Eleve kiszorítják a szegényeket – Nem megszüntetni, szabályozni kell a szabad iskolaválasztást
– Mostanában egyre többen vetik föl, hogy a szabad iskolaválasztás, amit annak idején a legnagyobb szabású reformlépésnek hittünk, teret nyitott a szegregáció előtt.
– Valóban, mindaz, amit most látunk, nagyon nagy mértékben a szabad iskolaválasztás következménye. De ebből nem az következik, hogy a szabad iskolaválasztást meg kellene szüntetni. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a szabad iskolaválasztás, szemben a jelenlegi helyzettel, nem lehet teljesen szabályozatlan rendszer. Ami nálunk történik, nem egyedi jelenség, hiszen ezekbe a problémákba a kétezres évek után országok sora futott bele. Csakhogy vagy a társadalmi elégedetlenség, vagy a politikai mozgalmak hatására rájöttek, hogy változtatniuk kell, mert a józan ész is ezt diktálja.
Kertesi Gábor májusban tartott a szegregáció hazai helyzetéről egy forrásmunka értékű előadást. Ennek teljes anyaga ide kattintva elérhető.
– Mennyi idő kellett ehhez a felismeréshez?
– Chile esetében ez a folyamat harminc évig tartott, de Magyarországon is összegyűlt már elegendő tapasztalat, nem tegnap vezették be a szabad iskolaválasztást. Nálunk a nyolcvanas évek közepe óta működik ez a rendszer. Vagyis nagyjából ugyanannyi idő telt el, mint Chilében, ahol 1981-ben indították el Milton Friedman javaslatait követve. Az iskolai reform keretében lényegében piacosították az oktatást, de nem úgy, mint Magyarországon. Ott azt mondták: minden gyerek, akinek a szülei ezt igénylik, kap egy közoktatási célra beváltható, ennyi és ennyi ezer dollárt érő utalványt (vouchert), amivel a szülő oda viheti a gyerekét tanulni, ahová csak akarja. A reformot megelőzően, az államosított iskolarendszerben a chilei gyerekek 10-15 százaléka, a gazdagok, drága magániskolákba jártak. Az 1981-es reform keretében azután nagy számban alakultak vouchert elfogadó magániskolák. Olyanok, amelyek azt mondták, „én nem csak készpénzt fogadok el, nálam a voucher is beváltható”. A voucher valódi, pénzhelyettesítő eszköz, ami az állami iskolákban is beváltható volt. Ennek nyomán egy három részből álló iskolarendszer alakult ki: 2007-ben a gyerekek 50 százaléka állami iskolába járt, 40 százaléka vouchert elfogadó magániskolába és 10 százaléka pedig hagyományos magántandíjas diák volt. Ugyanakkor a voucheres iskola is válogathatott a tanulók között, amitől rendkívül szelektívvé vált a rendszer, mérhetően növelte az egyenlőtlenségeket, miközben nem volt valódi teljesítményjavulás. Valahogy úgy történt Chilében, ahogy nálunk is, csak ott valódi piacosított rendszerről beszélhettünk, míg nálunk a legkevésbé sem, hiszen Magyarországon a szülőt nem tekinti senki az oktatási szolgáltatás megrendelőjének. Nos, ezt a rendszert Chilében 2008-tól radikálisan megváltoztatták, de úgy, hogy a szabad iskolaválasztást nem szüntették meg. Viszont szabályozták a voucherrendszert. A szegények 50 százalékkal magasabb értékű vouchert kaptak, és elfogadták az úgynevezett preferenciális iskolatámogatási törvényt (SEP). A SEP-ben való részvétel nem kötelező az iskoláknak, de azok, amelyek csatlakoznak, plusz támogatást kapnak az államtól. Cserébe nem felvételiztethetnek, miként tilos a „szülőkkel való elbeszélgetés” is. Magyarul: nem szelektálhatnak a tanulók között. 2017-ben a Harvard Egyetem kutatója, Richard Murnane és munkatársai megvizsgálták, mi történt a reform bevezetését követően. Szignifikánsan javult a tanulók teljesítménye, javultak a továbbtanulási mutatóik, kiváltképp a hátrányos helyzetűeké. A szabályozatlan iskolaválasztási rendszerek egyenlőtlenségnövelő és szegregációerősítő hatásait olyan súlyosnak ítélte meg az OECD, hogy 2012-ben egy külön tanulmányban hívta fel a figyelmet ezekre az anomáliákra. Flandriában is teljesen szabályozatlan rendszerben működött a szabad iskolaválasztás hosszú időn keresztül. Hasonlóképp, mint idehaza. Ha nincs rendes szabályozás, akkor