Egyre fogy a levegő – Dés László: az Orbán-rezsim sem tarthat örökké
– Hatvannégy évesen jelent meg az első szerzői-előadói lemeze. Hova helyezné el a pályáján ezt az albumot, ha egyáltalán tart valahonnan valahová a pályafutása?
– Pályaív helyett inkább jól elkülöníthető korszakokat látok, méghozzá elég éles cezúrákkal. Az első etapnak a tanulóéveket tekintem, 1974-től ’78-ig, ami azzal kezdődött, hogy másodikos dzsessz tanszakosként meghívtak szaxofonozni az Interbrass zenekarba. Úgy indult a pályám, mint egy mese, négy évig szinte az összes akkori sztárzenésszel együtt játszhattam: Kőszegi Imrével, Tomsits Rudolffal, Pege Aladárral, Berki Tamással, Vukán Györggyel, Másik Jánossal, Szakcsi Lakatos Bélával – sorolhatnám napestig. Kőszegi ’76 májusában eljött a dzsessz tanszak vizsgakoncertjére, hogy megnézze a fiatalokat, mert szüksége volt egy szaxofonosra. Meghallgatott, aztán odajött hozzám, hogy van-e kedvem csatlakozni a zenekarához a nyári turnéra. Lenne itt egy-két fellépés az NSZK-ban, aztán Párizsban egy fesztiválon, utána meg San Sebastianban. Mondom: van kedvem. Akkor jártam először Nyugaton. Azokban az években sok zenekarral játszottam, mindenhol más stílusban, plusz ott volt az LGT is. 1978-ban bevonultam, és a katonaság alatt végiggondoltam, hogy oké, sikeres szaxofonosnak számítok, de ki vagyok én valójában? Mielőtt leszereltem volna, elkezdtem saját számokat írni, megalapítottam a Dimenziót. A következő időszak 1993-ig alapvetően a zenekaraimról – a Dimenzióról és a Trio Stendhalról – szólt, persze közben már bekapcsolódtam a színházi és filmzenekészítésbe is. Aztán akkor kezdődött egy új korszak, amikor megírtam az első musicalt, a Valahol Európábant. Sok mindennel foglalkoztam azóta is, de az utóbbi 25 évet elsősorban a nagy lélegzetű zeneszerzői munkák korszakának tekintem.
– A most megjelent Éjféli járat viszont előadói lemez, ebben a műfajban ráadásul az első, amit ön úgy aposztrofált, hogy 64 évesen ilyennel előrukkolni „mélyen pozitív üzenet”. Azért nevetni aligha támad kedve annak, aki végighallgatja az albumot. Nehéz felfedezni a dalokban a pozitív üzenetet.
– Ha húszévesen jöttem volna ki az első előadói lemezemmel, nyilván egészen másról szólt volna. Világmegváltó hévről vagy bimbózó szerelemről csak fiatalon lehet hiteles dalokat írni, 64 évesen inkább összegző, visszafogott albumot készít az ember, amelyben feldolgozza-értelmezi az évtizedek alatt felhalmozott élményeit. A címadó Éjféli járat, amelynek a szövegét Müller Péter Sziámi írta, például a bűntudatról szól, az elszalasztott lehetőségekről, a szeretteinkkel szemben elkövetett vétkekről.
– A december végi lemezbemutató koncerten minden néző tudni fogja, hogy Dés-számokat hall. Ezt csak azért jegyzem meg, mert előfordult már önnel, hogy egy filmgálán nyolc szerzeményét játszották el, mindegyik dalát másvalaki adta elő, de egyszer sem hangzott el a zeneszerző neve. Mennyire fáj önnek, hogy például a Nagy utazást sokan Presser-szerzeménynek hiszik, vagy a Szerelem első vérig híres főcímdalát Demjén Rózsihoz kötik?
– Nem zavar, örülök annak, ha sikere van egy dalomnak. Tudomásul vettem, hogy elmúltak azok az idők, amikor a rádióban még bemondták, kinek a szerzeménye hangzik el, sőt még a műsorújságban is feltüntették zárójelben, hogy Szörényi–Bródy, Lennon–McCartney. Manapság már azt sem lehet mindig tudni, hogy ki az előadó, a szerző pedig szürke eminenciássá vált.
– Fordítsuk meg a dolgot: az Éjféli járat dalait kik énekelhetnék el még hitelesen a szerzőn kívül?
