Csirkefarhát, mint stratégiai termék

Segít az árrögzítés az infláció megfékezésében? Nem, tartósan semmiképpen. Aki élettapasztalatai vagy tanulmányai alapján, netán a hatósági beavatkozásokkal szembeni fenntartásai miatt csupán szavazatszerző intézkedésnek tekinti az újabb hatósági árasítást, szerintem jól látja a helyzetet. Itt persze nem érhet véget a cikk, a kérdések sora nyílik meg. Miért jelent meg ismét, viszonylagos nyugodalmas évek után az infláció? Megugrott a gazdag nyugaton, ám nálunk különösen is. Márpedig ha mifelénk másként alakulnak a pénzügyek, miért ne lehetne megpróbálkozni egyéni módon? De főként az érdekelheti az olvasót, hogy mi lesz az árakkal, mi lesz a forintunk vásárlóerejével. Ha a hatósági ár nem jó ötlet, akkor mi lenne a jó?

Amikor a személyes tapasztalatra utaltam, akkor persze tisztázandó, hogy melyik korosztályról van szó. Egyetemistáink a mérsékelt árnövekedés évtizedében váltak felnőtté, Nyugat-Európában pedig egyáltalán nem volt infláció sokáig. Sőt ott a 2008-as pénzügyi válságot követően a defláció, vagyis az árszint általános mérséklődése miatt kezdtek aggódni a gazdaságpolitikusok. A gazdaságelmélet művelői között már vita is támadt, hogy érvényesek-e a korábbi evidenciákon nyugvó közgazdasági tételek, hiszen a lendületes állami költekezés és a mélyen tartott jegybanki kamatok ellenére az euró-övezetben a fogyasztói árak nem indultak meg felfelé – egy darabig. A monetáris politika keveseket foglalkoztat, viszont a vásárlók azt látták, hogy az elektronikai cikkek, autók ára nem nő, vagy ha igen, a termék funkciói is bővülnek, a last minute utak olcsók: minden van, és megfizethető áron.

2020-ban hirtelen új helyzet állt elő. Eleinte az árak tovább estek; volt olyan pillanat, hogy a nyersolaj kitermelői, amíg a termelést vissza nem bírták fogni, fizethettek a tárolásért, vagyis negatív lett az olajár. Mostanra ismét fordult a világ, az infláció hirtelen visszajött, Amerikában évtizedes rekordokat dönt. Okai közé sorolhatók az ellátási hiányok, a nyersanyagok visszadrágulása, a munkaerő hiánya, meg a Covid-válság kitörésekor elindított állami kiköltekezéseknek a hatásai is.

Míg a mai fiatal rácsodálkozik a hiány-jelenségekre, sérelmezi, ha nem jön időben a megrendelt karácsonyi ajándék, értetlenkedik, hogy a használt autó miként kerülhet akár többe is, mint az új (ha egyszer majd megérkezik), a magyar boomernek ismerős jelenség a hiány, meg a rejtett és nyílt infláció. Az úgynevezett tervgazdaságban az árak zömét hivatal szabta meg, mélyebben, mint amennyiért a vállalatok kínálták volna a termékeiket. A termelők azonban nem szívesen gyártottak nem-rentábilis árut, amiből így könnyen hiánycikk vált, és legfeljebb pult alól borravalóért vagy a feketepiacon felárért lehetett beszerezni. Ha az árhatóság a realitások jegyében, a termelők nyomásának engedve a következő év elejére megemelte a hatósági árat, akkor kis késéssel csak megjött az utált áremelkedés. Persze az állampártot nem lehetett kiszavazni a hatalomból, az emberek legfeljebb Csikós-Nagy Bélát, az Árhivatal máskülönben nagytekintélyű elnökét szidták. Ha pedig a politika ragaszkodott a fix árakhoz, akkor a termékminőség kezdett romlani, hacsak a vállalat nem kapott kellő állami szubvenciót növekvő termelési költségei és a mélyen tartott bolti ár áthidalására. Eközben Bécsben, szabad árak mellett minden volt, amit csak elképzelt a magyar, ha drágábban is, de jó minőségben. Az állampárt idővel belátta a küzdelem reménytelenségét, és egyre több terméknél liberalizálta az árakat, idővel a behozatalt is. Ezzel persze nyilvánvalóvá lett az infláció, ami elfojtott állapotban addig is létezett. Ilyen történelmi tapasztalat mellett nem csoda, hogy a korombéliek inkább csak legyintgetnek a hatósági élelmiszerárak bevezetésén mint innováción. A csirkefarhát mégsem stratégiai termék.

Itt most nincs tér a magyar infláció okainak és természetének taglalására, de érdemes rápillantani a tavaly decemberi hivatalos statisztikai adatokra.