nyilvánvalóan az erősebb szereplők diktálnak. A kínálati oldalról például az az iskola, amely jónak számít, mert az iskolázottabb szülők oda akarják vinni a gyereküket. A keresleti oldalról pedig a gazdag, jól informált, érdekérvényesítésre képes szülők. E két erős fél találkozása kiszorít mindenki mást a rendszerből. Ugyanezt látjuk Magyarországon. Flandriában sem volt szabályozott felvételi eljárás, a szülők nem tudták, hogy a gyerekük a többiekhez képest hogyan áll, és miért, a hátrányos helyzetű gyerekeknek semmilyen előnyük nem volt, sőt olyan előjelentkezési szabályok voltak, amelyek eleve a jobb helyzetűeknek kedveztek. Flandriában 2002-től valamennyi most említett szabályt megváltoztatták, a hátrányos helyzetben lévők számára előnyt biztosítottak, és a teljes felvételi eljárást nyílttá és transzparenssé tették. Miként Új-Zélandon is, ahol épp olyan a rendszer, mint Magyarországon, csakhogy az iskolába való bejutás vagy elutasítás indokai minden jelentkező számára áttekinthetők és nyilvánosak.
– Magyarországon törvényileg szabályozott, hogy túljelentkezés esetén mi a teendő.
– Persze, csak ezt senki nem tartja be. Elvileg a körzeti gyerekeket kell felvenni elsőnek, aztán a hátrányos helyzetű gyerekeket, és ha még mindig vannak jelentkezők, sorsolni kell. Látott már valaki ilyet? Magyar Bálint miniszteri időszaka óta él ez a szabály, de soha, egyetlen percig sem tartotta be senki sem. Az egész rendelkezésre úgy lehet tekinteni, mintha nem is létezne.
Magyarországon a szabad iskolaválasztás rendszere teljesen szabályozatlan, s ez az elitnek és a jobb iskoláknak kedvez.
A rendszer eleve kiszorítja a szegényeket és a hátrányos helyzetűeket a jó oktatási erőforrásokból.
– Az oktatásban nem lehet egy-egy intézkedéstől gyors javulást várni. Ki lehet emelni egy-egy elemet, vagy a rendszert kellene módosítani?
– Én egyáltalán nem vagyok híve a teljesen decentralizált oktatási rendszereknek, így a korábbi, elaprózódott, nagyjából kétezer önkormányzati iskolafenntartóra épülő rendszernek sem voltam. Az a rendszer sem volt jó, többek között azért nem, mert a szomszédos települések közti iskolaválasztási mobilitásnak a közvetlenül érintett településen túlnyúló következményeit elvileg sem lehetett benne kezelni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az iskolák totális államosítása jó. Ez tágabb probléma, ami messze elvezetne a beszélgetésünk tárgyától. Mindössze annyit mondok, hogy a mostani államosított iskolarendszerben, a tankerületi oktatásirányítás keretei között elvileg kezelhető lenne a szabad iskolaválasztás következtében létrejövő szegregáció. Az, hogy mégsincs kezelve, durva szabályozási anomália. Az oktatásirányítás se pénzt, se eszközöket, se felhatalmazást, se érdekeltséget nem telepített a tankerületi szinthez annak érdekében, hogy a szegregáció irányába ható erőket ellensúlyozza.
– Igenám, de ha ott lennének ezek az eszközök, akkor a tankerület nem afféle hivatali leágazás lenne, a miniszter által kinevezett hivatalnokkal az élén.
– Nem, hiszen felelősséget kellene viselnie azért, ami a tankerületében történik.
– E logika szerint demokratikus úton kellene választani a polgármesterrel együtt a tankerület vezetőjét is?
– Akár ez is lehetne. De éppenséggel a mindenkori miniszter kinevezettje is lehet. A lényeg az, hogy autonóm módon, megfelelő felhatalmazással lássa el a feladatát. Tartalmi feladatai között szerepelnie kellene annak is, hogy nem tűrhet el a tankerületén belül szegregált iskolarendszert. Ha a tankerületében mégis kialakulnának gettóiskolák, akkor abból számára kötelességek adódjanak: zárja be a szegregált iskolát, vonja össze egy másikkal, nevezzen ki másik, rátermettebb igazgatót, biztosítson pótlólagos erőforrásokat a nehéz helyzetbe került intézménynek, kezdeményezzen együttműködést az iskola átszervezése érdekében a környezetében levő egyetemi tudáscentrumokkal, kezdeményezze a pedagógiai program modernizálását. Csináljon valami konstruktívat.