– Nem tudom, mert most kivételesen annyira magamban gondolkodtam, hogy nem járt más előadó a fejemben. Persze a Hóesést vagy a Hosszú menetet már eddig is előadta más, előbbit Udvaros Dorottya, utóbbit Cserhalmi György. Egyébként meg bárki elénekelheti a dalaimat. Eddig is rengeteg szerzeményemet dolgozták már fel – nagyon sokféle formában. Az esetek többségében ráadásul tehetségesen nyúltak hozzájuk. Ez jó, ettől maradnak életben.
– Van naprakész leltára arról, hány dalt írt eddig?
– Nincs. Ezért nem is tudom pontosan. Néha szembejön velem egy-egy olyan dal, amelyre magam is rácsodálkozom, jé, ezt tényleg én írtam.
– Van olyan dala, amelyről azt gondolta, nagyon nagy sláger lesz, mégsem lett sikeres?
– Több ilyen is akad. A második Jazz+Az-lemez címadó dala, az Egynek jó például az egyik nagy kedvencem, a közönségnek mégsem jött be. De az ellenkezőjére is akad példa: van olyan dalom, amiről nem gondoltam volna, hogy óriási sláger lesz, ehhez képest a mai napig imádják az emberek. Ilyen a Szerelem második vérig című film végén felhangzó Most kell eldöntenem Demjén Rózsi előadásában. Azt a számomat például nem is szerettem.
– Rengeteg alkotótárssal dolgozott együtt az elmúlt évtizedekben. Kik hatottak önre a leginkább?
– Ez nem könnyű, nagyon sokan vannak. Leginkább azok hatottak rám, akiktől a legtöbbet tanultam. Fiatal zenészként az Interbrass tagjaitól, Szakcsitól és Kőszegi Imrétől. A szövegírók közül Nemes Istvántól és Bereményi Gézától, a filmesek közül Makk Károlytól. A színház működésével, misztikumával kapcsolatban Lukáts Andor és Ascher Tamás mutatta meg a legfontosabb dolgokat. Figyeltem őket munka közben, miként gondolkodnak, hogyan építenek fel egy előadást.
– Koltai Róbert nemrég azt mondta a 168 Órának, hogy ön a legszigorúbb barátja. Valóban maximalista?
– Igazából csak magammal szemben vagyok az. Koltai Robi speciális eset, mert minden produkciójára meghív, és megkér, hogy mondjam el a véleményemet. Megtisztelem őt azzal, hogy őszinte vagyok. De arról nincs szó, hogy árgus szemekkel figyelném a kollégáimat, és azonnal lecsapnék rájuk, ha nem tetszik valami. Nem érzem magam szigorúnak. Inkább lazának. Valójában hedonista alkat vagyok, szeretek enni, inni, élni.
– Azért egy területen szigorú: keményen és nyilvánosan kritizálja mindazt, amit elviselhetetlennek tart a magyar közéletben. Mióta érdekli a politika?
– Amióta megismerkedtem a feleségemmel, Vásárhelyi Máriával. Úgyhogy több mint negyven éve. Az apósom, Vásárhelyi Miklós mindig aktívan politizált, a hetvenes években éppen a demokratikus ellenzék tagjaként, így aztán nehezen maradhattam volna ki belőle. Persze akkoriban még nem fejtettem ki a nyilvánosság előtt a nézeteimet, nem voltam tagja a demokratikus ellenzéknek, de követtem az eseményeket. Előfordult például, hogy a lakásunkban rejtették el a szamizdatnak számító Beszélő aktuális számát. A politikával kapcsolatban igazából a rendszerváltozás után ért egy sokkszerű élmény, amikor az első Fidesz-kormány nekiment az apósomnak. Világos volt, hogy miért. Apósomnak két „bűne” volt. Az egyik: Orbánék még 1993-ban anyagi támogatást kértek a ’94-es választási kampányukra a Soros alapítványtól, amit Vásárhelyi Miklós vezetett. Akkor persze még nem tekintettek sátánként Soros Györgyre. Az apósom azonban elhajtotta a fideszes fiúkat, mondván, politikai pártokat az alapítvány nem támogathat. Erre sértődtek meg Orbánék, de nagyon. A másik, hogy ő szervezte az 1989-es Nagy Imre-újratemetést, és élő „bizonyítéka” volt annak, hogy nem a Fidesz csinálta a rendszerváltozást. Amint hatalomra kerültek 1998-ban, azonnal rászálltak az apósomra, politikai hadjáratot indítottak ellene, a legaljasabb módszerekkel próbálták őt lejáratni. Ez a boszorkányüldözés elérte a szociológusként dolgozó feleségemet is, rendszeresen kapott fenyegető leveleket, telefonokat, de az utcán is inzultálták. Azzal a fájdalommal nehéz mit kezdeni, amikor véletlenül a kiskamasz lányod veszi föl a telefont, és látod az arcán a rémületet meg a döbbenetet, mert a vonal másik végén egy ismeretlen ember üvöltve szidja az édesanyját. Csak azt látod, hogy a gyerek tartja a telefont, és zokog. Úgyhogy engem egyáltalán nem lepett meg a NER, pontosan tudtam, hogy milyen emberek kerültek hatalomra kétharmaddal. Ha ’98-ban meglett volna a kétharmaduk, már akkor ugyanezt tették volna.
