni. Az itthon maradottak megfeszített munkával, lelkiismeretesen próbálnak helytállni azok helyett is, akik elmentek. De ennek fizikai határai vannak. Tudunk egy különlegesen drámai, még nem elemzett tényről: a KSH közelmúltban nyilvánosságra hozott adata szerint az idei első negyedévben Magyarországon a halálozások száma tizenöt százalékkal nőtt 2014 hasonló időszakával összehasonlítva. Ez túl sok.

– Erről hivatalos forrásból azt olvastam, hogy az influenzajárványok idején sajnos egyébként is nagyon sok idős, beteg ember szokott elmenni – ebből nem szabad mélyreható következtetést levonni.

– Ilyen nagyságrend soha korábban nem volt, még a mostaninál súlyosabb influenzajárvány idején sem. Mielőtt valaki kioktatja a nagyközönséget, hogy milyen következtetéseket szabad levonni, és milyeneket nem – előbb nagyon alaposan meg kellene vizsgálni, hogy mi ennek a magyarázata. Sajnos más adatsorok is bizonyítják: az ellátáshoz való hozzáférés nehézségei, a szakemberhiány, a kivárhatatlan várólisták hozzájárulnak ahhoz, hogy nagyon sok ember egészsége megrendül, mire a megfelelő ellátáshoz hozzájutna. Ez már emberéletekbe kerül.