Család és bizalom

– Nyilatkozta, hogy a család – a családi gondolkodás és gondoskodás – a legfontosabb önnek. Oktatási szakértőként és a privát életében is. Tudom, hogy nagyon lentről kezdte. Állami gondozott volt.

– Így van. Anyukám magyar, apukám ghánai állampolgár, aki a hatvanas évek elején Magyarországra jött, és megismerkedett anyuval. Ő pincér volt akkoriban. A nagy szerelemből lettem én.

– Édesapja vissza akart menni Ghánába?

– Igen. Nőgyógyászdiplomát szerzett itt, és a tudásával a ghánai nőknek akart segíteni.

– Ezt tőle tudja?

– Ő mondta. Húsz évvel ezelőtt találkoztam vele először, akkor beszélgettünk minderről. Németországba utaztam ki hozzá, ott élt akkoriban. Mindenképpen el akart menni innen. De abban az időben olyan történetek keringtek – olykor alapjuk is volt –, hogy ha egy afrikai férfi kivisz magával egy magyar nőt, biztosan eladja két-három tehénért, tevéért. Nálunk, Ghánában ugyanakkor ez nem szokás. Anyám viszont elhitte, ezért nem volt hajlandó vele tartani.

– Ön hányszor járt Ghánában?

– Jó kérdés. Egyszer sem.

– És azt mondja, hogy „nálunk”?

– Freudi elszólás. Mindig terveztem, hogy megyek, csakhogy valami folyton közbejött. Egyetemi diploma, gyerekem születése, főként pedig az anyagi helyzetem gátolt az utazásban. Nem egyszerű, nem olcsó kijutni oda.

– Édesapja akár küldhetett is volna repülőjegyet a fiának. Felteszem, nőgyógyászként tellett volna rá neki.

– De édesapám nekem is hátat fordított, nem csak édesanyámnak és Magyarországnak. Anyukám már nem él, nem is szeretném bántani, ugyanakkor tény: akkoriban rossz döntéseket hozott.

– Például a fiát csecsemőként berakta állami intézetbe.

– Anyám nem akart apámmal menni, aki erre azt mondta, jó, akkor hadd vigyen magával engem, jobb lesz nekem vele és nála.

– Ghánában?

– Apám céltudatos. Hét nyelven beszél. Szereti a szakmáját, és az egész családja ismert Ghánában.

– És a mamája? Milyen volt?

– Gyönyörű nő. És kis szeleburdi. Bécsben örökölhetett volna egy villát jókora összeggel, de távoli rokonok megtámadták az örökségét, anyám pedig nem jelent meg a tárgyaláson. A bíró ezt úgy vette, ő nem is létezik. Megkérdeztem tőle, miért nem ment el, hiszen óriási vagyont elveszített így. Nem érdekelte.

– Talán a fia sem...

– Három hónaposan kerültem állami gondozásba. Apám, amikor megtudta, elhatározta, hogy diplomatakocsival megjelenik az otthonnál, kikér onnan, elvisz egy picit, de valójában inkább elrabol. Meghiúsult a terve.

– Miért?

– Azt nem tudta, pontosan hol vagyok, s megkérdezte a nagynénémet. Aki azonnal szólt anyámnak, ő meg értesítette az intézetet. Elmondták a nevelők később. Felnőttként felkerestem azokat a nevelőotthonokat – szám szerint hetet –, ahol húszéves koromig voltam.

– Húsz év alatt látogatta önt bárki is? Kivitték néha ünnepekre, karácsonyra, a családhoz, vagy bentlakó volt?

– Bentlakó, de volt egy időszak, amikor kimehettem az édesanyámhoz.

– És amikor a mamájánál volt, gondolt arra, hogy inkább maradna vele?

– Minden állami gondozott gyerek ezt gondolja, teljesen mindegy, milyenek a szülei. Voltak olyan társaim, akiket vertek, megégették, megvágták őket a szüleik, mégis vágyakoztak a családjuk után. Én is vágytam a szüleimre.

– És a mamája mit mondott? Miért nem maradhat vele?

– Az anyagi helyzetére hivatkozott. Bár ismerek olyan családokat is, amelyek nagy szegénységben élnek, mégsem küldenék a gyereküket otthonba. Ott a családra való nevelést nem tudják megtanítani. Viszont az intézetis gyerekek elég hamar felnőnek. Bizonyos dolgokban gyorsabban lesznek tudatosak.

