Egy idegsejt nyúlványai messzire érnek

Tudja jól, mi kell a sajtónak. Előre kérdezi, nyakkendős vagy fehér köpenyes képet szeretnénk-e, maga vezet bennünket az intézet legfotogénebb mikroszkópjához. Napjait azonban nem a méretes műszer előtt tölti. Tanulmányokat, cikkeket ír. A kutatás öröme a tanítványoké. Övé az értékelés és a buzdítás.

Irodája falán sorjáznak az akadémiai tagságokat igazoló pecsétes papírok, hajdani mentorok, kollégák képei, emlékérmek, plakettek. Itt van mindjárt a kedvenc: az Amerikai Anatómusok Cajal Társaságának életműdíja s persze a magyar Bolyai még 2000-ből, amelyet elsőként ő kapott meg. Legfölül megfakult, fekete-fehér ábra, rajta egyetlen idegsejt kusza nyúlványai. „Nézzék, nem gyönyörű? A legszebb fának sincs ilyen ágazata.”

Freund Tamás 1959-ben született, Veszprémben nőtt föl. Nyarait a kis sváb településen, Bándon töltötte, a nagyszülőknél. „Nagyanyám hihetetlen munkabírású asszony volt. Hat gyereket nevelt fel, nagyapám inkább kártyázni járt. Még életében tizenhárom unokája, húsz déd- és egy ükunokája született.”

A padlássöprések ideje járta. A földből nem lehetett megélni, Veszprémbe költöztek a szülők. Freund Tamás édesanyja egy kémiai kutatóintézetben lett laborasszisztens, az édesapa is ott sofőrködött.

Az elemista fiú, ha csak tehette, a vegyszerraktárban vállalt diákmunkát. Az elemek periódusos rendszere neki ábécé lett, hobbiból silabizálta a dobozokra írt képleteket.

Jutott otthonra is a kincsekből. Kémiai labor lett a kerti fáskamra. „Az árukiadóban mázsányi vegyszert tároltunk, senkinek sem tűnt fel, ha pár milligramm eltűnt.” Õ csak figyelte a reakciókat, a legyűrhetetlen logika szerint színeződő oldatokat. Ha pedig terméskő kellett, kevert fekete lőport, s robbantott romos pincét. Máskor diáktársai vették hasznát tudományának. „A jód-azid krémszerű anyag, száradás után érintésre robban. Lett is nagy durrogás, amikor a tanárok lenyomták a kilincset.”

Keller Tóni bácsi azonban megbocsátott. Õ kántorból lett kémiatanár, iskolaigazgató, a diákok kedvence. Minden szabályhoz viccet mesélt. Ilyet: nézi valaki a kirakatot, látja, milyen olcsó a libakolbász. Bemegy, kérdezi a hentest, miért. Mert lóhúst is adnak hozzá. A vevő érdeklődik: milyen arányban? Egy az egyhez. Egy lóhoz egy liba. „Így tanultuk meg, mi is az az arány.”

Gimnáziumban aztán jött Rózsika néni és a harmadikos biológia. Fél évig csak az agyat, az idegsejteket vizsgálgatták. „Hámori József könyvéből tanultunk, aki Szentágothai professzor képeit használta. Gyönyörű ábrákon magyarázta az idegsejtek kapcsolódását.” Eldőlt a jövő, már tudta.
Mások még nem. Az ifjú tudós időközben ugyanis befutott zenész lett. Nagyapja falusi sváb lakodalmak menő harmonikása volt, fia és unokája is folytatta ezt a hagyományt. Zongorára nem futotta, a hegedűtanár körül túl sok tanítvány lebzselt, egyvalakinél nem volt ki a létszám. A klarinétosnál. „Kezdetben utáltam gyakorolni, aztán láttam egy filmet Benny Goodmanről. Gondoltam, ha így is lehet, érdemes.” Kapott egy Goodman-kottát, amelybe valaki az improvizációkat is bejegyezte. Õ fújt, a társa zongorán kísérte. Tizenhárom évesen indultak az úttörők „kulturális seregszemléjén”. „A többiek Mozartot játszottak, a zsűri meg csak nézett.”

A gimnáziumban új dzsesszzenekar alakult, a KISZ-klubokban csápolt a süldőlányság a szokatlan dallamokra. A tizenhat éves klarinétos bekerült a Nyitrai Jazz Kvartettbe, énekelt a városi és a gimnáziumi kórusban, ha kellett, kisegített a veszprémi szimfonikusok klarinétszekciójában.
Egy kérdés maradt a gimnázium végén. Nem tudta, orvosnak menjen-e, vagy biológusnak. „Viszolygok a tűtől. Elképzelhetetlen, hogy emberbe belebökjem.” De az egérrel, patkánnyal sosem volt gond. Irány a szegedi biológia.

Évtizedek távlatából csak röpke megálló a tizenegy hónap katonaság. „Tudtam: a fúvószenekar klarinétosait az asztal alá fújom, gondoltam, elklarinétozgatok, amíg a többiek gázálarcban kúsznak.” Még a laktanyába sem engedték be a hangszert. A tízéves, napi gyakorlással megszerzett tudás megkopott, a klarinét ma már pihen.

