Csak ellenzékben harcolnak a pártok az otthon ápolókért
A debreceni virágkarneválról jelentkezett be augusztus 20-án a családügyi államtitkár, tudatva, „a kormány számára a családok vannak az első helyen”. A kormányzati virágkocsin látható építőkockák szimbolizmusát elemezve Novák Katalin kifejtette, „a magyar családok alapvető építőkövei a magyar közösségnek”, a családpolitika lényegének pedig azt nevezte, „legyen jó Magyarországon élni, tanulni, dolgozni, gyereket nevelni”.
A Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület májusban indított petíciója éppen arról szól, mennyire nem jó azoknak az élete, akik tartósan beteg hozzátartozót, gyereket vagy felnőttet otthon ápolnak.
A petíció megfogalmazói és aláírói kifogásolják, hogy a tevékenység, amit végeznek, nem számít munkaviszonynak, az érintettek segélyre jogosultak csupán, ez az ápolási díj, amelyet a negyedszázada elfogadott szociális törvény szabályoz, számos más ellátással együtt. Alapösszege jelenleg bruttó 32 600 forint súlyosan fogyatékos vagy tartósan beteg, 18 éven aluli személy ápolása, gondozása esetén. Ha fokozott ápolási igény áll fenn, az összeg másfélszeres. Jelentős egészségkárosodás esetén, ha a rehabilitáció nem javasolt, az önellátásra a beteg legfeljebb segítséggel vagy egyáltalán nem képes, kiemelt ápolási díj folyósítandó. Ennek a nettója a nyugdíjjárulék levonása után kevesebb mint 53 000 forint. Ehhez jön az ilyen esetben emelt összegű családi pótlék, de a kettő együtt is alig haladja meg a 75 000 forintot. Olyan egyszülős háztartásban, ahol ápolási díjat kell igénybe venni, ennyiből kell megélni.
A petíció szövege szerint tizenkétezren jogosultak kiemelt összegű ápolási díjra, további negyvenezren ennél kevesebb pénzt kapnak. Csordás Anett, a kezdeményezést elindító egyesület elnöke egy tévéinterjúban ehhez hozzátette, ismereteik szerint az ápolási díjban részesülők hetven százaléka a létminimum alatt él.
Az ellátásból járulékot is vonnak, mert az ápolási díj folyósításának időtartama a nyugdíj szempontjából szolgálati időnek számít. Mégsem munkaviszony, ezért nem jár érte minimálbér, holott a tartósan beteg vagy fogyatékos hozzátartozó körüli kiadások rendszerint speciálisak és magasak. A Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület két dolgot szeretne elérni: az egyik az ápolási díjnak mindhárom kategóriájában a segély azonnali, ötvenezer forintos emelése, a másik az otthon ápolás elismertetése foglalkoztatási jogviszonyként, amelyért ily módon legalább minimálbér járna.
Már csak azért is, mert a halmozottan sérült emberek intézményi elhelyezése minimálbér-körüli összegbe kerül. Nem mintha lenne elegendő férőhely. Az állam tulajdonképpen spórol azzal, ha családon belül tartja a problémát, legalábbis látszólag, hiszen közben társadalmi kárt okoz a beteg emberek és a róluk gondoskodók nélkülözésre kényszerítésével.
A teljes képhez tartozik, hogy, amint arról a Gregor Anikó és Kováts Eszter által közreadott Nőügyek elnevezésű kutatás megállapítja, az otthon ápolást női tevékenységként könyveli el a társadalom. Amiből az is következik, jegyzik meg a kutatók, hogy a nők lesznek azok is, akik adott esetben magukra maradnak a gondoskodás feladataival.
Az ápolási díjjal kapcsolatban a pártpolitika legnépszerűbb műfaja a határozati javaslat. A legújabb ilyen dokumentumban minimálbérhez kötődő ellátást javasolnak az LMP és a Jobbik képviselői. A két párt októbertől a mostaninak a kétszeresére emelné az ápolási díj alapösszegét, 2019-től pedig a minimálbérhez kötnék, oly módon, hogy a három kategóriában a minimálbér ötven, hetvenöt, száz százaléka lenne a segély összege.
A részben az ápolási díj ügyében tartott, augusztus 17-i rendkívüli parlamenti ülést a Fidesz és a KDNP távolmaradásával ellehetetlenítette. A kormány arra hivatkozott, ez csak cirkusz, hiszen máris megkezdődtek az egyeztetések a szakmai és érdekképviseleti szervezetekkel. A központi propaganda kettős, mondhatni kétszínű, mivel egyfelől a tárgyalásokra való nyitottságot hangsúlyozza, és lebegteti, hogy az emelésre akár sor is kerülhet, másfelől a korszellemnek megfelelően sorosistaként megbélyegzi azokat, akik demonstrálnak a segély emelésének ügyében. Ezek a demonstrálók ugyanazok, akikkel a kormány, állítólag, nyitott az egyeztetésre.