– Ilyen előzmények után képes érzelemmentesen figyelni a közéletet?
– Nem vagyok rá képes. Ezért ma már nem is foglalkozom napi szinten a politikával.
– Nem követi az eseményeket?
– Minek? Az állami hírgyárat? Vagy hogy éppen milyen baromságot mondott Németh Szilárd, hány céget vásárolt fel Mészáros Lőrinc? Ezeknek nincs jelentőségük, és nem is érek rá a napi állatságokra.
– De hát többször is írt véleménycikket a NER-ről az ÉS-ben.
– Mert a rendszert pontosan ismerem. Tudom, hogy a jelenlegi felállás miként következik a magyar történelemből. Felismerem a tendenciákat, a párhuzamokat. A struktúra hétköznapi működése számomra érdektelen, az igazán fontos hírek pedig úgyis eljutnak hozzám.
– De óhatatlanul belebotlik a napi hírekbe. Mi a kezdőlapja a neten?
– A Google-kereső. Szándékosan, hogy ne egy hírportál jöjjön fel elsőként. Híradókat sem nézek. Inkább dolgozom.
– Nem tart attól, hogy bezárja magát egy visszhangkamrába?
– Egyáltalán nem félek ettől. A rendszerváltozás első éveiben valóban jórészt csak olyan emberek vettek körül, akik a liberális értelmiséghez tartoztak, de ez már rég nincs így. Már régóta nem élek politikai gettóban, a legtöbbet azokkal vagyok együtt, akikkel összehoz a munka.
– De a munka valószínűleg azokkal hozza össze, akikkel hasonlóan gondolkodik a világról.
– Nem ideológiai alapon választom meg az alkotótársaimat. Az más kérdés, hogy a gondolkodás képessége és a tehetség, úgy látszik, összefügg. Talán nem véletlen, hogy a hozzám hasonlóan gondolkodó Parti Nagy Lajos, Spiró György vagy Závada Pál pont kiváló író. Esterházy Péterrel is – akihez mély barátság fűzött – sokszor ugyanazt gondoltuk a világról, pedig ő katolikusként, egy arisztokrata család leszármazottjaként a konzervatív oldalról indult.
– Azáltal, hogy zenész, kiválóan beszél egy univerzális nyelvet. Soha nem merült föl önben, hogy elhagyja az országot?
– Csak egyszer, 1978-ban. Az NSZK-ban turnéztunk, és az egyik helyről felhívtam a feleségemet, aki elmondta, meghozta a postás a katonai behívómat. Latolgattuk, hogy mi legyen. Mária akkor volt terhes a fiunkkal, részben emiatt nem jöhetett volna utánam, de az apósom miatt – akit megfigyeltek – valószínűleg ki sem engedték volna. Ha én akkor kint maradok, lehet, hogy évekig nem láthatom a kisfiamat. Úgyhogy hazajöttem. A nyolcvanas években már nem akartam disszidálni, érezni lehetett, ahogy napról napra gyengül a rendszer, nyílik ki a világ, egyre nagyobb levegőt tudsz venni. 2010 óta viszont épp ezzel ellentétes folyamat zajlik, napról napra szűkül be a tér, egyre fogy a levegő.
– Ezért költözött külföldre idén nyáron a fia, Dés András, aki szintén muzsikus?
– Pontosan ezért. Nem bírta tovább ezt a fullasztó légkört. Nemcsak elfogadtam a döntését, de támogattam is benne. Alig telt el néhány hónap, máris látszik a változás. Nincs rajta a napi nyomás, az állandó frusztráció. Felszabadult ember lett Bécsben.
– Ha ön most lenne fiatal zenész, szintén elköltözne Magyarországról?
– Egy percig sem gondolkoznék, csomagolnék, és indulnék.
– Hatvannégy évesen ez már nem opció?
– Már nem. Itthon maradok, és beletemetkezem a munkába. És közben abban reménykedem, hogy semmi nem tart örökké. Ez a sok-sok szenny addig gyűlik, amíg egyszer csak átcsap majd valami másba.
– Azzal számol, hogy meg fogja érni az Orbán-rezsim bukását?
– Meg fogom érni a változást. Bőven.
