Egyszer volt...

A mából visszanézve azt kell mondanom, hogy Washingtonra nem maradt hatás nélkül az 1963-as amnesztia, Kádár kiállása a leváltott Hruscsov mellett, az „aki nincs ellenünk, velünk van” címkéjű kiegyezéses politika; még kevésbé az 1966-ban elhatározott gazdasági reform, végül egy jelzés: Kádárék hajlandók tárgyalni az amerikai nagykövetségen 1956 óta rejtőzködő Mindszenty bíboros kiengedéséről. 1967-től ismét volt amerikai nagykövet Budapesten. De azért újabb öt, majd tíz évnek kellett eltelnie, hogy Kádárnak jó sajtója legyen Amerikában – ezt részben a bíboros szabadon engedése körüli ügyes amerikai–vatikáni–osztrák–magyar diplomáciai manővernek, részben a híres-neves helsinki biztonsági és együttműködési értekezleten tanúsított magatartásának köszönhette.

Tevékenysége nem maradt viszonzatlan. A nyolcvanas évek elején (a szovjetek közismert szemráncolásai közepette, újabb jó pont) nem vettek volna fel bennünket a Nemzetközi Valutaalapba (IMF), nem kaptuk volna meg a pénzügyi túléléshez szükséges mentőcsomagot, ha az IMF főrészvényese, az Egyesült Államok s annak pénzügyminisztere nem bólint rá.

Ezzel együtt Kádár Jánost soha nem hívták meg Amerikába. Ez ugyan protokollárisan lehetséges lett volna, politikailag azonban nem – 1956 árnyéka, az ellenforradalom fikciójának konok fenntartása miatt. Viszont a jelek afelé mutatnak, hogy az amerikaiak alig várták Kádár távozását, a kolonc lerázását. Még két hónap sem múlt el a leváltása után, utódát, Grósz Károly pártfőtitkár-miniszterelnököt egy szokatlanul hosszú, tizenegy napos látogatáson úgy hurcolták körbe az Egyesült Államok nagyvárosain, mint a véres kardot. „Szponzorai” ugyan vezető üzletemberek voltak, de szállodai szobájában felkereste őt maga Henry Kissinger, és fogadta a Fehér Házban Reagan elnök. Érzékeltették vele, hogy sokat várnak tőle. Ő az elvárásokat – noha Nagy Imre szerepére nézve nem volt hajlandó engedményt tenni – két ponton is teljesítette. Egyfelől meglepte vendéglátóit azzal, hogy nem idegen tőle százszázalékos külföldi tulajdonban levő vállalatok alapítása; másfelől azzal, hogy az egypártrendszerről azt mondta: neki nem elvi kérdés.

A rajtpisztoly hamarosan eldördült. Idehaza Grósz pár hónap múltán belement a többpártrendszerbe, de ami ennél lényegesebb: a világ egyik legnagyobb vállalata, az amerikai General Electric volt az első konszern, amely megvásárolta a Tungsramot, és ezzel leadta a jelzést a többieknek: lehet utánam jönni, Magyarországra érdemes működő tőkét hozni, van mit privatizálni.

Érdekes módon a békés rendszerváltozás egyik legfőbb motorja – erős ellenzéki rokonszenvekkel – az akkori amerikai nagykövet, Mark Palmer volt, aki különféle, főként a demokratikus ellenzék által inspirált megmozdulásokon mindig jelen volt, társítva az eseményhez az Egyesült Államok súlyát. (Ad notam: az akkor érdem volt a Fidesz szemében, most bűn, ha Goodfriend ügyvivő felbukkan az internetadó ellen tiltakozók között...)

A rendszerváltozás utáni miniszterelnökök – ha nem adták is egymásnak a kilincset – mind kaptak meghívást a Fehér Házba: előbb Antall, aztán Horn, később Medgyessy és Gyurcsány. Mivel Horn tárgyalta le NATO-csatlakozásunkat (1997), onnantól formálisan is szövetségesek voltunk, tehát a meghívás, hogy úgy mondjam, „kijárt”. A kivétel Orbán Viktor. Ő ugyan egyetlen egy ízben találkozott a Fehér Házban ifjabb Bush elnökkel – találkozott, de nem tárgyalt –, miután a kétoldalú és egyéb kapcsolatokról eszmét cserélt Cheney alelnökkel. Ám még ez a fogadás se jöhetett volna létre, ha nem 2001 tavaszát írjuk, mert pár hónapra rá Orbán Viktornak sikerült nem kívánatossá tennie magát Washingtonban. Mint tudjuk, a szeptember 11-i rettenetes, repülőgépes, öngyilkos terrortámadás után nyomatékos kérésre sem volt hajlandó elhatárolódni Csurka István MIÉP-vezér minősíthetetlen „Megérdemelték!” nyilatkozatától.