– A decentralizált rendszerben erre nem kötelezhette a minisztérium a fenntartókat?
– A városok esetében igen. Ott ennek megvoltak a jogi előfeltételei: ők egységes helyi iskolarendszert működtettek. De az egymással intézményes kapcsolatban nem levő települések iskolái közötti viszonyba a minisztérium nem szólhatott bele, legfeljebb ösztönözhette a deszegregációt. Mondhatta azt például, hogy nem adok pénzt, ha ilyen iskolát tartasz fent. Vagy épp ellenkezőleg: több pénzt kapsz, ha a helyzetet megoldod. A mostani tankerületi rendszer sokkal alkalmasabb lenne a szegregáció felszámolására, mert leképezi az ingázási iskolapiacokat. Kezeli azt az intézményes szereplőhiányt, ami a decentralizált rendszer legnagyobb baja volt. Csakhogy a tankerület nincs megtöltve tartalommal. A tankerületnek idehaza is úgy kellene működnie, mint az Egyesült Államokban. Ott a tankerületi vezető az egész kerületet egységként kezeli, és az ott folyó dolgokért felelősséggel tartozik. De felelősséget vállalni csak hatáskörrel, pénzzel, érdekeltséggel lehet. A magyar tankerületi vezetőnek nincs ilyen érdekeltsége, nem érdekli az iskolák belső élete, csak egy adminisztrátor, aki a működés elemi feltételeit hivatott biztosítani.
– Arra koncentrál, hogy mindenhol legyen kréta.
– Nagyjából. Ráadásul ha látja is egy-egy vezető, merre vannak a problémás iskolák, ilyen méretű feladattal nem akar és nem is mer foglalkozni, mert olyan horderejű beavatkozásokra lenne szükség, ami miatt kirúghatják az állásából, ezért inkább továbbtolja a felelősséget az intézményfenntartó nagy szervezet legfelső vezetője felé, az pedig a miniszter felé.
– Így nem változik semmi. Az egyházi iskolák pedig mélyítik a szegregációt.
– Látjuk az adatokból, mi történik. Az észak-magyarországi régióban például 2010-ben az általános iskolások négy százaléka járt egyházi intézménybe, 2015-re ez az arány 18 százalékra ugrott. Általában is ez történt az ország egészében, és különösen a három keleti régióban. Ezzel párhuzamosan igen erőteljesen megnőtt a roma gyerekek iskolák közötti szegregációja.
Ha szegregált gettóiskoláknak nevezzük azokat az iskolákat, ahol a roma gyerekek számszerű többséget alkotnak – vagyis részarányuk nagyobb 50 százaléknál –, akkor az országban élő csaknem százezer roma általános iskolás tanuló majdnem fele, azaz pontosan 46 százaléka ma már ilyen gettóiskolába jár Magyarországon.
Ez 2016-os adat. Összehasonlításképpen: ugyanez az adat 2007-ben 35 százalék volt. A növekedés igen nagy mértékű. Különösen megnőtt a szegregáció azokban az alföldi régiókban, ahol az egyházi általános iskolák és kisgimnáziumok térnyerése az országos átlagnál nagyobb volt. Az összefüggés a két jelenség között nagyon egyszerű: az egyházivá átalakult állami iskolák, minthogy több erőforrással és oktatási autonómiával rendelkeznek, mint a környező állami iskolák, vonzó célpontokká válnak a helyi középosztály számára. Ha egy iskolapiacon megjelenik egy ilyen új szereplő, a tehetősebb, iskolázottabb szülők átviszik a gyerekeiket ezekbe, és a helyi állami iskolákba beszorulnak a szegényebb szülők gyermekei, köztük aránytalanul nagy mértékben a roma tanulók. Ez nem más, mint burkolt oktatási erőforrás-átcsoportosítás a szegényektől a tehetősebbek felé.
– Hogyan lehetne ezeket a szegregáció irányába ható erőket megfékezni vagy kordában tartani?
