Civilek a pályán

Amikor megkérdeztem, hogy ki az a Richard Field, csak Jeney Orsolya, az Amnesty International igazgatója kapcsolt azonnal, a többi civil szervezet vezetői először zavart csenddel feleltek. Pedig az általuk sosem látott Fieldről már 2011-ben is többeket faggatott a fideszes Kocsis Máté, a romagyilkosságokat vizsgáló gyöngyöspatai eseti bizottság vezetője, akit nagyon érdekelt, kaptak-e júdáspénzt ettől az amerikai üzletembertől, hogy segítsenek neki lejáratni az országot. Field ugyanis kifizette volna a roma gyerekek és nők elutazását a településről, ezt a sajtó evakuálásnak írta le, ami nagyon csúnya szó, emberi jogi jelentésekben legalábbis rosszul mutat.

Hogy a Helsinki Bizottság, az Amnesty International vagy éppen a Vöröskereszt szabad idejében külföldi összeesküvéseket barkácsol, a munkanapokat viszont konkrét hazaárulással tölti, ekkor merült fel először kormánypárti szívekben.

A sejtelmet azóta mardosó gyanúvá érlelték. A Magyar Nemzet február 18-i számában azt írja, hogy az amerikai lehallgatások magyar szálait kutató bizottság március 31-ig meghosszabbította a mandátumát, és így „tovább vizsgálhatják a balliberális kötődésű, magukat civilnek nevező szervezetek külföldi, elsősorban amerikai támogatását, és az azon keresztüli esetleges befolyásszerzési kísérleteket”. Ami, akárhogy is nézzük, már nem pusztán erkölcsi botlás pár marék dollárért, hanem egyenesen ügynöki státust feltételez, pláne ha hozzávesszük a Nemzetnek azt a hírét is, hogy a lehallgatott információk egy része balliberális köröknél landolhatott. Vagyis a civil (fideszül: álcivil) organizációkon keresztül Amerika részben beszivárog a magyar politikai élet véráramába, és ott kering ártalmas, rombolni mindig kész anyagként, részint meg halálos titkokat árul el a kormányról. Ez utóbbit még értjük, az előbbit alig. A ballib és a jobboldali politika ugyanis mozdíthatatlan betongátakkal van elrekesztve egymástól, áthatolni egyikből a másikba lehetetlenség. Obama tehát legfeljebb Mesterházy Attila vérképében jelenhet meg, ami mondjuk egy Orbánnal kapcsolatos befolyásszerzés szempontjából elég lehangoló kísérlet, pénzt mindenesetre nem érdemes költeni rá.

Többen is azt mondják, a jel a 2010-es választások után jelent meg a falon. Jeney Orsolya, az Amnesty International Magyarország igazgatója szerint emberjogi jelentésük akkor kapott először pimasz és hiteltelenítő megjegyzéseket a kormánypártoktól, Tóth Balázs a Helsinki Bizottságtól viszont 2013 augusztusában ébredt arra, hogy Hoppál Péter Fidesz-szóvivőt idézi a Heti Válasz: „Bajnai Gordon mögött álló, dollármilliókért kitartott szervezet például a TASZ, a Helsinki Bizottság, a Haza és Haladás Alapítvány, az Eötvös Károly Intézet, a Krétakör Alapítvány, a Háttér Társaság a Melegekért stb.” Hoppált beperelték, tárgyalás még nem volt. Talán ő adta az ötletet, talán más, a korábban a zsidó származású politikusok „ regisztrációjáért” lelkesedő Gyöngyösi Márton a Jobbiktól októberben azt javasolta, hogy nevezzék ügynökszervezetnek azt a civil mozgalmat, amely évente egymillió forintnál többet kap külföldről. (Üdvözlet Putyin Oroszországából, ahol ez az álom már törvényi valóság.)

Pedig a Fidesz és a civilek láttak együtt már szebb napokat is. Kapronczay Stefánia, a TASZ ügyvezető igazgatója mesélte, hogy „volt idő, amikor mi nyertünk Orbán Viktornak szólásszabadságpert a Rendészeti Minisztériummal szemben”. Tóth Balázs meg arra emlékezett, hogy „a 2006-os eseményekkel kapcsolatos kritikáink után, amiket az ENSZ-től kezdve minden külföldi fórumra is elvittünk, a Fidesz által életre hívott parlamenti vizsgáló bizottság állami kitüntetésre javasolt minket, szinte egyhangúlag. Benne volt a TASZ meg a Nemzeti Jogvédő Szolgálat is. A kitüntetésből persze nem lett semmi, de jobb is.”

