Chikán Attila válságokról és járványokról: Küszöbön áll egy komoly visszaesés

Eltelt a járvány első három hónapja. A felismerés sokkja után most vagyunk a legnagyobb bizonytalanságban. Mi történik? Túléltük az első kört? Jön a második? Kinyit-e az iskola? Szabad-e futballmeccsre járni, miközben tilos színházi előadásokat tartani?

Nem lehet huzamosabb ideig karanténban élni. Az egyik legfontosabb vitapont, hogy mi legyen szeptemberben az iskolakezdéssel. Gondoljuk el, hogyan fogják az elsősök az iskolát kezdeni, ha az oktatás online indul, értő pedagógusok, osztálytársak nélkül.

És akkor nem beszéltünk a vírus nélküli nagy válságról, a gazdaságiról. Felmérni sem tudjuk, még a kormány sem tudja, hány ember lett munkanélküli. Százharmincezer? Háromszázezer?

Hogy sokan mentek tönkre, zuhantak vissza a pályájukon tíz évet, azon még vitatkozni sem lehet. És nem szóltunk arról, hogy a leállás a legszegényebbeket sújtja a legkeményebben. Erről még hírek sincsenek, ők a hírek alatti világban élnek.

Azok vannak a legszerencsésebb helyzetben, akiket egyáltalán sújthatott a válság, mert volt honnan visszaesniük. Tudomást vesz-e erről az Orbán-kormány? A miniszterelnök egyelőre azt tudta mondani, álljatok be katonának, várjuk a regrutákat.

A kormányzat is sötétben tapogatózik. Első körben a minél biztonságosabb járványkezelésre koncentráltak. És ebben, tegyük hozzá, sikeresek voltak. Bármennyire is torzítanak az adatok, Magyarország eddig a válság által legkevésbé sújtott régiók közé tartozott.

Chikán Attila

Fotó: Kovács Attila

Gondolkodtam azon, mit tettek olyan jól. Tulajdonképpen semmi extrát nem csináltak.

Tájékozatlanok voltak, de viszonylag gyorsan alkalmazkodtak. Ez a politikában teljesítmény. Áthelyezték a hangsúlyokat a kormányzati intézmények hatásköreiben. Megbízhatóan követték a külországi mintákat. Helyenként persze rosszul kalkuláltak, illetve – és ez a pozitív olvasat – pánikolva reagáltak. A negatív olvasat lehet a külön érdekek érvényesülése. Maszkügyben ez történt. Ami a válság szociális hatásainak kezelését illeti, abban a kormány – az én ízlésem szerint – nem volt, és ma sem eléggé érzékeny. Bizonyos dolgokban mégis átlépték a saját árnyékukat. A külföldi hitelfelvétel ügyében nehézkesen, de végül alkalmazkodtak. Korábban még a fogalom is tabu volt.

Egyedül a gazdasággal kapcsolatos kommunikációban vannak még ma is ellentmondások.

A kommunikáció egyik alapvariánsa kezdetben az volt, hogy az idén többszázalékos növekedés várható. Mindez mostanra – nem csekélység – három-öt százalékos GDP-csökkenésre módosult, de ebben, úgy tűnik, nincs egyetértés a kormányzaton belül. Nagy gondot jelent az az ellentmondásos kommunikáció, amely szakmai anyagokban elismeri a felmerülő komoly problémákat, a tömegmédiában terjesztett sikerpropaganda által azonban a népesség nagy részében hamis illúziókat kelt.

Ön is említette, egy valamiben továbbra sem lépték át az árnyékukat. Segélyt – hatékony munkanélküli-segélyt – továbbra sem adnak. Miért ez a makacsság?

Ez is tabu. A munkaalapú társadalom doktrínájának következtében zárkóznak el az érdemi segítségnyújtástól. Ennek, a véleményem és sok más közgazdász véleménye szerint is hibás doktrínának a következményei nemcsak szociális, hanem hatékonysági szempontból is súlyosak. Már most látszanak ennek a jelei, de néhány hónapon belül, a kisvállalati szektor és a háztartások tartalékainak kimerülése okán, ezek a jelek keményekké válnak.

A NER „felfelé ívelő szakasza” ezennel véget ért. Lőttek a korábbi évek pénzbőségének. A rendszert többé nem lehet hasonló módon finanszírozni.

Hogy megszűntek ezek a kedvező körülmények, ténykérdés. Akkor is így lett volna, ha nem kopogtat a koronavírus az ablakon. Komolyan vehető közgazdászok hónapok óta mondogatták, küszöbön áll egy komoly visszaesés, csak még nem tudjuk, mikor és milyen alakzatban tör ránk. Így lett. Magában a világgazdaságban a törés kódolva volt. Ha egyszer elkezdődött a föllendülés, nyilvánvaló, hogy véget is ér. És valóban véget ért, a gazdaság már csak így működik. Most majd kiderül, mi lesz azoknak a tényeknek a következménye, amelyek évek óta borítékolhatók voltak. Kiderül mit jelent, ha egy közép-európai ország ennyire erősen a német autóipar függvénye. Kiderül, hogy képzettségben a magyar munkaerő elég rosszul áll. Kiderül, hogy az elmúlt évek kedvező gazdasági mutatói nem gazdaságunk erejének, hanem a külső körülményeknek köszönhetők.