Ifjabb Bush, noha Orbán a 2000-es elnökválasztási kampányban őmellette mint konzervatív testvérpolitikus mellett lobbizott (nem azért, mintha ennek bármi hatása lett volna), ezt soha nem bocsátotta meg neki. A továbbiakban látni se akarta a magyar miniszterelnököt, bármennyire erőlködött is az. (Ez csak adalék ahhoz, hogy milyen kaliberű államférfi a mai miniszterelnök. Képtelen volt felfogni, hogy hol a helye egy szövetségi rendszerben; annyi empátia se volt benne az egész Amerikát megrázó szörnyűség iránt, mint egy szúnyogban.)

Bűne megbocsáthatatlan volt. Hiába küldtünk katonákat Afganisztánba, akkor is. Mindennek tetejébe a hatalomátvételre készülő demokrata Obamával szemben Orbán – bár ez megint senkit nem érdekelt – előbb a republikánus John McCaint, majd Mitt Romneyt támogatta: mindkettőn rajtavesztett. Legfeljebb a most már második ciklusát töltő Obama nem felejtette el neki.

Itt jegyezném meg: teljességgel szokatlan, hogy akár európai ellenzéki vezetők, akár szolgáló miniszterelnökök az amerikai elnökválasztáson nyíltan kiállnak egyik vagy másik jelölt mellett. Orbán unortodoxiája kétszer is visszaütött.

2010-ben, amikor kétharmadot kapott, az amerikaiak gyorsan felismerték, mit tesz és mire készül. 2011 júniusában Hillary Clinton külügyminiszter Budapesten járván viszonylag finom kritikát gyakorolt a magyar demokrácia lefejezéséről, de fél év múltán (karácsonykor) kegyetlen levelet küldött Orbánnak. Akkor már csak napokra voltunk az új alkotmány (Alaptörvény) életbeléptetésétől. E levélben az „aggodalom” szó fordul elő legtöbbször, de későn. Aggodalom a hatalom sarkalatos bebetonozása, az igazságszolgáltatás függetlenségének megkurtítása, a sajtószabadság korlátozása és sok minden más miatt. Clinton asszony kimondta: sajnálja, hogy júniusi észrevételei visszhangtalanok maradtak. A központosítással szembeni fékek és ellensúlyok – amelyek nélkül egy demokrácia nem működik – eltűntek: Fidesz mindenütt. Hillary Clinton „nyomatékosan” kérte Orbánt: változtasson. Nem tette. Sőt az Alaptörvényen olyan változtatásokat hajtatott végre a birkaparlamentjével, amelyek a „betont” erősítették.

Az idei tusnádfürdői beszéd, az illiberalizmus piedesztálra emelése végképp „betett” az amerikai–magyar viszonynak. Tudni kell, hogy az amerikai közbeszédben a demokraták (mint Obama) per definitionem liberálisnak számítanak. Már csak innen nézve is minimum irritáló lehetett Orbán kiállása egy olyan illiberális (értsd: autoriter) világkép mellett, amelyet ma leginkább Oroszország és Kína testesít meg, s amelynek jellemző vonásai (a legnevesebb amerikai publicisták egyike, Fareed Zakaria szerint) a nacionalizmus, a vallásosság, a konzervatív társadalomeszmény, az államkapitalizmus és a média bekebelezése. Egy csomó olyan dolog, aminek semmi köze a joguralomhoz és az egyéni és vállalkozói szabadsághoz.

A biztosíték kiment. Bill Clinton volt elnök – Orbánt is megnevezve – azt nyilatkozta, hogy ezek a „fickók” csak abban érdekeltek, hogy örökre hatalmon maradhassanak és loholjanak a pénz után. Végül megszólalt maga Obama elnök is, ugyancsak Magyarország említésével, és felpanaszolta, hogy egy csomó helyen (mit mondjak, kitűnő társaságba kerültünk) eltiporják a civil társadalmat, szerveződéseket. Nem elfelejteni! Az elnök az eddiginél több és erőteljesebb támogatást ígért ezeknek a szervezeteknek, amiből akár az Ökotárs is erőt meríthet, a kérdés csak az, hogy Orbán hogyan reagál rá. Már attól meg kellett volna ijednie, hogy a két legbefolyásosabb amerikai lap, a The New York Times és a Washington Post két-két vezércikkben sürgette Orbánék megfegyelmezését az unióban. Akár a fejlesztési pénzek elvételével, akár – szélső esetben – a szavazati jog megvonásával.

Tartok tőle, hogy amiképp e véleményvezéreknek se volt érezhető hatásuk, Obamának se föltétlenül lesz. Hiszen új külügyminiszterünk, Szijjártó megmondta: az elnök kijelentésének „nincs tényalapja”. És kész.

Ui. Budapesten bő egy éve nincs amerikai nagykövet. Csak nem megyünk vissza az ötvenes-hatvanas évekbe?!