Csinálom az inflációt
Kérem, jelentkezzenek azok, akik még száz forintot mernek adni a benzinkutasnak, hogy ellenőrizze a keréknyomást. Vagy ugyanennyit, a szemetesnek, ha elviszi a kuka mellé kitett három nagyobbacska papírdobozt. Vagy a szállodai londinernek, ha föl hozza a második emeletre a kufferokat. Egy szóval ugyanannyit adnak, mint mondjuk két évvel ezelőtt. A pincérekről már ne is beszéljünk. Nyáron, a Vörösmarty téren, majdnem ugyanannyi borravalót kötelező adni, mint amennyibe a kisadag fagylalt kerül. Kevesebbel próbálkoztam, mire a fiú pikírten elmagyarázta, hogy neki a borravaló a fizetése.
Innentől pedig megdőlni látszik, hogy a borravalót valóban borra költi az, aki kapja, és megköszöni. Ha megköszöni. Bálint György kitűnő publicisztikáit olvasom (újra). Azt írja a harmincas évek táján, hogy Párizsban bezzeg a pincérek nem hajlonganak, nem alázkodnak meg borravalóra várva, mint Budapesten. Egyszerűen elfogadják, mint szolgálatuk jogos díját. Nos, azóta ebben, (ha másban nem is) már sikerült utolérni a világ fővárosát. Semmi köszönet, semmi hajlongás, semmi megalázkodás. Ha csak nem a vendég megalázása. Már ha keveset mer adni.
A folytatást elolvashatja
Miskolczi Miklós blogján.
