Elég volt!
A Nemzeti Színház direktora ellen tüntetett néhány tucat jobbikos, mondván: nem nyugszanak, amíg árpádsávos lobogó nem leng a teátrum épületén. Kevesen voltak. Az egyetemisták az Alkotmánybíróságot védték fáklyás felvonulásukkal, a szakszervezetek pedig a munkások érdekeiért demonstráltak. Tudatták: elegük van, de mégsem voltak elegen. A hét tüntetésein PUNGOR ANDRÁS járt.
Darabig csak nyálkás az idő, végül ónos eső zuhog a Nemzeti Színházra. A jobbikos színpad előtt alakzatban vacog egy raj operettkatona. Mellettük néhány tucat radikális statiszta áll, egyik lábáról a másikra.
– Kevesen vagyunk – jegyzik meg az ügyelő szónokok. A hidegre fogják, meg a fideszes agymosásra. Fagyos kezét dörzsöli a nép, akad, aki vágyakozva néz az elrobogó HÉV után.
Itt van mindenki, aki számít: Vona rendezett mosollyal, nyilatkozatképesen, Pörzse homlokráncolva, lobogó hajjal, Novák szemüvegben, stréber sállal.
Alföldi Róbertet szidni jöttek össze. Most éppen ő az Ellen. A színidirektor csaknem megengedte a románoknak, hogy nemzeti ünnepüket a Magyar Nemzeti Színházban ünnepeljék. Sőt, a radikális kritikusok szerint Alföldi darabjaiban „túlteng” a nemiség.
– Mutassuk meg nekik a színházat – mosolyog egy férfi a gyülekező jobbikosok felé intve. A Nemzeti bejáratánál Alföldi hívei, köztük Kukorelly Endre író, Koltai Tamás, a Színház főszerkesztője, Csáki Judit kritikus fagyoskodnak. Néhány tucat ember mond itt verset, beszélget színdarabról, a kiállás szükségességéről.
Szelíden, halkan, okosan. Akinek kedve szottyan, szónokolhat, övé egy percre a kézi hangosbeszélő.
– Akkor mondjuk el, miért vagyunk itt – kezd bele egy kifogástalan modorú öregúr. Szót kap, erre kártevőnek nevezi Alföldit.
Megmosolyogják:
– El tetszett tévedni!
Beszélgetnek vele, szelíden kérdezgetik, próbálják meggyőzni. Hajthatatlan az öreg: bár Alföldi darabjait nem látta, de – mint fogalmaz – „semlegesítené” őt. Legyintenek a direktorpártiak: reménytelen!
Az öreg megunja, neki is elég volt, megy az övéihez.
Zokogva a grófi szérűn
A jobbikos színpadon épp Lenhardt Balázs lép fel, kigombolt kabátban dacol a liberális faggyal.
Szokásos jobbkörrel kezd: Trianonra emlékezik. Szidja a hazaáruló, kollaboráns Károlyit, aztán a kötelező füttykör után belerúg Szentiványi Istvánba, aki liberális létére még most is nagykövet, majd végre „megérkezik” a Nemzeti Színház elé:
– Itt állunk, mint a grófi szérűn a zokogó koldussereg!
Addig nem nyugszunk, amíg árpádsávos zászló nem leng a Nemzetin – szónokol.
Pörzse Sándor megengedőbb. Szerinte lehet, hogy Alföldi nem provokált, nem aljasságból tette azt, amit tett:
– A liberális emberek így vannak bekötve. Nekik Trianon nem fáj, ez az ország a lakásuk, nem a hazájuk.
Pörzse elárulja, háromszor vett jegyet a Nemzetibe, kétszer kijött az előadásról, de egyszer tetszett neki, amit látott.
Csak nehogy baja legyen belőle!
– Mikor takarodik el Alföldi Róbert a Nemzeti Színház éléről? – mantrázza Szávay István jobbikos törvényhozó. Hadar, és azt mondja, elege van.
A Nemzet Kisdobosa jön. Ő ma a főattrakció, Vona csak nyilatkozni ugrott ide.
– Kedves magunkfajta normálisak – kezdi Novák Előd viccesnek szánt beszédét.
– Alföldi, takarodj! – skandálják a jobbikos vacogók.
Novák kikacsint sálja mögül, somolyog, göcög saját alpári viccein, Alföldi magánéletén poénkodik.
Ebből már nekem lesz elég: zsebre a tollal, kár a papírért!