A fogyasztói árak változása, árindexek

A tavaly évvégi pillanatkép gyorsuló inflációt jelez. 2021 egészére a KSH az „átlagfogyasztó” kosarán 5,1 százalékos (az EU-s összehasonlításra alkalmas, harmonizált számítási mód szerint 5,2 százalékos) pénzromlást mért, a decemberi árszint viszont már 7,4 százalékkal haladta meg a megelőző év decemberi mértéket. Aggasztó a maginflációs mutató, amiben nincsenek benne olyan ingadozó tételek, mint a zöldség, gyümölcs, de a szintén gyorsan változó árú olaj, vagy az állami döntésektől függő hatósági tarifák: emelkedése általános inflációs nyomásra utal. Az összképből kilóg a háztartási energiaszámla. Itt jórészt hatósági árak vannak, ezeket 2014-től befagyasztották a „rezsiharc” nevű politikai program keretében. Az utóbbi hónapokban megugrattak a nemzetközi energiaárak, és csak remélhetjük, hogy 2022 második felére a kereslet-kínálat aránytalanságai enyhülnek az energiapiacon: ezzel számolnak a fejlett országok jegybankjai. Mindenesetre itthon a lakossági fogyasztónak a „rezsicsökkentett” körben marad a tarifa. A termelőkre viszont ránehezedik az energiaárak visszapattanásából adódó mai teher. Ez rögtön rámutat a termékár-szabályozás buktatóira. Akire vonatkozik a hatósági ár, annak jó mindaddig, amíg gond nélkül megkapja a terméket, szolgáltatást: gázért, áramért most kevesebbet fizet, mintha piaci ár érvényesülne. A fával, szénnel fűtő (valószínűleg szegényebb) embert viszont nem védi hatósági ár – itt súlyos szociális kérdések merülhetnének fel. De menjünk tovább: miként lehet olcsóbb a hatósági ár a versenypiacinál, ha a szolgáltató is drágán kapja most az energiát? Igen, veszít rajta; a nem-rentábilis tevékenység csak szubvencióval tartható fent, vagy pedig úgy, hogy a cég más ügyfelekre terheli rá a kedvezményes tarifa miatti veszteségeit: a kisfogyasztók helyett a cégek, intézmények fizetnek többet. Abból persze termelői áremelés lesz hamar, majd fogyasztói áremelkedés. Ha viszont az állami költségvetés állja a különbözetet, akkor a többletkiadások miatt idővel adót kell emelni; az adóemelés is felviszi az árakat, csak éppen szétterítve. Végső soron tehát a kötött hatósági árak nem védenek meg tartósan a pénzromlástól. A közművek hatósági árasítása egy időre mesterségesen visszafogja a nyílt inflációt, ami jóval a mostani felett lenne, ha ezen a soron nem egy, hanem tizenegy százalékos áremelkedés szerepelne.

Nézzük a többi tételt. Amit mindenki érez: sokat drágultak az élelmiszerek. Ezzel újat nem mondunk, bár jelenleg az emelkedés alig múlja felül az inflációs indexet. Viszont figyelemre méltó, hogy hasonló mértékben drágultak a tartós fogyasztási cikkek. Ez új jelenség. Korábban is el-elfutottak az élelmiszerárak, ám akkor a tartós cikkek árstabilitása visszafogta az általános áremelkedést. Most nem. Ebben vannak külső okok: a nemzetközi ellátási zavarok, a Covid-hatás miatt valóban sok iparcikk megdrágult a világban. Arra aztán nálunk ráerősített a forintárfolyam jelentős és tartós romlása; emiatt az importtermékek a korábbinál sokkal többe kerülnek. Nem a kereskedők mohósága az ok, sem valami piacszerkezeti zavar, ami jogos állami beavatkozásért kiáltana. Az igaz, hogy most hirtelen több pénz jut a fogyasztók zsebébe. A választásokhoz közeledve ritka nagyvonalúság fogta el a kormányt: az inflációs okokkal indokolható nyugdíj-emeléseken túl számos szavazói körnek adott már és ígért újabb kedvezményeket: példa nélküli módon a befizetett személyi adó visszatérítését a családosoknak, a fegyvereseknek féléves fegyverpénzt, fiataloknak mentességet a jövedelemadó alól, kamattámogatott hiteleket, és még sok egyéb jót. Eközben 2021-et 5100 milliárd forint pénzforgalmi hiánnyal zárta a költségvetés. Ez a GDP több mint 9 százaléka; az államháztartás kiadásai tavaly egyötöddel meghaladták a bevételeket! A már meghirdetett kedvezmények és elindított kiadási tételek nyomán 2022-ben is hatalmas hiány várható, ami – egyéb veszélyeket most itt nem említve – tovább fűti az inflációt. Most januártól megugrott a minimálbér, emelkednek a vállalati bérköltségek, az is árnövelő tényező.

A monetáris politika csupán féléve fogott szigorításba, de annak a hatása csak áttételes és nem azonnali. Ilyen nemzetgazdasági helyzetben nem csoda, hogy árhullámról beszélhetünk. Belátható, hogy néhány élelmiszerár átmeneti rögzítése csak tüneti intézkedés. Eleve rövid időre szól, a választási kampány idejére, továbbá az nem sokáig tartható, hogy a kormány a kiskereskedőkre helyezi az antiinflációs küzdelem terhét – a veszteségeik kompenzálása nélkül. Mint ahogy a benzinkutakra az üzemanyagárak dolgában. Eltérő ügyek, de ezekben vagy a bankokra kirótt hitelkamat-rögzítés, még korábban a hitelszerződéseknél a hatóságilag diktált árfolyamok dolgában mind közös, hogy az állam nem a saját bevételeinek átengedésével, az adóteher komoly csökkentésével enyhít a társadalmi gondokon. Áldozathozatalt a gazdasági szereplőitől vár, szigorú követelményeket kizárólag velük szemben érvényesít. Holott a miénk a V4-ek legköltségesebb, a gazdaságra és társadalomra leginkább rátelepedő állama – lenne hol spórolnia. Legfőképpen az különös, hogy az állam nem lépett fel korábban a gyorsuló inflációval szemben, holott a pénzromlás mind a maginflációs mutató, mind az átlagos vevő fogyasztói árindexe szerint évek óta emelkedő pályán van. Nem lehetett nem látni, ami jött. Pedig erre is igaz, mint minden kúrára: a tartós gyógyuláshoz a bajokat kiváltó okokkal kell valami értelmeset kezdeni.

A szerző közgazdász, a Corvinus Egyetem tanára