Csendes ulti

Lendvai Ildikó: Személyes szemrehányásom nincs. Az MDF-fel szemben – és Karcsi mégiscsak vezető emberük volt – már több van. Ha negatív leltárt készítek róluk, annak az első pontja a Horthy-kultusz visszaengedése. Arra a szárnyra, ahova Karcsi tartozott az MDF-en belül, nem ez volt a jellemző, de mégiscsak az első MDF-kormány nyitotta meg az ajtót a Horthy-nosztalgia előtt. Lehet, hogy nem gondolták, Tormay Cécile-től Nyirőig ki mindenki masíroz be az ajtón, de mégiscsak kinyitották. (...) Azt nem lehetett kikerülni, hogy a közhangulatban az úgynevezett történelmi középosztályban legyen egy – talán rossz szó – kulturális revánsvágy. Természetes, hogy visszalengett az inga. Talán túl nagy elvárás lett volna az akkori MDF-től, hogy a saját választói bázisának egy komoly részét „hátrébb az agarakkal!” felkiáltással arrébb küldje. De meg sem próbálta. Én azt hiszem, hogy többet tehetett volna. Még Antall József is – aki abszolút nem volt horthysta, ez föl nem merült – tolerálta, hogy ha nem is ő, de az ő emberei titokban kakastollakról, úri Magyarországról ábrándozzanak. Baj, ha egy párt csak a választói és szimpatizánsai nézeteit közvetíti. Ez fontos dolog, de legalább olyan fontos, hogy terelje, vezesse is őket, példát mutasson, előttük is menjen, és nem csak utánuk. Ez az első – idézőjelben mondom – „vádpont”.

Herényi Károly: Nem kell idézőjelbe tenni, mert sajnos igaz.

L. I.: A másik – de erről is beszéltünk már, és tudom, hogy Karcsi ebben is a másik oldalon volt a pártján belül – a médiaháború elkezdése. A harmadik, amikor már közösen kormányoztak a Fidesszel. Az első Fidesz-kormány semmi a mostanihoz képest, ezt tudjuk, de annyit talán már lehetett volna látni Orbán Viktor politikai terveiből és stílusából, hogy ebből még baj lesz. A csírái azért már látszottak. Ibolya fölvállalta a belső konfliktusokat ezer ponton, de ebből kifelé semmi vagy csak nagyon kevés látszott. Ha durván akarok fogalmazni, azt kell mondanom, 2002-ben Orbán Viktor legitimálásában az MDF-nek volt szerepe.

H. K.: Nekem személy szerint is marha nagy szerepem volt benne.

L. I.: Körülbelül ennyi. További „vádpontjaim” nincsenek. Ezt követően az MDF már hősi halottja lett a parlamentarizmusnak.

H. K.: Antall a Horthy-kultusz éledésének ellene volt. Nem volt hozzá elég ereje. A rendszerváltás után talán két, két és fél évvel voltunk, és minden szar volt. A privatizációtól kezdve minden más nagy nyomással volt rajta. A saját közösségét, a saját támogatóit illetően nem tudta megtenni, hogy megtiltsa. Nem is tilthatta meg, mert nem volt erre semmilyen felhatalmazása. De nem ment el Horthy újratemetésére, és a kormánytagoknak megtiltotta, hogy részt vegyenek rajta. Ennek ellenére magánemberként elmentek. Lehet vitatni: hogy van az, hogy reggel nyolctól fél kilencig magánember valaki, aztán meg nem az? Antall ragaszkodott ahhoz, hogy kormánytagok maradjanak távol, mert igen komoly aggályai voltak ezzel kapcsolatban. Az ő fejében az volt – és az én fejemben is az volt –, hogy beszéljük ki, a vita a társadalmi megegyezés része lehet. Németország mintájára. De hát a németeknél is hány évvel a második világháború után kezdődött el? Sajnos abban Ildikónak teljesen igaza van, hogy akaratlanul, de az ajtó akkor nyílt ki. Nem tudtuk, hogy mi lesz, nem gondoltuk, hogy MIÉP-hez, Jobbikhoz, a fasizálódáshoz vezet az út. Ezt el kellett mondanom Antall védelmében. Csurka mozgalma volt ennek a táptalaja. Röhögtünk az MDF-ben, mikor elkezdték vitéznek nevezni a Parlamentben is a másikat. Egy másik szerencsétlen, aki először nálunk, aztán a kisgazdapártban lett országgyűlési képviselő, várkapitánynak szólíttatta magát. Borzasztó. Igen, a KÉSZ-rendezvényeken 1996–97-ben Pusztai Erzsivel meg Semjénnel aktív részese voltam annak, hogy Orbán „cápalátogatást” kiadó újság szponzorából vagy tulajdonosából a keresztény értelmiség által egy elfogadható palit faragjunk. Túl jól sikerült. Akkor még nem látszott, de 2000 és 2002 között már voltak jelek. Orbán meglátogatta a frakciót. Még nem voltam frakcióvezető, könnyebben kérdezhettem meg tőle: Meddig akarod az árkot mélyíteni? Az ország rá fog menni. Nincs árok, meg nincs közép, mondta, mi vagyunk többen, az a lényeg, hogy ne tudjanak átjönni, és senki ne menjen át. Ildikóval szemben egyetlenegy kifogásom van.