A határozati javaslatok meghökkentően régre nyúló történetéből érdemes felidézni az akkor ellenzéki Mátrai Márta jelenlegi háznagy és Szabó Erika, utóbb államtitkár 2004-es parlamenti irományát. Azt indítványozták, hogy az ápolási díj összege a minimálbér összegéhez kötődjön. A határozati javaslatot három szakbizottságban is leszavazta az MSZP–SZDSZ-es többség, általános vitára nem ajánlották.
A következő évben az Értelmi Sérültek és Családjaik Jogvédő Egyesülete népi kezdeményezést indított, hogy az Országgyűlés vegye napirendjére az ápolási díj kérdését, mégpedig abból a célból, hogy az otthon ápolás legyen munkaviszony, és járjon érte minimálbér. Az ehhez szükséges ötvenezer aláírás összegyűjtését követően a kérdést a parlament szociális bizottsága a civil szervezet elnökének részvételével szeptemberben megvitatta, de a határozati javaslat csak decemberben került az Országgyűlés napirendjére. Együtt tárgyalták egy kormánypárti határozati javaslattal, amely arról szólt, hogy meg kell vizsgálni az ápolási díj emelése mellett az ápolási díj és a nyugdíj együtt folyósításának, valamint a támogató intézményrendszer fejlesztésének lehetőségét.
Az otthon ápolás munkaviszonnyá nyilvánítását és minimálbérrel honorálását az Országgyűlés szocialista–liberális többsége elutasította, a fontos kérdések megvizsgálását konkrétumok nélkül tartalmazó kormánypárti határozati javaslatot elfogadta.
A javaslatok vitájában Korózs Lajos a szociális tárca államtitkári székéből az alapszolgáltatások fejlesztésének szükségessége mellett érvelt, és kiemelte, bár tudja, ez nem elég, a kormány harminc százalékkal már megemelte az ellátás összegét. A Béki Gabriella SZDSZ-es képviselő által jegyzett bizottsági állásfoglalás támogatta a népi kezdeményezést, ugyanakkor a végső megoldást – és ez egy fontos szakpolitikai megjegyzés – nem a munkaviszonnyá nyilvánításban, inkább az ápolásbiztosítás bevezetésében látta, vagyis a társadalombiztosítás egy új pillérének létrehozásában. Ilyen terv napirenden volt a 2002-ben kezdődő parlamenti ciklusban, majd aztán nyomtalanul eltűnt a pártprogramokból és a közéleti vitákból.
Az ellenzéki Harrach Péter, korábbi szociális miniszter a 2005. decemberi vitában azt mondta, „a döntés igen egyszerű”, a kormánypárti időhúzás helyett az ápolási díjat emelni kell, olyan tételről van szó, ami „nem jelent a költségvetés számára megoldhatatlan problémát”. Mátrai Márta kifogásolta, hogy a kormányoldal az ő javaslatát lesöpörte, és kifejezte meggyőződését, miszerint az ápolási díj összegének „a mindenkori minimálbérhez, nem a jelenlegihez, hanem a mindenkori minimálbérhez való felemelése körülbelül talán meg tudja oldani azt, hogy emberhez méltó körülmények között éljenek ezek az emberek”.
2010 után fontos változások mentek végbe a szociális kérdések hazai szabályozásában. Az új Alaptörvényből kikerült a szociális biztonsághoz való jog, erre a munkaalapú társadalmat építő kormány akarata szerint az állam ma már csak törekszik. Az Alaptörvény nem említi a társadalombiztosítást, immár az intézmény megmaradása és nem az ápolásbiztosítással történő bővítése a jövő igazi kérdése.
Ugyanakkor az ápolási díj esetében végbement egy olyan változás, ami merőben szokatlan a szociális törvény hatálya alá eső ellátásoknál. Elválasztották az öregséginyugdíj-minimumtól, amely minden más esetben a juttatások viszonyítási pontja, és az összege „az emberhez méltó körülmények” nagyobb dicsőségére 2008 óta változatlan, 28 500 forint. Az ápolási díj az automatikus kiigazítás helyett a költségvetési törvény hatálya alá került, emelése lényegében évenkénti politikai döntés kérdésévé vált. Ennek hatására az ápolási díj a fontosabb segélyek közül az egyetlen, amelynek a reálértéke az elmúlt években növekedett, amint arról a Ferge Zsuzsa által jegyzett, a jelenlegi kormánnyal (is) igen kritikus Magyar társadalom- és szociálpolitika 1990–2015 című kötet Tausz Katalin által írt segélyezési fejezetéből értesülhetünk. Ferge az értékelő részben megjegyzi, 2010 óta „az egyetlen sebezhető csoport, amelynél (szinte) egységesen pozitív fejlemények vannak, a fizikai hátránnyal élők, a fogyatékosok és a betegek különböző csoportjai”.
Ennek talán az az oka, hogy a kormány által politikai szándéktól vezérelve támogatásra érdemesekre és érdemtelenekre szétválasztott társadalomban az ápolási díj hatálya alá esők egyértelműen érdemesnek számítanak. Őket nem a sorsukért saját magukat hibáztatható szegény emberekre kiszabott büntető-fegyelmező szociálpolitika sújtja.
