De melyik a sötét oldal? – Eláztak a politikusok szóvirágai a nemzeti ünnepen

A hatvanegyedik évfordulón nem jutott közpénz másodlagos frissességű ünnepi dalra, szakadt az eső, és Európa sem figyelt ránk – nélkülünk is van gondja. Itt maradtunk magunknak a külön ünneplés kisebb és nagyobb köreiben.

Merthogy a közös ellenzéki demonstráció elmaradt, bár sosem volt világos, miért éppen a választási törvény – esélytelen – módosítási kísérlete és Gulyás Márton Közös Ország Mozgalma volna hivatott közös témát, fórumot, helyszínt szolgáltatni a demokratikus szervezeteknek. A parlamenti ellenzéki pártok beterjesztették ugyan a közös javaslatot, de nem úgy tűnt, hogy közben a hívek folyamatos mozgósításával igyekeznének azt a tömegnyomást kiváltani, ami Gulyás koncepciójának központi eleme és amit a mozgalma önerőből nem tud előállítani. Az összellenzékinek szánt demonstrációból sorrendben az LMP, a Momentum, majd az Együtt hátrált ki, amivel nem az ellenzéki egységet zúzták szét, döntésük „csupán” arról adott számot, hogy ilyen egység nincs. Második nekifutásra a Közös Ország Mozgalom civil demonstrációt hirdetett, de ezt végül lefújni volt kénytelen az időjárási előrejelzés piros figyelmeztetése miatt. Gulyás novemberben újrakezdi, legújabb egységfelhívása november 18-ra szól, kérdés, hogy a politikai és a meteorológiai körülmények támogatják-e nagygyűlésszervező kísérletét.

Ami a széles egységből megmaradt, az a ’14-es közös listás ellenzék pártjainak hagyományos megemlékezése volt Nagy Imre budapesti házánál. A húszperces rendezvény szónoka, Kunhalmi Ágnes nem cizellálta a történelmi analógiát: a sztálini diktatúrához hasonlította az Orbán-rendszert, habár Sztálin alatt aligha lehetett volna nyilvános ellenzéki összejövetelt tartani. Abban viszont kétségtelenül igaza volt, hogy az orbáni történelemkép mellőzi a mártír miniszterelnököt. Az MSZP budapesti elnöke az európai pénzek ellopására és az egészségügy lepusztulására is emlékeztetett, ráirányítva a figyelmet a belső elnyomók elleni küzdelem fontosságára. „Van mit tenni, és nem is fogjuk feladni soha” – fogadta meg Kunhalmi a többi ellenzéki párt delegáltjának társaságában az esernyők alatt. Délután a DK, a Liberálisok, az MSZP, a MOMA, a Párbeszéd és a Szolidaritás elnökei közösen koszorúztak Nagy Imre szobránál az Országházzal szemben. A beszédek nélküli, protokolláris eseményről készült képeket Molnár Gyula azzal a kommentárral osztotta meg Facebook-oldalán, hogy ígéretéhez híven október 23-án felmutatja a „lehetséges együttműködés keretét”.

A Párbeszéd és az Együtt közös emlékezést tartott, hiszen szétválásuk után három évvel választási pártot készülnek alapítani. A Bibó-szobor megkoszorúzását meghiúsító felhőszakadás elől szerény beltérbe húzódó vezetők közül Karácsony Gergely szóvá tette, hogy a jelenlegi rendszer egyeseket kiradíroz 1956 történetéből, holott, a forradalom a sokszínű nemzet közös ügye volt. Az egyszázalékos pártot vezető népszerű miniszterelnök-jelölt ezzel az ellenzéki sokszínűség egységének szükségességére célzott. Beszéde végén azzal kecsegtetett, eljön az idő, amikor az ’56-ra való emlékezésben mindenki ugyanúgy megtalálja a helyét, mint ahogy 1848-ra is közösen tudunk már visszanézni. E gondolat érvényességét érdemes lesz ellenőrizni annak a forradalomnak a 170. évfordulóján, 2018. március 15-én. A szövetséges párt képviseletében Szigetvári Viktor arról beszélt, hogy a rendszerváltás „győztesnek látszó frakciója”, a Fidesz színesben teremti újra a korábbi „fekete-fehér elnyomást”. Arra is felszólított, hogy miként az Orbán utáni korszakban senkit sem tagadhatnak ki a nemzetből, úgy a mai ellenzéki viták se szóljanak egymás hitelességének megkérdőjelezéséről.