– Javukra és kárukra.

– Pontosan. Amikor rádöbbentem arra, úgysem tudom megoldani a helyzetet, már rögtön tervezni kezdtem: ha majd nagyobb leszek, másképp csinálom, keményen, odafigyelve, tanulva, dolgozva. Osztálytársaim egy része azonban a bűn világa felé fordult.

– Előnye vagy hátránya származott abból, hogy barna bőrű?

– Kezdetben hátrányom, aztán megtanultam együtt élni vele. Mondok példát. Egy időben a Magyar Televízióban dolgoztam képmérnökként, olykor éjszaka is. Egyik hajnalban mentem haza, fölszálltam a villamosra, és egy húszfős csoportból az egyik srác belém kötött: mit keresek én Magyarországon, miért nem megyek haza, neki azért nincs munkája, mert én elveszem tőle. Fölálltam és arrébb mentem. Mondtam volna neki azt, hogy az ő hazája az én hazám is? Semmi értelme nem lett volna, gyűlölet égett a szemében. Másfelől tanultam küzdősportokat, amelyeknek vannak olyan elemei is: ha teheted, kerüld el az erőszakot, s menj tovább.

– Visszatérve: tehát képmérnök is volt az MTV-nél. Még mit tanult?

– Szociális pedagógus vagyok, felnőttképzési szakértő is. És a műszaki képesítésem mellett van egy kereskedői is. Nem vagyok diplomagyűjtő, de az élet úgy hozta, hogy ezekre szükségem volt, miután húszévesen elhagytam a nevelőintézetet. Mindig tudatosan léptem, soha nem kapkodtam.

– Hol lakott, miután kikerült az otthonból?

– A nevelőotthont el kell hagyni. Nincs mese. Mindannyian rettegtünk, mi lesz, ha kikerülünk, úristen, hova megyünk. Az utcára? Munkásszállásra? Nekem szerencsém volt. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a kerületi tanács kiutalhatott szükséglakásokat azoknak az egykori nevelőotthonosoknak, akiknek sikerült komolyabb képesítést szerezniük, és munkájuk is volt. Így kaptam a XIII. kerületben egy lakást. Nagyon pici volt, de az enyém.

– Barátai között ma is vannak egykori intézetis társai?

– Igen. Egyikük ismert színész, nevet nem mondanék. Másvalaki jól menő vállalkozó lett. Összejárunk, hiszünk egymásban. Mi nem akarunk rosszat a másiknak. Számomra a bizalom rendkívül fontos. És a bizalomból fakad nálam a szeretet, szerelem, megbecsülés. Ha ezek megvannak, sok mindent hoznak magukkal, jólétet, nyugalmat. Ezt szeretném megadni a lányomnak is, akit egyedül nevelek.

– Említette, szeretett volna családot. Mi történt a házasságával?

– Úgy gondoltam, férj és feleség jóban-rosszban támogatja egymást. A rosszban már nem osztozott velem a feleségem. Megromlott a házasságunk.

– Ő fehér bőrű?

– Igen. Szerettem volna helyrehozni a kapcsolatunkat, de nem sikerült, elváltunk. Az volt a kikötésem: a gyereket szeretném én nevelni.

– És mit szólt hozzá a lánya, hogy nem a mamával marad?

– Tizennégy éves volt akkor, megkérdeztük tőle is, mit szeretne. Engem választott. De találkozik az édesanyjával is. Múltamból eredően tényleg komolyan gondolom: ha a gyerek azt mondja, szükségem van rád, papa vagy mama, akkor ott kell lenni vele. Adhatok tanácsot, ezt így csináld, úgy csináld, de nem biztos, hogy az a jó. Én úgy adok tanácsot, hogy gondolkozz el, neked mit kellene tenned. A gyerek az életünk része, és ebben hinnünk is kell. Nincs olyan, ha fáradt vagyok, akkor „kikapcsolom”, és azt mondom, most ne sírj, hagyj békén, nem érek rád. A gyerekre rá kell érni.

– De erre ki tanította önt? Hiszen nem családban nőtt föl.

– Éppen ez tanított meg rá.