Egy pálya emlékezete

Történt pedig, hogy a szegény szabólegény feleségül vette a varrólányt. Hát lett egy pöttöm gyerekük. Azt, ha nagyon kiabált, a kosárban lefedték egy dunnával, és betolták az ágy alá, hogy ne zavarja a főbérlőt. Így tartja a családi emlékezet. A kis család egy isten háta mögötti helyen, a budapesti Váci utcában lakott: a háború után voltunk. Az Erzsébet híd lebombázva, forgalom szinte semmi. Itt az ötvenes évek elejének belvárosában mindenki ismert mindenkit, mindenki köszönt mindenkinek. Ahogy illik, szegény a gazdagnak előre.

A szegény szabó fia szorgalmas volt, így mindenki nagy csodálkozására gimnáziumba ment, és szabad idejében úszóversenyző lett a legendás Széchy Tamásnál. Ott még az edzések végén tartott háziversenyeket is komolyan vették: a győztes kiült a vízpartra a rajtkő mellé, és a vesztesnek a vízben lebegve száz kézcsókot és száz lábcsókot kellett adnia neki. Hát nem fűlött a foga ehhez a hosszútávúszó szegény legénynek, inkább elment a jogi egyetemre, ahol megtetszett neki, ami keveseknek: a közigazgatási jog. Ki is kötött a Minisztertanács jogi hivatalában, ahol 1975-ben valamilyen miskulancákat kezdtek hozni a népesség-nyilvántartáshoz. Ijesztően zúgtak, kattogtak ezek a szekrénnyi ketyerék, látni se bírta azokat rendes, meglett jogászember. Hát mondták a szabó fiának, a Tóth Zolinak: te vagy itt a legkisebb, foglalkozz ezekkel a komputergépekkel te.

Két kor gyermeke – ezt a címet viseli a legismertebb magyar választási szakértő, Tóth Zoltán beszélgető könyvecskéje, amelyben a főhős Kőrössi P. Józsefnek vall életéről, pályájáról. A csevegés izgalmassá akkor válik, amikor a párbeszéd eljut a választások ügyéig. Hősünket főnökei 1988-ban új választási törvény kidolgozásával bízzák meg. A feladat nagyjából a kör négyszögesítésével ért fel, hiszen akkoriban az alkotmány egypártrendszert írt elő. Az elvárás viszont már többes jelölésről szólt, és meg kellett haladni az általában cinkelt jelölőgyűlések gyakorlatát is. Az első változatban úgy látszott, a megoldás az lehet, ha minden jogi személy jelölhet, ám szeptemberre Horváth István belügyminiszter új megbízást adott: a törvény épüljön a többpártrendszerre, azaz legyen – az akkori viszonyok között – alkotmányellenes. Tóth Zoltánnak még a sajtpapírjai is titkosak lettek, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az új választási rendszer az MSZMP háttérbe szorulását készíti elő. Még két hónap volt hátra Grósz Károly elhíresült fehérterroros beszédéig. Valószínűtlennek tűnt, hogy a főtitkár tudta volna, milyen papírok készülnek a minisztériumban.

Az első, valóban a népakaratot tükröző választásokra több körzetben jogi kimérahelyzetben került sor: 1989-ben, a sztálinista alkotmány alapján hívták vissza az Országgyűlésből az MSZMP kulcsfiguráit, demokratikus országok alkotmánya a visszahívás intézményét nem ismeri. Mégis ez volt a pillanat, amikor hű párthivatalnokok helyett a rendszer ellenzékének prominensei kerültek a parlamentbe: közöttük Tamás Gáspár Miklós és Roszík Gábor.

A memoár számos epizódja méltó arra, hogy beépüljön a félmúlt történelméről szóló közös emlékezetbe: például, hogy Boross Péter sajnálkozva mondta hősünknek, szegényen fog meghalni, ha nem akar politikus lenni, s inkább köztisztviselő marad. Vagy hogy a tapasztalt belügyi hivatalnok tudja: ha a minisztérium épületében délután rántott hús illata terjed, akkor itt a válság, hosszú vezetői értekezlet lesz, és éjszakáig senki sem megy haza. Így történt ez a 2002-es választások utáni nyáron, az Erzsébet híd lezárásának idején is. A miniszteri tárgyalóban ott sorakoztak a rántott húsos tálak, volt friss kenyér, uborka, és órákon át senki sem mondott semmi érdemlegeset, csak saját informátoraival és a miniszterrel pusmogott. És rántott húst majszolt.