Mintha csak meghallotta volna e szavakat Gyurcsány Ferenc, néhány órával később kijelentette: nem mondja meg másoknak, mit tegyenek. Most én adjak tanácsot? – tette fel a szónoki kérdést. De azért kifejezte reményét, hogy „az utolsó rendszerváltó párt”, amely az ő olvasatában az MSZP, és nem a demokrata múltjával szakító Fidesz, mai nehéz helyzetére helyes válaszokat talál. Félreérthetetlen utalás volt ez arra, hogy a Botka-periódus lezárultával az MSZP-nek minden korábbinál inkább figyelembe kell vennie a DK elvárásait az együttműködési tárgyalásokon. Gyurcsány az LMP-nek is üzent, hogy sem a Jobbikkal való parolázás, sem a Fidesz kisegítése, sem az álbaloldalizás nem járja. A nemzeti ünnepen saját hatodik születésnapját is ünneplő párt elnöke a legkiszámíthatóbb, legegységesebb, valamint növekvő pártnak nevezte a DK-t, amely nem tagadja meg a 2010 előtti világ értékeit, de nem is akarja azt a korszakot egy az egyben visszahozni, kormányzati ajánlata pedig nem forradalomról, hanem kiszámíthatóságról, apró korrekciók sokaságáról szól. Gyurcsány alaposan meglephette bírálóit azzal, hogy szerinte a DK-t a jóhiszemű méltányosság jellemzi, és ehhez tartja magát a jövőben is.

A Jobbik Corvin közi rendezvényén Vona Gábor a szabadság fő ellenfelét nem az országon kívül, hanem azon belül találta meg: Orbán Viktor az, aki „lelökte a szabadság angyalát a székéről, és rápöffeszkedett erre a székre”, hogy a szónok e sajátságos metaforáját citáljuk vizuális beállítottságú olvasóink számára. A bevándorlást szorgalmazó Soros-terv és a kivándorlást eredményező Orbán-terv helyett váratlan fordulatként Vona-tervet ajánlott, amely megállítaná a migrációt, egyúttal a felemelkedés révén gátat vetne a magyarok elvándorlásának. A „néppártosodás” jegyében Vona megvallotta: korábban ő maga is a szekértáborok világának harcosa volt, de ebből elege lett, kiszállt, és most már tudja, feladata az építő energiák egyesítése. Ennek jegyében fordult néhány hete a baloldali választókhoz, hogy szavazzanak rá, és ígérte most meg Orbán leváltását.

A tervek sokasodása közepette az LMP miniszterelnök-jelöltjének könnyű dolga volt: a hétpontos Szél-tervet hetekkel ezelőtt közzétették. Szél Bernadett emberekre összpontosító, emberléptékű és persze új politikát ígért, meg a remény valósággá válását 2018-ban, vele együtt pedig a nemzet megkönnyebbülését. Ennek előfeltétele, tehetjük hozzá, hogy pártja és általában az ellenzék ne találtasson könnyűnek a feladatra.