Mi sem mond azonban többet a magát úton-útfélen keresztényként meghatározó kormány szociális érzékenységéről, mint az, ahogyan e kiemelt csoporttal bánik. A kormány ugyan joggal hivatkozik arra, hogy differenciálta az ápolási díjat, létrehozta a kiemelt kategóriát, magasabb összeggel. Csakhogy ennek az összege is messze a létminimum alatt marad, ami pedig a legtöbbek által elérhető alapdíjat illeti, az a fent idézett parlamenti vita éve, 2005 óta, írd és mondd, 7900 forinttal emelkedett.
A történet fordulatai még itt sem értek véget, ugyanis 2013-ban a kormány egyik helyettes államtitkára, történetesen ugyanaz a Fülöp Attila, aki ma a szociális ügyekért államtitkárként felel az Emmiben, megpendítette az otthon ápolás munkaviszonnyá nyilvánításának lehetőségét. Mint mondta, „egyeztetések kezdődtek”, és bízott abban, hogy elkészül a végleges javaslat. Mint az könnyen kikövetkeztethető, nem készült el. Az Emmi munkajogi és adminisztrációs problémákra hivatkozva elvetette, egyebek mellett arra a valóban komolynak tűnő problémára hivatkozva, hogy családon belüli viszonyt kellene munkaviszonyként szabályozni.
Hogy a déjà vu érzése teljes legyen, a Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület 2013 decemberében petíciót indított a munkaviszony és az ellátásnak a minimálbér szintjére emelése érdekében. Nincs nyoma annak, hogy Mátrai Márta melléjük állt volna, viszont a kormánypárti sajtó amiatt kötözködött, hogy akik az ápolási díj emeléséért tüntetnek, merthogy akkor is tüntettek, azok az előző kormány idején nem hallatták a hangjukat. A szóban forgó egyesület 2011-ben jött létre, nehezen akciózhatott volna az Orbán-kormány időszaka előtt. A téma viszont egy másik szervezet kezdeményezésére ötvenezer aláírásig jutott a 2005-ös népi kezdeményezés során.
2017-ben a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) vette fel a fonalat, ekkor ők követelték a munkaviszonyt és a minimálbért. Gyorsnak számító három héten belül reagált Czibere Károly, akkori szociális államtitkár, aki a foglalkoztatási viszony munkajogi és adminisztrációs nehézségeit taglalta részletes levelében. Udvariasan felhívta a szövetség elnökének figyelmét az addigi emelésekre, és jelezte, „az ápolási díj emelésére nyitva álló lehetőségeket a kormány valamennyi éves költségvetés előkészítésekor vizsgálni fogja, és az ország teljesítőképességétől függően az ellátás módosításra kerül”.
Nyilván erre a nyitottságra alapozta a MEOSZ a kérés idei megismétlését, és a Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület a petíciót.
Az eredmény ismert, a kormány nem emelt. Viszont hivatkozott a korábbi emelésekre, és megkezdte az egyeztetéseket, Harrach Péter 2005-ös szótára alapján az időhúzást. A petíció elindításában részt vevő aHang nevű társadalmi vállalkozás egyik tagját, Papp Dórát – erről egy interjúban beszélt az ATV-n – meglepte, mennyire nem voltak képben minisztériumi tárgyalópartnereik. A civilek saját, kidolgozott javaslatokkal rendelkeznek, viszont a minden lehetséges információt elérni képes kormány egyelőre, úgymond, még csak tájékozódik. A Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület elnöke felajánlotta a minisztériumnak, jelezzék, „ha valahol elakadtak, nagyon szívesen segítünk”. Csordás Anett az ATV-ben azt is felvetette, szükség lenne az intézményi ellátórendszer bővítésére és az ott dolgozó szakemberek bérének emelésére. Ez nyilván növelné a kiadásokat is. Magának az ápolási díjnak az általuk kért ötvenezres emelése mintegy 25 milliárdnyi plusz összeget igényelne a büdzsében.
Bár Harrach Péter nemrég a KDNP céljaként jelölte meg a Népszavának adott interjúban az ápolási díj emelését, ezúttal nem tette hozzá, mint 2005-ben, hogy olyan tételről van szó, ami „nem jelent a költségvetés számára megoldhatatlan problémát”.
Farkas Krisztina otthon ápolást végző szülő, a petíciót kísérő kampány egyik arca szintén az ATV-ben idézte fel Rétváriék szavait: akkor emelnek, ha jut. A szociális szféra által régről jól ismert maradékelv mibenlétét ennél pontosabban lehetetlen megfogalmazni.
A kormány, amelyet leblokkolt, hogy az érintettek kiálltak önmagukért, most aztán egyeztet, tájékozódik, vizsgálja a teljesítőképességet. És ad, ha jut. Eltelt már ezzel eddig is közel másfél évtized, tankönyvbe illő bizonyítékaként a hazai szociálpolitika mellékszerepbe taszításának és a szakpolitikák drámaian alacsony hatékonyságának. A hozzátartozóikat gondozó, ápoló emberek, többnyire nők, addig is huszonnégy órában dolgoznak szeretteikért, amíg a kormány eldönti, belefér-e a politikai önképébe, hogy egy civil kezdeményezés hatására javítson a rászoruló emberek életén. / Lakner Zoltán