L. I.: Na!

H. K.: Nem tud túllépni a baloldaliság korlátain. Azért értem meg, mert élete jelentős része ebben telt el. Írtam egy cikket, amit nem adtam oda senkinek, az a címe, hogy Miért vagyok én jobboldali, és miért nem vagyok jobboldali. Nagyjából az a lényege, hogy én jobboldali lennék, mert ugye a neveltetésem meg a családom miatt nem lehetek más, de nincs Magyarországon normális jobboldal. És ha a jobboldaliság azt jelenti, hogy normális emberektől el kell határolódjak csak azért, mert ők nem jobboldaliak, akkor innentől kezdve nem vagyok jobboldali. (...) A harmincas években Ignotus írta, hogy az akkori politikai viszonyok legnagyobb átka az ideológiai szembenállás. A világ nagy kérdéseit úgy megoldani, hogy keresztény vagy ateista, jobboldali vagy baloldali – nem lehet. A mai helyzetben is, ellenzékben azt kéne keresnünk, ami közös, meg azt, ami összeköt. Ma a baloldaliság meg a jobboldaliság mindig arra épül, hogy mi az, ami szétválaszt. Az MSZP-vel kapcsolatosan pedig Antallt követve azt tudom ismételni, amit ő mondott: normális demokráciában szükség van egy európai értelemben vett, korszerű szociáldemokrata pártra. Mindig abban bíztam, hogy jön a fiatal, az új generáció. Most már nem egy generáció, hanem lassan kettő megy el. És a következő generációk – nem Ildikóra értem – mindig gyengébbek. Az a Horn Gyula, akit 1990-ben még roppantmód nem kedveltem, ma a baloldali ideálom – ha szabad ezt a kifejezést használnom. Nem európai szociáldemokrácia lett, hanem egy katyvasz. (...) A baloldaliságot is egy kicsit át kéne értelmezni, mert olyan nagy különbség nincs. Az a rendszer, amelyik nem egyensúlyra törekszik, hanem kizárólag arra, hogy a társadalom egy rétegét kitüntetett helyzetbe hozza, nem lehet stabil. Egy jobboldali se mondhatja, hogy én miért nem a középosztályt preferálom. Hát azért nem preferálom, mert nincs, mert sose volt, másrészt meg amikor négymillió szegény van az országban, akkor lehetek akármilyen jobboldali, nekem azokkal kell foglalkoznom – nem a középosztállyal meg nem a vállalkozói réteggel –, mert ők holnap éhen halhatnak. Hogy az Ildikóval kapcsolatos kritikámat befejezzem: azt gondolom, hogy erről mi nagyon-nagyon tudtunk volna beszélni. Nagyon gyorsan egyetértésre tudtunk volna jutni, mert én is szívesen adok föl a magam nézeteiből, meg Ildikó is, a közös jó érdekében.

L. I.: Beszélgetéseink során végig azon gondolkodtam, hogy miért most. Miért csak most? Nem állítom, hogy a magyar történelmet befolyásolta volna, hogy ha korábban alaposabban kivesézzük a dolgokat...

H. K.: A politikai kultúrát talán...

L. I.: Köztünk nem volt ellenszenv soha, tehát most nem valamilyen gyűlöletből fakadó sebet kell beforrasztani, de nem éreztük igényét és nem kerestük a lehetőségét például annak, hogy ami közöttünk a legnagyobb vitapont maradt – a kettős állampolgárságról szóló népszavazástól Antall szerepéig –, megbeszéljük, kibeszéljük. Tünete is, következménye is meg oka is ez annak, hogy a magyar politikai kultúra ott tart, ahol tart. Kár érte. Talán kár értünk is.