A Szabadság téri Momentum-rendezvény megtartása önmagában üzenet volt: „megtartjuk, mint a huzat” vágták az időjárási viszontagságokra hivatkozó konkurens mozgalom arcába, ha nem is a kesztyűt, de az orkánkabátot. Soproni Tamás alelnök szerint 1956-ban Dávid legyőzte Góliátot, ami azonban sajnos nem igaz. Viszont A Gyűrűk Ura-trilógiából vett metaforával nyújtott reményt a jövőre a híveknek: nem minden politikus válik Gollammá. A bársonyszék megszerzése a momentumosok számára eszköz lesz csupán a napról napra élőkért és élőkkel folytatott munka elvégzéséhez. Orosz Anna támogatásáról biztosította a MeToo kampányt, elutasította a nyílt és rejtett elnyomást. Fekete-Győr András azt ígérte, hogy jövő áprilisra a cselekvés ereje változást hoz, mert a Momentum munkája eredményeként a fiatalok is tömegesen szavazni fognak. A pártelnök szerint generációja felelőssége, hogy ne nézzen félre, ne hagyja el Magyarországot, inkább tegyen érte. Van jó választás, és még fél év, biztatott Fekete-Győr, „Ébresszük fel Magyarországot!” csatakiáltására pedig valóban felriadhattak az esetleges szendergők.

A színpadot csak Schmidt Máriával megosztó Orbán Viktor a szimbolikus helyszínek közül ezúttal a Terror Házát választotta. A kormányfő rutinosan helyezte el önmagát és éppen aktuális álláspontját a történelemben. A szovjetek egykori „hazaküldésének” legendája jól összefér az orosz birodalmi politika mai kiszolgálásával, ahogyan a miniszterelnök korábban kreatívan párhuzamba állította a vasfüggöny lebontását a határkerítés megépítésével. Amikor Orbán 2002-ben felavatta a Terror Házát, azt mondta, „a félelem és a gyűlölet rács mögé került”. Ehhez képest a folytonos félelemkeltés és a gyűlöletszítás vezérli a jelenlegi kormánypropagandát, amely éppen október 23. előtt csavarta fel a Soros-terv elleni kampány hangerejét. Sorosozásból jutott a nemzeti ünnepre is, még ha Orbán „a pénzügyi spekuláns tervét” emlegette csupán, Soros nevét nem vette a szájára. A múltban a homo szovjeticusszá válás réme fenyegetett, most pedig homo brüsszelicust faragnának belőlünk, figyelmeztette a színpadon megázó Orbán esernyőt tartó vagy esőkabátot viselő híveit, majd a spekulánshálóba esett Brüsszel bosszúhadjáratának túlélőjeként méltatta önmagát.

Az ünnepre sem mérsékelt bevándorlásellenes propaganda felidézi a múltat: „Göncz Árpád köztársasági elnök nem való erre a magas beosztásra azért, mert nem tesz semmi érdemlegeset a haza érdekében, beengedi az ország területére a külföldi bevándorlókat.” Solt Ottilia idézte negyedszázaddal ezelőtti cikkében az egyik szkinhedfőnök szavait a hírhedt 1992. október 23-i rendezvény előzményeit sorra véve, amikor Göncz Árpádba a szélsőjobboldal belefojtotta a szót. A Göncz mellett akkor kiálló Orbán mai államában az uszítás a hivatalos politika: a kormányfő szélsőjobbos szóhasználattal élve „migránsmentes övezetnek” nevezte Közép-Európát. Innen már csak egy ugrás volt a tavaszi választási harcra biztató pártelnöki kiszólás a miniszterelnöki beszéd végén, arra figyelmeztetve különösen a Star Wars-sorozatért rajongókat, hogy sose becsüljék alá a sötét oldal erejét. Igaz, a sötét oldal alatt a kormány hívein kívül mindenki Orbánt érti.

Az egyedüli, amiben egység mutatkozott, hogy minden megemlékező utalt az 1956-os forradalom váratlanságára, a nép szinte semmiből támadó erejére. Az ellenzék jelen állás szerint leginkább valóban egy váratlan fordulatban bízhat; egy szimpatikusnak gondolt, de politikai erővel nem rendelkező (újabb) miniszterelnök-jelölt üzembe állítása önmagában kevésnek bizonyulhat, ha egyáltalán bekövetkezik. Ám „valamennyi esély mindig van”, hallhattuk október 23-án. Aggodalommal töltheti el azonban az ellenzéki közönséget, hogy ezt Orbán Viktor mondta.