Mindehhez képest, ahogy ezt mindhárom szervezet képviselői elmondják, 2011 óta alig szerepelhetnek a közmédiában. Kapronczay Stefánia szerint régebben – az elmúltnyolcban, amit persze nem szeretne fényezni – heti, havi rendszerességgel fordultak meg minisztériumi egyeztetéseken is. Ma ilyen alkalom szinte nincs. Jeney Orsolya úgy látja, hogy „elkezdik aláásni a tekintélyünket olyan butaságokkal, hogy mi az ellenzék besúgója vagyunk. A Külügyminisztérium sajtóosztálya például megjelentetett egy közleményt arról, hogy fel vannak háborodva, amiért az Amnesty International támogatta a Fidesz-székház legutóbbi elfoglalását. Nem tettünk ilyet persze, és ez az ügy elég rossz bizonyítványt állít ki egy kormányról. A közleményre nem reagáltunk, nem ez a dolgunk, de furcsa, hogy kiadtak valamit, aminek utána se jártak.”

Mindez egy pontig rendben is volna. Az ellenzék szereti a civileket, mert minden jogsértés, a hatalom minden törvényi garázdálkodásának leleplezése neki hoz szavazatot, kormányon viszont ugyanazért utálja őket, amiért az elődje is. Azért a rezzenéstelen tekintetért, amellyel ezek a szervezetek az ideológiák és a nemzetmentő kísérletek mögött figyelik az emberi jogok valódi állapotait. Amiért nincs bennük semmi megértés a politika igényei, a választók zsigeri ösztönei és az uralkodás mámorának boldog handabandázása iránt. Csak hát a mai hatalom szempontjából van valami külön vérlázító abban, amit Jeney Orsolya mond az Amnestytől. „Nekünk mindegy, ki van hatalmon, az a lényeg, hogy az emberi jogokat minden kormánynak kötelessége tisztelni és védeni. Ezeket a jogokat nem kell »kiérdemelni«, azok mindenkinek járnak. Ha szólunk, hogy baj van, azt egy kormánynak inkább meg kell köszönnie.”

Mindegy, ki van uralmon. A jogokat nem adhatja és nem veheti el semmilyen hatalom, mert azok vannak, mozdíthatatlanul. A kormány mondjon köszönetet, ha bírálják. Jó kis mondatok, 2014 februárjának Magyarországán. Nem Fidesz-kompatibilisek, az biztos. De akkor miért mondhatók ki egyáltalán?

Magyarországon sok civil szervezet van, szinte mindegyik kicsi és gyenge. Képtelenek erőt mutatni, mert a társadalom nem tudja vagy akarja eltartani őket. Nálunk az Amnestyt hárommillió angol, holland, francia stb. ember mozgalma támogatja, ahogy a Helsinki Bizottságot is. Öntudatosak, mert állami pénzt még sosem láttak, és mert nincsenek egyedül. Márpedig a függetlenségük egy függő társadalomban botrány. Amikor megkérdeztem a képviselőiket, nem tartanak-e attól, hogy a kormánypártok rágalmai, hazugságai és ellenszenve a putyini hivatalos ügynökbesorolást hozza majd el, Jeney Orsolya ezt mondta: „Magyar állampolgárként szomorú lennék, mert egy ilyen törvény alapjaiban ásná alá a demokráciát, de az Amnesty International Magyarország vezetőjeként azt gondolom, a kormány ezzel garantálna magának egy nagyon komoly, világméretű botrányt.” Kapronczay Stefánia szerint „a gyanúsítgatás igazából a kicsiket lehetetleníti el. Amikor minket támadnak, az nekik szól. A gyenge civil világot pusztítják el.”

Tóth Balázs azt mondta, hogy a kormány összeesküvés-elméletéről már megírták a véleményüket egy blogban, amelynek címe: Putyin legjobb magyar tanítványai. „Amíg a gyalázkodás megmarad egy kommunikációs térben, és nincsenek jogi szabályozási következményei, nem aggódom. De hinni már nem hiszek. Az Alaptörvényt sem akartam elhinni, a negyedik módosítást, az egypárti alkotmánybírák kinevezését, a Legfelsőbb Bíróság elnökének a menesztését sem. Mára már úgy gondolom, egy rólunk írt ügynöktörvény gyalázata sem lehetetlen.”