Sokan mondják, a hátralévő két év a kormány számára vesszőfutás lesz.

Én másképpen látom. Nem hiszem, hogy vesszőfutás lesz. Annál a gazdaság stabilabb, a tűrőképessége nagyobb. Számít az is, hogy a kormány politikai támogatottsága még mindig szilárd. De ez a két vagy három év nem lesz fáklyásmenet. A politika befolyásolni tudja a gazdasági szereplők, a befektetők biztonságérzetét, hangulatát, de a gazdaság belső törvényszerűségeit hosszú távon nem lehet megkerülni. Gazdaságunk versenyképességi hiányosságai jól láthatók, nemzetközi összehasonlításban lemaradunk.

Chikán Attila

Fotó: Komka Péter

A Magyarország versenyképességével kapcsolatos kritikákat a kormány eddig elengedte a füle mellett. Egy óra alatt a magyar munkás feleakkora teljesítményre képes, mint nyugati társa. Miért? Lusta? Tudatlan? Hanyag? Szétszórt?

Ilyesmiről szó sincs. A magyarok nagyon sokat dolgoznak, a ledolgozott munkaórákat tekintve Magyarország az unió élvonalába tartozik, s normális körülmények között jól is teljesítenek. Ez a nálunk megtelepedő multik eredményein látszik. Látjuk azt is, hogy azok a százezrek, akik Nyugatra mentek, jól megállják a helyüket. Nem a tehetséggel van baj, hanem a mostoha körülményekkel. Ebbe beletartozik a tőkeellátottság szegényessége, a logisztikai rendszerek alacsony szintje, a menedzsment felkészültsége, az innováció hiánya, az eszközállomány minősége, a bürokratikus kötöttségek, a korrupció, és nem utolsósorban a kormány piactorzító intézkedései, és még egy sor dolog. Ha ezeken változtatunk, a magyar munkavállaló teljesítménye is javul.

Bizonyos szempontból meglepő a kormány következetessége, amellyel az ideológiai céljaiba, vízióiba vágó beruházásokat makacsul erőlteti. A sport infrastruktúra-fejlesztését épp úgy, mint a Budapest–Belgrád vasútvonal építését.

A beruházások egy részének időszerűsége eddig is kétséges volt. Unalmas dolog előállni a stadionépítési mániával. Szimbolikus, hogy olyan dolgokra adunk pénzt, amelyek nem növelik a gazdaság hatékonyságát. Én lelkes sportbarát vagyok, a legkevésbé sem ellenzem a sportberuházásokat. A mértékkel van baj. Egyrészt azzal, hogy a társadalmi preferenciák listáján nálam – és sok más embernél – több a befektetési szükséglet, így főleg az oktatás és az egészségügy megelőzi a sportot. Másrészt az is gond, hogy ezek a befektetések ennyire rossz hatásfokúak, nem igazolhatók vissza sem a versenysport sikereiben, sem a tömegsport népszerűségében.

Egyelőre túléltük a dolgot. Most meg kell teremteni az újjáépítés feltételeit. Ön mire koncentrálná az egyre szűkülő forrásokat?

Ebben a helyzetben a szociális gondok erőteljesebb kezelésének híve vagyok. Túl sokan élnek túl rosszul ahhoz képest, ahogy élhetnének. A legszegényebbek gyorsan el is használódnak, korán meghalnak. Hasonlóképpen fontos ügy – feltétele az előzőnek –, hogy a gazdaságot minél gyorsabban beindítsuk. Nem igaz, hogy az előzőek csak egymás rovására támogathatók: hamis alternatíva, hogy vagy a szociális segítség, vagy a gazdaságélénkítés a fontosabb. A sikeres gazdaságpolitika feltétele, hogy a kormány tisztában legyen a valós helyzettel, és őszintén kommunikáljon. A harmadik dolog, hogy a befektetéseket a szociális, oktatási, egészségügyi szférára kellene koncentrálni. Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy a kilábalás lépései a hosszú távú fejlődés előképét mutassák. Így fonódnának össze a közeljövő és a hosszú távú fejlődés elemei. Nem arról lenne szó, hogy szeptemberig kihúzzuk valahogy, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

Tizenhat év után rákérdezhetünk: jó volt az a „mindent bele, minden pénzt ide” stratégia, ahogy az uniós pénzeket elköltöttük? Az a rengeteg műkő, beton, díszkút, sétálóutca, fenn az ernyő, nincsen kas beruházás. Nem tékozoltuk el a pénzt?

Teljesen nem tékozoltuk el, mert épültek autópályák, s más hasznos dolgok is. Adott volt a lehetőség arra, hogy lépjünk a modernitás, a hatékonyság, a minőségi termelés felé. Ma már látni, hogy ez sajnos elmaradt. Azokkal értek egyet, akik azt mondják, elszalasztottunk egy történelmi lehetőséget.