– Az első lépés a méltányos, korrekt szabályozás kialakítása lenne. Ez a tiszta, kiszámítható, egységes, világos, mindenkire érvényes játékszabályokat jelentené. Nem lehet, hogy egyesek előrébb állnak a pályán, mások meg hátrébb, az egyiknek százhúsz métert kell futnia, a másiknak meg hetvenet a százméteres síkfutásban. Ez inkorrekt szabályozás. Az egyház most olyan oktatási szereplő, amelyre nem vonatkoznak az állami iskolákra érvényes szigorú felvételi szabályok, nincs területi ellátási kötelezettsége, saját szempontjai szerint szűrheti a diákokat, előnyt élvez a szűkös oktatási erőforrásokért folyó versenyben, az egy tanulóra jutó állami költségvetési támogatása többszöröse az állami iskoláénak, mentességet élvez a centralizált oktatási rendszer központosított létszám- és bérgazdálkodási, illetve eszközbeszerzési szabályai alól, szabadon vehet fel és bocsáthat el dolgozókat, megszabhat a tanári bértáblától eltérő béreket, vállalkozásban foglalkoztathat hiányszakmákban oktató tanárokat, nagy autonómiával határozhatja meg saját tantervét. Nem az egyházi iskolák oktatási autonómiáit kifogásolom, hanem azt mondom, hogy az állami iskoláknak is ugyanannyi erőforrást kellene biztosítani, és meg kellene adni ugyanezeket a szabadságokat. Másodszor: az iskolák közti szegregációt tankerületi felelősséggé kell tenni, még akkor is, ha a szegregáció a szelektív ingázás következménye. Egy tankerületi vezető nem mondhatja azt egy-egy gettóiskola láttán, hogy „sajnálom, ez valahogy kialakult”. Ez az ő felelőssége is. Harmadszor: a szegregáció következtében előálló, de az attól függetlenül is jelen lévő hatalmas társadalmi hátrányokat aktív oktatás- és társadalompolitikai eszközökkel ellensúlyozni kellene.
– Milyen eszközökkel?
– A szegregáció problémájánál maradva: a minimum az lenne, hogy érvényt kellene szerezni annak a ma is meglevő törvényi szabályozásnak, hogy a hátrányos helyzetű tanulókat túljelentkezés esetén előnyben kell részesíteni az iskolaválasztásban. De ez önmagában nagyon kevés. Talán még fontosabb lenne az, hogy
nem szabadna megváltoztathatatlan társadalmi tényként tudomásul venni azt, hogy a szegény gyerekek nem tudnak élni a szabad iskolaválasztás előnyeivel.
A szegény gyerekek iskolaválasztását aktívan elő kell segíteni előzetes felkészítéssel, információval, mentorálással, a közlekedési költség támogatásával, ruházkodási hozzájárulással. A céliskolákat alkalmassá kell tenni a hátrányos helyzetű gyerekek befogadására, oktatására. Rengeteg eszközzel lehetne a szegregációs mechanizmusok ellen hatni. A mai magyar közoktatási rendszerben az alapdolgok is el vannak rontva: nincs felelőse a tankerületen belüli szegregációnak, holott lehetne, az iskolafenntartók között durva esélyegyenlőtlenségek vannak, holott ennek egyáltalán nem kellene így lennie, a szabad iskolaválasztás szabályozatlansága pedig csak az amúgy is jobb helyzetben levőknek kedvez. Komoly reformtartalékok vannak ebben a rendszerben. Végül pedig megemlíteném, hogy hosszú távon az lenne az igazi megoldás, ha olyan rendszer épülne fel, amelyben a legutolsó falusi iskola is jó minőségű lenne, és akkor nem lenne ilyen kiélezett versengés a jó iskolákért, mint manapság. Ekkor a szegregáció szintje is alacsonyabb lenne.
– De most élet-halál harc van, mert kevés a jó iskola. Hogyan lehetne ilyen körülmények között a középosztályt érdekeltté tenni abban, hogy oldódjanak a szelekciós mechanizmusok?
– A nagy rendszerekben, az egészségügyben és az oktatásban óriási reformokat kellene elindítani, amibe becsomagolható lenne az új esélykiegyenlítő politika is. Ennek az alapfeltétele az lenne, hogy a vezető politikai erők áttörést akarjanak elérni. Az ország politikai vezetőinek önvizsgálatot kellene tartaniuk, hogy valóban akarják-e ezt.