Családi okokból a második évet Budapesten kezdte, s hamar rátalált az agykutatás fellegvárára, a SOTE-n belül működő Anatómiai Intézetre, ahol egy Szentágothai-tanítvány, Somogyi Péter mellé került. „Amikor megismerkedtünk, külföldre készült. Megkérte az asszisztensét, bízza rám a preparációs munkákat. Azt hitte, fél év, és úgyis lekopok.”

Huszonkét évesen publikált először agykéregkutatásairól a világ vezető természettudományos folyóiratában, a Nature-ben. Harmadévesen két hónapot töltött Oxfordban. A folyosón szembejöttek a Nobel-díjasok, teaidőben világhírű biológusokkal beszélgettek. „Huszonnégy évesen elmondhattam Francis Cricknek – aki Watsonnal együtt írta le a genetikai információt hordozó DNS szerkezetét –, hogy mivel foglalkozom. És érdekelte. Az ember valóban elhitte, fontos, amit csinál, és viheti valamire.”

A hazai mesterektől, Somogyitól és Szentágothaitól is volt mit tanulni. „Megismertették velünk a felfedezés örömét, a tudomány iránti alázatot tanították.” Kell az, amikor a nagy ötlet mégsem akkora, vagy épp előttünk publikálta valaki. A dicsőség az elsőké. Õk írhatnak a legrangosabb folyóiratokba, őket idézik. Márpedig itt az idézettség a teljesítmény mércéje. Az élvonalban mindössze öt magyar van, egyikük Freund Tamás. Évente ezerkétszázszor citálják a szaklapok.

Négy esztendőt töltött Oxfordban. 1990-ben lett az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének osztályvezetője.
Csoportjával a tanulási és a memóriafolyamatokat kezdték vizsgálni. Kutatásaival érvel, amikor a jó tanítás ismérveit sorolja. „Katartikus élményhez juttatni a diákot, a reáltárgyakat énekkel, költészettel, művészetekkel oldani. A nagy kutatók mind jók valamilyen művészeti ágban. Szentágothai remekül festett. Az eredetiséghez gazdag érzelemvilág kell. A tudás tégláit nem elég egymás mellé rakosgatni, építkezni is tudni kell. Az érzelemvilág a habarcs.”

S a bizonyíték? Ott van a neurobiológiában. „Az agykéregben lévő többmilliárdnyi idegsejt mindegyike negyven-hatvanezer másikkal létesít kapcsolatot. Tárolókapacitásuk végtelen. Azt, hogy a sejt fejlődése során a nyúlványait mennyire képes növelni, a környezet ingergazdagsága befolyásolja.”

Utóbb a csoport az epilepsziás megbetegedések keletkezését, majd a szorongás okait kutatta. Rájöttek, hogy az agyban a gátlósejtek feladata a serkentő sejtek működésének ritmikus összehangolása az agyhullámok generálása révén. Az egyikfajta gátlósejt olyan, mint a precíziós óramű. Ha elromlik, megszűnnek az agykérgi működések, vagy jön egy epilepsziás roham. A másik végzi a finomhangolást. A csoport felfedezése, hogy ez utóbbi olyan specializált sejttípus, amely központi szerepet játszik a szorongásban. „Korábban egy-egy betegségnél a gyógyszercélpont egy-egy molekula volt. Most azonban egyetlen sejttípusról van szó, s mivel ez számos különféle ingert fogadó receptort tartalmaz, specifikusabb hatás érhető el.” Vagyis gyógyítható lehet a krónikus szorongás, az akut vizsgadrukk, a fogorvostól való rettegés. Sőt, például a közelharcban részt vevő amerikai katonák hetven százalékánál megfigyelhető poszttraumatikus stressz is.

A gyógyszergyárak mégsem hasznosíthatták a felfedezést, mert a kombinációs gyógyszerek drágák. Akkor a kutatócsoport feltárta, hogy egy cannabinoid receptor nevű molekula felelős az agy által termelt szorongásoldó hatásáért. Már csak arra kellett rájönniük, miként vegyék rá az agyat ennek lassúbb lebontására. Ez már a gyógyszergyáraknak is jobban tetszett. De egy másik úton is elindultak: „Eddig is tudtuk bizonyos gyógynövényekről, hogy milyen receptorokon hatnak. Ezekből kezdtük összeállítani a kombinációt.” Cél a mellékhatásoktól mentes, gyógynövény alapú szorongásoldó.

A felfedezésre az intézet céget alapított, pályázati pénzt nyert a méregdrága gyógyszerkísérletekre és klinikai tesztelésre.
„Jó lenne, ha ez sikerülne” – mondja Freund Tamás. Díjakra ő már nem hajt, a tanítványoknak szurkol. Egyikük most lett Kaliforniában tanszékvezető. Sejtik talán, amit mesterük vall: „Minél többet látunk, annál inkább tudjuk, létezik tervező erő. Mindig beleütközünk a megismerés határaiba, de feladatunk, hogy tágítsuk őket.”