Előzött a jobboldali sajtó

A konzervatív és a szélsőjobb sajtó rendre azt állítja, hogy Magyarországot a szociáliberális média túlsúlya jellemzi. Ön szerint ez a rendszerváltás utáni években így volt, de mára változott a helyzet.

A ma jobboldalinak nevezett sajtó versenyhátrányból indult, noha van ellenpélda is, például a Magyar Nemzet, amely – igaz, más szellemiséggel, de - 1989-1990-ben élte fénykorát. Az új eszmékre, az új stílusra, az új sajtóra nagy igény volt a rendszerváltás éveiben, de a piacot jobbára lefedték a megújult régi lapok, így az akkor indultak nem tudtak tartósan nagy olvasótábort szerezni, így gazdasági hátterük is gyenge volt, amit például a kiadóváltások jeleztek. A második szakaszban, az Antall-kormány idején a jobboldali sajtó szervezői úgy gondolták, hogy a választási eredmény az olvasókat is meghozza az általuk alapított lapoknak – mint az Új Magyarországnak -, valamint az átalakított régieknek, amilyen például a Magyarország hetilap volt. Nem így történt, hiába volt az állami pénz, a már alakuló piaci körülmények között nem álltak meg a lábukon e lapok. Ma már más a helyzet. A 2000 táján kezdődött folyamat eredményeként egyre inkább profi kiadócsoportok jellemzik a jobboldalinak elkönyvelt sajtót. Ilyen a Magyar Nemzet-csoport, ilyennel próbálkozik Széles Gábor is. Miután a nagy nézettségű kereskedelmi televíziók kerülik a politikát, tehát ilyen értelemben nem érdemes sehová sorolni őket, mára megszűnt a sokat emlegetett, s a kilencvenes évekre még valóban jellemző balliberális médiafölény.

Mikor kezdett el olvadozni a legendás „balliberális médiafölény”?

2000 táján. Két napilap összeolvasztásából megszületett az „új” Magyar Nemzet, aztán közpénzből létrejött a Heti Válasz, 2002-2003 pedig a nagy jobboldali sajtófellendülést hozott, amikor is Orbán Viktor elmondta, hogy Magyar Nemzetet, Demokratát és Heti Választ kell olvasni. Ekkor kiderült: milyen nagy mozgósító ereje lett a jobboldalnak. Az áttörés az olvasótáborokat is elérte, a jobboldali sajtó háttéremberei egyre inkább úgy ítélték meg, érdemes e lapokba fektetni, illetve a hirdetők is úgy érezték, már nem visszatetsző mondjuk a Demokratában hirdetni.

A két nagy kereskedelmi televíziót is balliberálisnak titulálja a jobboldali média. Pedig elég csak a győztes Loki meccsre gondolni, amikor is „véletlenül” riporter- és kameraközelben volt az ellenzék vezére és kormányfőjelöltje. Szerintem mint cseppben a tenger tükrözte a kereskedelmi adó „rugalmasságát”.

A kereskedelmi média értelemszerűen haszonra tör, és szeretné, ha a következő koncesszióját is jó feltételekkel kapná meg. Mindenkivel jóban akarnak tehát lenni, különösen azzal, akiről úgy gondolják, hamarosan átveszi a kormányzást. Hogy a balliberális jelző rajta maradt ezeken az adókon, annak valószínűleg az az oka, hogy amikor indultak, főként olyanokat vettek fel, akik korábban a közrádióban vagy a köztévében dolgoztak. De hol van már az az idő? Csak bele kell nézni egy kereskedelmi tévé híradójába: akik vezetik, azok többsége gyerek volt 1990-ben.

Mintha nem egyforma elánnal építeni saját médiabirodalmát a jobb- és a baloldal.

A jobboldalnak be kellett törnie a piacra, le kellett dolgoznia versenyhátrányát – például az internet kihasználásával. Ehhez az erők koncentrálására volt szükség. Erre jöttek rá a 2000 táján kezdődött harmadik szakaszban. És nem mellesleg: már vannak jobboldali vállalkozók, konzervatív pénzemberek, akik hajlandóak áldozni a sajtóra. Ha például a magánkézbe került Heti Válasz történetét nézzük, egymást váltja benne Csák János, Lantos Csaba, Fellegi Tamás László.

De miért nem találjuk meg a baloldalon is ezt a szisztematikus építkezést?

A jobboldal szavazótábora hatalmasra nőtt, ehhez igazodva a sajtója is sokszínű lett. Régebben megvolt néhány hetilappal meg egy napilappal, majd elindult a Hír TV meg a Lánchíd rádió. Aztán jött a radikálisabb Echo TV és a felvásárolt Magyar Hírlap. A három nagy sajtócsoport mindegyike más hangsúllyal jobboldali. De Széles Gábor sajtóvállalkozásain túl például ma már ott van a Barikád, ami havilap, ám fél-egy év múlva akár hetilap lehet. A baloldalon a szavazótáborral együtt az olvasótábor is csökken, másrészt vannak olyan lapok, amelyeknek elöregedett a közönsége. A jobboldalon most – egy biztosra vett Fidesz-győzelem előtt - mindig akad pénzember, aki azt mondja, megkockáztatom azt a 100-200-300 milliót, vagy bejön, vagy nem.

Tény. De a baloldali média korábban kezdte meg a lejtmenetét, mint a baloldal népszerűsége. És nem nagyon látni a stratégiát.

Ebben talán eltunyulás is van, de az is igaz - ha közhely is -, hogy az ellenzékiség kedvez a lapoknak. Másrészt voltak nagy dobások a jobboldalon. Ilyen például a Medgyessy D 209-es ügye, amellyel a Magyar Nemzet sajtótörténelmet írt. Bizonyos értelemben ugyanez a helyzet a tévéostrom esetében. Hogyan fordulhatott elő, hogy csak a Hír TV közvetítette, a többi tévétársaság még késve sem? Mindenki - ide értve a baloldali sajtófogyasztókat is - kénytelenek voltak erre a csatornára kapcsolni. Bármi is a vélemény a közvetítés színvonaláról, erre a tényre rá lehetett építeni: nézd a Hír TV-t, ha látni akarod, mi történik.

Ön írt is arról a HVG-ben, hogy új jelenség a jobboldali médiapiacon a sajtócsoportok létrehozása.

Régen – főleg a kilencvenes évek elején – a szerkesztőség volt a központban, ma a kiadó. Most már nem az a módszer, hogy legyen újságom, írok bele dögös vezércikkeket, és aztán vagy megveszik, vagy nem, közben pedig várok a támogatásra. Ma módszeres építkezés zajlik. Itt a legújabb példa. Egyszer csak felbukkan idén nyáron egy sajtócég, a Fellegi Tamás László vezette Infocenter.hu, és azt mondja, megveszem a gazdaságilag stabilizált Heti Választ. Aztán felvásárolja az igen veszteséges Lánchíd Rádiót is. És akkor egyszer csak kiderül, hogy országos kereskedelmi rádió engedélyért folyamodnak az Advenio Zrt. révén, s a szakértők többsége szerint nem is kétséges, hogy megkapják az egyik frekvenciakészletet. És ha megkapják, dőlni fog a pénz, az egy pénzgyár lesz.