Carol

Ne kerteljünk: a nemzetközi díjeső és a hatszoros Oscar-nomináció dacára – ez kapufa.

Nagy könnyebbség, ha az ember hisz a „meglátni és megszeretni” zsigerien egyszerű receptjében. Pláne, ha forgatókönyvíró az illető. Ez esetben ugyanis már nem kell veszkődni a vonzások és választások motivációival, az udvarlás koreográfiájával, az érzelmek megfogalmazásával és egyeztetésével, elég csak egymásra nézni. És ez már kiad (?) egy villámcsapást, egy filmet. (Pedig dehogy!)

Az a baja ennek az ötvenes évek Manhattanjében játszódó, szemkimeresztős iparos munkának, hogy nincsenek benne árnyalt, sokoldalú jellemek. A fontosabb nőszereplők csupán egy aspektusból jellemzettek: leszbikusok. A férfiak viszont mind hülyék (mondom minden neheztelés nélkül). Ha a feszültséget érzékeltetni akarják a nézőtéren ülőkkel, akkor a szereplők gyorsan rágyújtanak. (Egy slukk fesz. Régi recept.)

A lányok, asszonyok meglehetősen motiválatlanok. Carol vajon mit csinál? Honnan a szép ház, a sok pénz? Mi a háttere? Arra megy, amerre az autója viszi? Kevéske! És olcsó.

Az illusztratív párhuzamok kiabálók. A fiatalok szürke házibulijával szemben a gazdagok éttermi soirée-ja mintha valós választást kínálna. Holott csak forgatókönyvit.

A történet kiagyalt. A vidéki motelben „elnöki lakosztályt” kínálnak? Kinek építették ugyan? S miközben lila foltok lepik el a vásznat, hősnőink nem átallanak ilyen falvédőszövegeket mondani: „Életünk, mint egy örök napfelkelte, kitárul előttünk.”

Az sem rossz, amikor málészájú udvarló emígy fűzi élete szerelmét: ja, igen, azzal a két lánnyal lefeküdtem, de szerelmes beléd vagyok. Ezt az avítt kettős erkölcsöt (vagy mit) is elbírja a film, ha már ilyen modernek és szabadszelleműek vagyunk az önmagukra irányuló női vágyak ábrázolásában.

Pedig hát csak más matrica jött divatba.

(Rendezte: Todd Haynes. Írta: Patricia Highsmith önéletrajzi botránykönyvéből Phyllis Nagy. Játssza: Cate Blanchett és Rooney Mara.)

Bölcs István