Ez már átvezet a könyvnek ahhoz a vonulatához, amely fontossá teszi: a hazai közigazgatás maró kritikájához. Mert a hídlezárást követő tanácstalanságnak nyilvánvaló tanulsága volt, hogy állami válságkezelő központ létrehozására volna szükség: a háborúra békeidőben kell készülni. Ezt senki sem tudta jobban Tóth Zoltán akkori közigazgatási államtitkárnál, hiszen a Választási Iroda vezetőjeként egy tizenöt fős kis csapatból pár hónapra óriási, hatvanezer főt mozgató, ütőképes szervezetet kellett létrehoznia. Ez csak úgy sikerülhetett, hogy folyamatos volt a kapcsolat. Két választás között is voltak rendszeres oktatások, folyamatos információcsere, állandósult a kapcsolat. Ennek igen nagy jelentősége lett abban a helyzetben, amikor a magyar közigazgatás az abszurd szétforgácsoltság képét mutatta. A rendszerváltás után 3200 pici „hercegségre” osztották az országot, a taxisblokád idején a belügyminisztérium még a helyi önkormányzatok címét és telefonszámát sem tudta. Volt idő, amikor a választási csapat szervezeti rendszere jelentette a legfontosabb vertikális kapcsolatrendszert a magyar közigazgatásban.

Tóth Zoltánnak nem sikerült a válságkezelő központ tervét, általában a történtek kormányszintű elemzésének gondolatát keresztülvinnie. Gyurcsány Ferenc a többi rendszerváltó közhivatalnokkal együtt menesztette őt 2004-ben, hogy helyükre az üzleti életből hozott embereit ültesse. Pedig ha valakinek valamikor, neki aztán 2006-ban nagy szüksége lett volna válságkezelő központra.

A közigazgatási munka életpálya-felfogása 2005-től megszűnt: jöttek az érdemdúsak, a kampányjutalmak nyertesei, a megélhetési talpnyalók. Ez a folyamat pedig éppen ma éli virágkorát. Így hangzik Tóth Zoltán szigorú látlelete. Úgy véli, a magyar közigazgatás rendszere számos csapást vészelt már át a rendszerváltás óta. Ezek egyike volt az önkormányzati rendszer szétforgácsolása, az államigazgatás és az önkormányzatok közötti összefüggés megszüntetése. A második a tervezés teljes rendszerének lebontása. Szerinte a területfejlesztés, a várostervezés helyét átvette a pénzügyi diktátum, az éves költségvetés politikai indíttatású parancsa: ezért nincs a települések harmadában egészséges ivóvíz, miközben épülnek a stadionok.

A legnagyobb baj azonban, hogy a közigazgatás a politikai zsákmányszerzés terepe lett. A szakértelem helyett a politikai lojalitás lett a kinevezések legfőbb feltétele. „Nem ért hozzá? Nem baj, viszont a mi kutyánk kölyke, majd beletanul.” Mint a munkásigazgatók 1948-ban. Lezüllött a közigazgatás, amikor szolgasorba alázták a köztisztviselőket – állítja Tóth Zoltán.

A Választási Iroda országosan ismert vezetője 2004-ben, huszonhét év után távozott a közigazgatásból. Hét éven át a Nemzetközi Választási Szövetség vezetőjeként maradt országosan ismert figura. 2011-ben világkonferenciát szervezett. Negyven ország és tíz nemzetközi szervezet kétszáz választási szakértőt küldött. A magyar kormány megtagadta a részvételt, szakértőinek megtiltotta, hogy megjelenjenek. Tóth Zoltán lemondott. Azóta országosan ismert szakértő: saját jogon. Azt magyarázza, van olyan, hogy törvénnyel követnek el választási csalást: ha egy kormánypárt a hatalom megtartásának érdekében a többi párttal való egyeztetés nélkül változtat a választási törvényen, kívül helyezi magát a demokrácián és a jogállamon.

A szabó fia „Számoljuk együtt a szavazatokat 2014-ben!” elnevezéssel indított mozgalmat és oktatási projektet első választóknak. Tévedett, aki azt hitte, hogy őt már le lehet írni. Hosszútávúszó maradt. Bírja a megpróbáltatásokat.